Szabó Anikót tíz éve ismertem meg, én kezdő voltam, ő már régóta dolgozott a Verbum Kiadó tördelőszerkesztőjeként. Lassan kiderült, hogy nemcsak a tördelőprogramban tud „varázsolni”, hanem nagyon kreatív is. Hosszú órákon át készítettük együtt az akkori gyerekoldal játékait, rejtvényeit, s mindig volt új ötlete. Időközben kiderült, mennyire szeret mozogni, örök szerelme a (reneszánsz) tánc. Tőle megszokott, vidám hangulatú beszélgetésben mesélt gyerekkoráról, munkájáról, hobbijairól, valamint arról, ami másfél éve tartó betegszabadsága óta történt vele.
Szatmárnémetiben születtél, kései gyereknek számítottál az akkori szemlélet szerint. Milyen kislány voltál? Mi szerettél volna lenni gyerekként?
Születésemtől fogva nyughatatlan voltam. Azt hiszem, manapság ezt nevezik hiperaktív gyereknek. Mindent szerettem, ami mozgással kapcsolatos. Gyakorlatilag a tömbház előtt a fejemen átbucskáztam, és számoltam, hogy hányat bírok egymás után. Addig csináltam, ameddig bírtam, akár 50-100-at is.
Valószínűleg van egy icipici diszlexiám, nem súlyos, de később olvastam egy könyvet erről, amiben kiderült, hogy azok a gyerekek, akiknek kimarad a kúszó-mászó időszak, túl hamar kezdenek el járni, azoknál jellemző. Szerintem minimálisan nálam is jelen volt ez. Tíz hónaposan már jártam, de a beszéd nem volt az erősségem, hároméves lehettem, amikor elkezdtem beszélni, addig inkább mutogattam. A szüleim nyilván nem szerették, de természetesen minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, úgyhogy megtanulták a jelbeszédet.
Szerintem ez is meghatározta azt, hogy tornaoviba, majd tornasuliba írattak, ahol vért izzadtam, mert románul kellett tanulni. Nekem a beszéd kihívás volt magyarul is, nemhogy idegen nyelven. Nagyon szigorúak is voltak, és nem volt az erősségem a torna. Ahogyan mint sportágat megközelítik, az nem állt közel hozzám. Hiába volt meg hozzá a testi adottságom és szerettem is csinálni, ahogyan elvárták tőlünk, az nem vitt előre. Vannak olyan mozdulatok, melyekre, ha visszagondolok, görcsbe rándul a hasam, hogy te jó ég, én ezt csináltam. Például kísérleteztem, hogy hány lépcsőfokot tudok átugrani. Természetesen megfogóztam a korlátban, de nyolcat simán sikerült és ezt próbáltam növelni napról napra. Tízemeletes tömbházban laktunk, és nekem buli volt az, hogy gyalog felmegyek a tizedikre, és onnan vissza a 7. emeletre, ahol laktunk. A mozgást magaménak éreztem, és szerintem ehhez kapcsolódik, hogy gyerekként elbűvöltek a cirkuszi akrobaták. Azok, akik a levegőben röpködnek, és arra vágytam, hogy olyan legyek, azt tanuljam meg.
Hogyan döntöttél végül az informatika egyetem mellett?
Nem voltam jó tanuló, legalábbis mindig úgy éreztem, nem elég jó. Ráadásul a nővérem mindenben nagyon ügyes volt. Az egyetlen tantárgy, amivel szívesen foglalkoztam és ragadt is rám, az a matek volt. Ez eléggé leszűkíti a lehetőségeket, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Nagyon kevés jó pedagógussal volt dolgom, inkább azokkal találkoztam, akik nem tudtak motiválni, vagy kihozni belőlem a maximumot. Ezért azt éreztem, bennem nincsenek meg azok az adottságok, amit én elképzelek egy jó pedagógusnak. Így találtam rá az informatikára.
Elkezdtem dolgozni a szüleim mellett, és harmadik próbálkozásra jutottam be az egyetemre. Itt szembesültem azzal, hogy az iskolában nem tanítottak meg, hogyan használd a fejed, mit jelent az igazi tanulás. Természetes, hogy gyerekkorban hasonlítjuk magunkat másokhoz, és ahhoz képest tesszük magunkat valahova, úgyhogy én mindig lealacsonyítottam magam, mindig azt éreztem, hogy kicsi vagyok, buta vagyok, ügyetlen vagyok, én erre nem vagyok képes. Hihetetlen, hogy épp informatikát választottam, ami nem az átlag tudású emberek kategóriája. Mivel nekem nehéz volt, három évet bírtam, a harmadéven nem mentem át, és évet ismételtem. Akkor megdöbbentem, hogy az új csoportban egyáltalán nem a bukdácsolók közé tartoztam, hanem az elsők közé. Onnan gyerekjáték volt az egész. Tulajdonképpen az egész eddigi életemre, ha visszanézek, mindig ezt éreztem, hogy egyre jobb helyzetbe kerültem.
Az egyetemi éveket is így éltem meg. Szegény családban nőttem fel, és első években ösztöndíjjal jutottam be, aztán megszűnt az ösztöndíj, úgyhogy bentlakó lettem. Mivel befele húzódó alkat vagyok, jót tett, mert így benne voltam az egyetemi élet pezsgésében. Kolozsvár minden zegzugát megismertem, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan barátokra, lakótársakra találtam, akikkel hasonló volt az érdeklődésünk. Ők vittek koncertre, nem kellett nagyon csábítani, de örültem, hogy színházba járunk, kulturális eseményeken veszünk részt. Nekik köszönhetően találtam rá a táncra, amiben egy olyan kivételes szenvedélyre bukkantam, amit úgy éreztem, hogy nagyon az enyém. Szintén abban a társaságban nyomtak a kezembe egy furulyát, blockflötét. Én addig azt se tudtam, hogyan kell megszólaltatni, de ott helyben megtanították a Kis kece lányomat. Ez viszonylag egy egyszerű kis dalocska, mégis akkora élmény volt, hogy tudom csinálni. Mindig is vonzottak a kreatív dolgok. Sajnálom egy picit, hogy a zene nem került be az életembe korábban, mert azért tényleg kicsiként tudjuk elsajátítani leginkább. Azt gondolom, hogy minden gyermeknek nagyon fontos lenne, hogy a neveltetésének, a növekedési folyamatnak része legyen bármilyen mozgás és bármilyen zene, mert megváltoztatja a személyiséget jó irányba, sokkal szélesebb látásmódot biztosít és befogadóbbá tesz.
Hogyan kerültél a Gloriához, majd később a Verbumhoz?
Elvégeztem ugyan az informatikát, de azt éreztem, hogy túlságosan leszív. Nem vagyok született programozó. Emiatt kezdtem el gondolkodni, hogy végül is a számítógépet szeretem. Mihez kezdjek ezzel a tudással? Mi az, ami elérhető számomra? A barátnőm talált rá a Tipo Holdingra, és nagyon tetszett, ahogy mesélt róla, mivel a rajz, a kreativitás része volt a feladatnak, gondoltam, kipróbálom. Egy volt kolléganőm a Gloriánál dolgozott, s amikor szülési szabadságra kellett menjen, rám gondolt. Volt bennem egy félsz, de úgy döntöttem, lépek előre. Úgy éreztem, hogy a főnököm, Csillag Endre a tenyerén hordoz. Nagyon szerettem azt a munkát, és ahogy láttam, minden tördelői szakma végletes: vagy rengeteg van, vagy túl laza. Tehát soha nem volt arany középút. Amikor lazább volt, szerettem bemenni a mellettünk lévő irodába, ahol a kötészeten dolgoztak a nők. Az is tetszett, hogy megtanulhatom, mit jelent a kötészet. Számomra nagyon-nagyon szép volt az az időszak is. Az is ott tartott, hogy például amikor édesanyámat kellett gondozzam, megengedték, hogy otthonról dolgozzam. Soha nem volt nagy keresetem sehol, de ez volt az, ami ott tartott. Amikor szükségem volt szabadidőre, akkor meg tudtuk oldani. Emberileg álltak hozzá különböző élethelyzetekhez.
Tulajdonképpen a Gloria nyitotta meg a kaput a Verbumhoz, mert a kettő egy volt, míg aztán önállósodott a Verbum. De ez alatt az idő alatt, amikor a Verbum akkori tördelője szabadságra ment, engem hívtak helyettesíteni. Így már tudták, ki vagyok, hogy dolgozok, amikor kaptam a felkérést. A Verbumnál sokkal inkább közelebb éreztem a munkaközösség gondolkodásmódját, mint például a Glóriában, ahol többféle szakma volt.
Tördelőként a munkának melyik része az, ami vonz, amit szeretsz csinálni?
A legjobban azt szeretem, amikor egy olyan könyv születik, amit egy képzőművésszel közösen hozunk létre. Adott esetben odaül mellém, és mondja, hogy melyik képet választjuk, hogy nézzen ki a szöveg, hogy a kettőnek az összhangja meglegyen, ez nekem mindig tetszett. Persze én is próbálkoztam, és mindig az volt az érzésem, hogy igyekszem, de valahogy sehogy nem találom meg, nem érzem meg azt, amivel elégedett vagyok. Szerintem ők formáltak. Amikor ilyen emberekkel alkottunk együtt, úgy éreztem, mindig előbbre vitt és finomodott a tipográfiai látásmódom. Ha a korábbi munkáimat nézem, látom a fejlődési ívet benne.
Nekem fáj, hogy most már sokkal könnyebben elérhető bárki számára, és igénytelen könyvek jelennek meg az én nézőpontom szerint. Igényes külsejű, és mégis olyan alapvető hibákat követnek el, ami fáj nekem. Mindig maximalista voltam, és meglepődtem, hogy azzal, hogy sikerült elengednem a maximalizmust, nem az történt, hogy a munkám trehányabb lett, hanem sokkal többet tudtam kihozni magamból. Azzal, hogy lazítottam, nem akartam, hogy tökéletes legyen. Ez döbbenet számomra. Nagy-nagy tanítás, hogy amihez ragaszkodsz, azt elveszíted. Amit elengedsz, azt megkapod. És valahol ezt éreztem itt is.
Amikor épp nem tördeltél…
A szabadidőmet pedig egyre nagyobb mértékben foglalta el a tánc. Érdekes, hogy a reneszánsz kor zenéje vonzott elsősorban. A barokkot is nagyon-nagyon szeretem, de az sokkal merevebb, sokkal kötöttebb, a zene is sokkal díszesebb, de mégis korlátolt. Ilyen szempontból a reneszánsz sokkal nyitottabb. A reneszánszban egy olyan művészeti ágra találtam, amiben nem azt éreztem, hogy elapad, hanem minél többet kapsz belőle, annál jobban nyílik, annál több szépséget tud feltárni. A táncban is pont azért, mert ott is mindig azt éreztem, hogy nem születtem eleve az adottsággal, hogy jó táncos legyek, vért izzadtam érte, hogy eljussak oda, ahova eljutottam. Amikor már sokan családot alapítottak, és ez az életemben nem alakult így, az új táncosok teljes bizalommal kértek, hogy tanítsam őket. Minél többet csinálod azt, amit szívesen csinálsz, amire időt, energiát fordítasz, abban jó leszel. Nekem ilyen volt a tánc.
A táncra mindig úgy gondoltam, hogy mivel nagyon szűk réteget érint, csak hobbi maradhat. Ezért nagyon meglepődtem, hogy mihelyt elengedtem, az élet visszahozta. Előbb Csíkszeredában, amikor elindult a Régizene Nyári Egyetem, ahol táncot tanítottam, majd amikor elindult a táncművészeti szak a kolozsvári Sapientián, felkértek, hogy tanítsak. Nagyon tetszett, hogy nem szakbarbárokat akarnak kiképezni, hanem arra törekednek, kóstoljanak bele mindenféle műfajba, és menet közben döntsék el, hogy milyen irányba akarnak haladni tovább. Persze a Sapientián a fő hangsúly a néptáncon van, de ugyanúgy helye van a kortársnak, a balettnek, és én is így kerültem bele a tánctantásba, mivel a kezdetek kezdete a reneszánsz. Azért csak a reneszánsz és nem korábbi, mert ekkor kezdték el feljegyezni.
Ti varrtátok a táncos ruháitokat, kifestős könyveid is készültek és a munkában is tapasztaltuk kreativitásod. Ez mindig megvolt benned vagy időközben fejlődött?
Mindig megvolt, és tulajdonképpen mindannyiunkban bennünk van. Nőként részünk a kreativitás, és ez manapság háttérbe szorul, mert nem kifizetődő. Nem érezzük fontosnak, hogy a kreatív dolgokra időt szakítsunk. A kreativitás nagyon is részünk, és erőteljesen táplálja a lelkünket. Mindenkiben ott van, hogy mennyire, milyen szintre emeli ki magából, az egyéni, meg adottság kérdése is. A gyerekkoromban édesapám és a 13 évvel idősebb nővérem voltak a kreatív rész, akik mutatták a szép példát. Tizenegy éves voltam, amikor megszülettek a nővéreim ikrei, és a mai napig úgy emlékeznek vissza, hogy Anikónak mindig annyi kreatív ötlete volt, és olyan jó volt vele játszani. Most már negyven fölött vannak, és ma is elevenen él bennük ez a gyerekkori együtt töltött idő. Én meg szintén a nővéremtől kaptam, aki ugyanígy hihetetlenül kreatív volt, és nagyon szerettem tőle tanulni festeni. Ettől függetlenül a képzőművészet vonala nem fejlődött ki, még ha születtek is kifestős könyveim. Ezek olyan lelkes könyvek. Pont azért szólítja meg a kicsiket, mert a legtöbb kifestős, amit boltban lehet kapni, annyira tökéletes, hogy a kicsi lelkük nem mer hozzá se érni, nehogy valamit elrontson. Ezt éreztem, azzal, hogy az én rajzom nem tökéletes, valahogy közelebb van a gyermeki lelkülethez. Nagyon örülök, hogy ennek is teret engedtem, hogy szülessenek kifestős könyvek.
Úgy ismertelek meg téged, hogy számodra fontos volt a fizikai egészséged mellett a lelki is. Ez otthonról jött, vagy útközben alakult ki?
Az édesapámnál indult, de édesanyám betegsége mellett teljesedett ki. A szüleim rákban haltak meg, édesapám 18 éves koromban, ott inkább az önostorozás dominált. Azt éreztem, hogy ha okosabb lennék, elindulhatnék orvosi pályán, és tudnék segíteni neki. Persze mire elvégeztem volna, már rég nem lett volna, akin… Akkoriban még nem emlékszem, hogy szembejöttek volna velem alternatív gyógymóddal foglalkozó könyvek, csak jóval később, amikor édesanyám is megbetegedett. Akkor kezdtem megérteni, mennyire fontos, hogy ne csak a fizikai egészségünkre figyeljünk, persze fontos, hogy vigyázzunk a testünkre. A legtöbbször észre sem vesszük, és ártunk a testünknek. Fontos arra is figyelmet fordítani, de ha nem fordítasz figyelmet a lélekre, a szellemre, akkor ez önmagában nem elég. Azt gondolom, ez egy hármas egység, amit szem előtt kell tartani, és figyelni, hogy mennyire vagy egyensúlyban. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy minden, amit lelkileg nem tudunk feldolgozni, akár lenyelünk, akár düh formájában kitör, pont azért, mert kitör, mindenkit bánt, mindenki sérül általa, és nemcsak a környezet, hanem elsősorban saját magad. Ekkor kezdtem felismerni, hogy mennyire fontos a lelkiekkel foglalkozni, mert ha lelki szinten megoldod a problémát, az visszahat a testre. Megtörténhet, hogy beindul a gyógyulási folyamat. De semmiképp nem működik külön-külön.
Édesanyám betegsége alatt kezdtem el egyre több mindent olvasni lehetőségekről, és akkor láttam, mennyit számít, te hogyan tekintesz magadra. Mi a jellemző? Magamból indulok ki, hogy mi az, amit hoztam magammal: kicsi önértékelés, önbizalomhiány, félelem. Mindentől féltem. A félelem nagyon-nagyon erősen jelen volt. Az egész életem egy stresszkupac volt, és rengeteg stresszbetegséget felgyűjtöttem ennek kezdeményeként. Nekem ezért volt szimpatikus a keleti filozófia, mert ott mindig azt éreztem, az embert nézik. Nem a nyugati társadalom maximalizmusát, hogy milyennek kell lenni, és ha nem ilyen vagy, ha nem illeszkedsz be, akkor te selejt vagy. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Csak elhittük. Hihetetlen, hogy mennyi sérülést tudunk okozni magunknak és egymásnak anélkül, hogy észrevennénk.
Megérkeztünk a jelenbe. Most már másfél éve vagy betegszabadságon.
A jelen… Tulajdonképpen másfél éve vagyok betegszabadságon, tehát másfél évvel ezelőtt jutottam el arra a pontra, hogy elfogadjam, hogy a szüleim múltjára visszatekintve én nem tudtam bízni a hagyományos orvoslásban, és ezért alternatív úton kerestem a gyógyulást. Nem másfél éve tudok arról, hogy komoly baj van testi szinten, és lépnem kell. Sokkal korábban mozdultam, tettem, amit tehetek, és mindenért hálás vagyok, mert alakítottak. Több mint tíz évvel ezelőtt indultam el az alternatív gyógyulás útján. Azt érzem, az, hogy most így tudok viszonyulni a betegségemhez, ami súlyos stádium, áttétek, ágyban fekszem, fizikailag tényleg épülök le, egyre kevesebb az, amit meg tudok csinálni, de azt érzem, hogy a lelkem hihetetlen magasságokban van. Azt érzem, az eszemmel hiába tudom, hogy jóval korábban kellett volna elindulni, mert egyszerűen nem álltam rá készen. Bármiről legyen szó, ameddig belül nem tiszta, hogy én arra akarok menni, az az út, amiben látok reményt, amiben bízni tudok, addig nem mozdulok. Emiatt volt az, hogy tényleg nagyon későn indultam, de azt érzem, nekem most volt a megfelelő idő. Mert most állok készen arra, hogy tudom járni ezt az utat, nem török össze benne. Természetesen volt egy időszak, amikor befele húzódtam, és nehezemre esett egyáltalán bárkit látni. De miután ezen is átmentem, és elkezdtem a kezelést, éreztem, hogy segít, jobban vagyok, akkor már jólesett beszélni róla, annak, akit érdekelt. Magam miatt nem feltétlenül beszélek róla, de a minimumot, ami éppen akkor történik, nehéz elengedni. Nem az van, hogy szemellenzősen nem is akarom látni, nem is akarom hallani, én jól vagyok. Nem vagyok rózsaszín felhőben. Tisztán látom, hogy miben vagyok, tisztán látom azt is, hogy nem tudom, mennyi időm van hátra… Nem gondoltam, hogy ebben az állapotomban jutok el a létörömhöz, amit mindig kerestem. Ami alatt azt értem, hogy nem kívülről várom, hogy történjen valami, ami elönt boldogsággal, hanem egyszerűen kinyitom a szemem, süt kint a nap, és én azt érzem, hogy mosolygok, szép idő van.
Nincs semmilyen konkrét oka annak, hogy azt érzem, öröm tölti ki a lelkemet. Emellett folyamatosan keresem az okot rá. Például a kemoterápia mindenkinek mumus. Akinek nem is volt közvetlen élménye arról, mit is jelent ez a betegség, az is tudja, hogy a kemó nagyon durva. Amikor maga a kemó csepeg perfúzión keresztül, a legtöbben úgy élik meg, hogy na, kapom ezt a sok mérget, és rosszul leszek, de megyünk előre, mert ez van –, de alapvetően mindenképp egy fekete felhő burkolja be. Minden alkalommal, amikor felrakták rám a perfúziót, megköszöntem és hálát adtam azért, hogy segíti a gyógyulásomat, ahogy tudja. Egyre keményebb kezeléseket kapok, de belső indíttatás az, hogy megköszönöm.
Amikor fölhívsz a kemó közben vagy a sugárra várakozva, mindig vidám, örömmel teli a hangod. Mi kell ehhez, hogy az ember így sugározza magából ezt a pozitivitást? Legtöbben nem is tudjuk, hogy kérdezzünk a beteg állapotáról, hogy ne legyen bántó.
Egyrészt azt, hogy felismerd, mi az, amire igényed van. Nagyon hamar letisztult bennem, hogy szükségem van emberekre. Befele húzódó voltam, és ez szerintem továbbra is dominál, de ettől függetlenül szeretem az embereket. Sokkal többet érzek az emberekben, mint korábban. Most meg látom azt, hogy aki rosszindulatú, az valójában nem ilyen akar lenni, csak annyi nehézséget kapott az élettől, amivel nem tudott szembenézni, feldolgozni, hogy ezt váltja ki belőle. Mindenki szeretetre méltó, kivétel nélkül. Ennek következtében most már ezt érzem, hogy szinte minden egyes kapcsolódás, legyen az egy telefonbeszélgetés, nekem jó. Az, hogy ilyen visszajelzéseket kapok, még motivál is, hogy merjek hangot adni annak, nekem most például a leginkább azzal tudsz segíteni, ha segítesz, hogy ne taxira költsek, hanem segítesz eljutni egyik pontból a másikba, vagy egyszerűen a személyes találkozás. Azt érzem, minden egyes kapcsolódás tölt.
Az örökmozgó énem: nincs bennem frusztráció, düh, hogy nem vagyok képes semmire, és csak fekszem egész nap. Minden napot próbálok megtölteni. Ami lehet, abban merül ki, hogy beszélgetünk. Most azt érzem, hogy mindenünnen jön az áldás.
Senkinek nem kívánom, hogy ezen átmenjen, tényleg iszonyat nehéz minden szinten. Nem tudom, hogy miért kellett lebetegítsem a fizikai testem. Érek annyit, hogy ezeket kapjam anélkül is. Ezt próbálom szuggerálni magamnak, hogy hátha elindítjuk a gyógyulási folyamatokat, mert egyelőre mindig, amikor megfogjuk valahol, akkor keres magának más kiutat, ahol tomboljon. Ez tényleg nagyon életrevaló, ha lehet ezt mondani egy betegségre. Azt érzem, azért kaptam, mert dolgom van vele. Valamit meg kell tanuljak.
Nagyon kevés minta van előttünk. A gyászfolyamattal is ez a probléma, minél közelebb állsz hozzá, annál kevésbé tudod, hogy mit csinálj. Nem tanultuk meg, mit jelent jelen lenni. Nem azt, hogy tukmálom le a bölcsességeimet, ami szerintem segít, hanem egyszerűen legyél ott mellette. Semmit nem kell csinálj. Azzal, hogy ott vagy, elmondhatod, hogy ha benned van bármi, amiről úgy érzed, hogy megosztanád, itt vagyok, meghallgatlak. De ha nem szeretnél beszélni róla, az is rendben van, elfogadom. Nem tanultuk ezt meg. A beszélgetések zöme arról szól, hogy mondok valamit, ami benned ébreszt egy gondolatot, s alig várod, hogy azt elmondd. Nem azt, hogy itt vagy, és nem csinálsz semmit, csak egyszerűen mellettem vagy, és a jelenléteddel támogatsz és segítesz.
Mit mondanál hasonló cipőben járóknak?
A kezelések alatt legtöbben alszanak vagy mobiloznak. Ha néha elkapok valakit, aki felemeli a tekintetét, akkor lehet, hogy próbálok vele kapcsolódni és jó beszélgetések alakulnak ki. De nagyon kicsi a százaléka, aki ezt szereti és elfogadja. Ami megszólít és próbálom átadni, az leginkább arról szól, hogy találd meg önmagadat, hogy te hol vagy. Mi jelenti számodra az egyensúlyt? Hol érzed jól magad? Melyek azok a tevékenységek, melyek feltöltenek, nem leszívnak? Nem fordítunk időt magunkra, nem érezzük az énidő fontosságát. Betegtársaknál azt látom, hogy mindent ugyanúgy csinálnak tovább. De ha ebben a helyzetben vagy, biztosan változtatni kell valamin. Ezt nem biztos, hogy egyből tudod, mi az. De ha ugyanúgy csinálsz mindent, az nem visz előre, nem hoz változást. Nagyon nagy kincs számomra, hogy most találtam meg az igazi békét. Ez nem azt jelenti, hogy nem zavar be semmi, nem jön olyan dolog, amitől mérges leszek, felbosszant. De minimalizálódtak a félelmeim. Ahhoz képest, hogy mindig félelemkupacként ismertem magam, ez eltűnt. Fontos, hogy ne a világot akarjam változtatni, ha magamat változtatom, az egész világ változik.
