„Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők – ez az idők parancsa, és ez számunkra az újévi feladat” – mondta híveinek Márton Áron püspök 1947. január 1-jén a gyulafehérvári székesegyházban. Számomra nagyon erőteljes a beszédének ez a mondata, ugyanis minden új év kezdete valami másnak, többnek kellene legyen a folytatása.
Csakhogy sem más, sem új, sem több nem lesz. Maradnak az elhatározások, a fogadalmak, a régi énünk giccsbe öltöztetése. Megjavulásról szó sincs, mert úgy gondoljuk: mi jók vagyunk. Nem szükséges legyőznünk a rosszat jóval, mert nincs rossz. Az óra forog körbe és körbe, telik az idő, az életünk egyik percről a másikra elillan. Mindig a másik embernek kell megjavulnia, nem nekem. A másik ember bűnös, nem én vagyok az. Ő, és nem én kell változtassak magamon és az életvitelemen. Mindig a mással, a másik emberrel foglalkozunk, hárítva a felelősséget magunkról. Márton Áron püspök 77 évvel ezelőtt megfogalmazta és kimondta az örök igazságot: A szeretetet régen elfeledtük, s önző, könyörtelen emberekkel van nap nap után dolgunk. Így volt ez a kilencvenes években, így van ez ma is. Sajnos. Mert minden fontosabb az életnél, a másik embernél, a jóra való törekvésnél.
Az elmúlt év összes tragédiáját, természeti katasztrófáját, a hirtelen elhalálozások tömkelegét és az ezekre okosan reagáló embereket látva és olvasva, nem tudom azt írni, amit minden év elején szoktam: legyen boldog új évünk. Fogalmam nincs arról, hogy milyen lesz ez az év, így azt sem tudom mondani, hogy boldog lesz. Egyet azonban biztosra tudok: amíg egyenként meg nem javulunk, nem fordulnak jobbra az idők. Amíg őszintén szembe nem nézünk önmagunkkal, és azzal, ahogyan élünk, addig nem lesznek jobb idők. Amíg szomszéd a szomszédot kibeszéli a háta mögött, elátkozza, és nem hajol oda hozzá, addig ez meg a következő év sem lesz új és boldog. Amíg ki-ki a maga utcáját nem söpri ki, és nem él békében a mellette lévővel, addig hiába is kívánjuk egymásnak a boldog új évet.
Más és jobb akkor lesz, amikor megjavulunk, és elhagyjuk a régi, jól berögződött szokásainkat. Amikor a háború borzalmait átélő édesanyákat és gyermekeket látva nem kikiabáljuk a világba, hogy mindenki megérdemli a sorsát (merthogy ilyet is olvastam), hanem megkérdezzük, miben segíthetünk. Vagy legalább csendben maradunk és fohászkodunk értük. Nagy a zaj körülöttünk. Nagy a közösségi felületeken, nagy az álhíreket közvetített portálokon, nagy a családunkban, nagy a tereken és utcákon. Amint történik valami, mást hibáztatunk. A kormányt, az egyházat, a médiát, a szomszédot, az országot. A másikat. Biztos, hogy a saját, belső sebeinkről és kudarcainkról úgy tudjuk leginkább lesöpörni a port, ha másokkal foglalkozunk és másokban keressük a hibát, de vajon tényleg ez a járható út? A minket belepő port nem lehet mindig lesöpörni. Így vagy úgy, de be fog takarni bennünket. Lehet, hogy nem most, de évek múltán biztosan. Akkor majd bánni fogjuk, hogy más porát takarítottuk a sajátunk helyett.
Szeretnék egy olyan évet, mely felráz, felébreszt és magunkhoz térít. Olyan évet szeretnék, mely békességben és együttérzésben telik el. Szeretnék egy olyan évet, mely sosem feledi a lényeget. Élni szeretnék. Biztonságban, gondoskodásban, másokra figyelésben és csöndben. Ne boldogabb, reményteljesebb legyen. Ehhez kérek és kívánok mindenki számára kitartást, ugyanakkor őszinte szembenézést és megjavulást. A világ akkor lesz jobb, ha mindannyian hozzáteszünk, nem pedig elveszünk belőle. Békét és együttérzést kérjünk Istentől. Ne többet, csak ennyit. Amúgy, ahogy mondani szoktam: minden kegyelem!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/01-es számának Életmód rovatában.
