Az ógörög Szophoklész így fogalmazott: ,,Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Az ószövetségi prédikátor kevésbé bizakodó, szerinte ,,Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2)
,,Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés.” (Préd 1,14) Érdekes ellentét: a kereszténység előtti szerző bizakodó örömmel teli, a keresztény Bibliában pedig helyet kapott egy ilyen reménytelennek tűnő gondolatsor. Az Ószövetség e része alapján helye van a bánatnak, lemondásnak, szomorúságnak az ember életében, lelkében; még Jóbot is lesújtja a sorozatos csapások sora. Életünkben, lelkünkben, gondolatainkban lehetnek nehézségek, gordiuszi, megoldhatatlannak látszó csomók.
Nemcsak a test, hanem a lélek, a psziché is meg tud betegedni. A régiek minden betegség esetében átokról, megszállottságról, valamely titkos bűn büntetéséről beszéltek. Az orvostudomány egyre jobban behatolt az élet bizonyos titkaiba, és részletesebben lát folyamatokat, ahogyan például a hormonszintek változásai befolyásolják a szervek működését, a kedélyállapotot, a gondolkodást: a pajzsmirigyhormon akár végtelen fásultságot, akár szélsőséges zaklatottságot okozhat, ami bizony se legyintéstől, se olcsó ,,szedd már össze magad” biztatástól nem múlik el.
Bonyolulttá, áttekinthetetlenné váló világunkban már gyermekek is megélik azt a kínzó érzést, hogy átcsapnak fejük fölött a hullámok, és nem tudnak felül maradni… Egyre gyakoribb a rohamig fokozódó pánik, szorongás, ami még kívülálló számára is félelmetes, nemhogy annak, aki átéli. Fuldoklás, a tudat beszűkülése, talán e szavakkal írható le leginkább.
Egyezzünk meg az ógörög és az ószövetségi mondások margóján: fölöttébb nagy titok az ember, akit csak Teremtője ismer és ért. Ő viszont ismeri, megvizsgálta és látja a veséit, azaz a biológiai összefüggések egységét, nem csak tüneteket észlel. Éppen ezért aki teremtett, ítél meg. Egyedül ő tudja, mit érzünk, mit élünk, mit és miért bírunk ki. Egyedül ő szeret egészen, feltétel nélkül, betegségeink, gyengeségeink, megroppanásunk és bűneink ellenére is.
Kritikus emberként sokszor sejtem meg a kimondott szavak mögött lapuló kisszerűséget, a hangoztatott nagy elvek mögött megbújó szándékot. Ki is szoktam mondani, megnevezem, ami bánt. Ugyanakkor ami legkegyetlenebbül fáj, arról nem tudok, nem akarok beszélni. Talán más is van ezzel így. A legfontosabb mindebből az, hogy a kritika a valóban nagy baj előtt elhallgat, mert ott csak az irgalomnak van helye. És Istennek.
