Az országos szintű hatósági ellenőrzések sorából a Gyulafehérvári Caritas gyerek- és idősotthonai sem maradtak ki. Ide tartozik a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet, a székelyudvarhelyi Szent Lukács, a búzásbesenyői Gondviselés háza idősek otthona, a csíkszeredai Védett otthon, a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthon, illetve a diódi gyerekotthon is. A katolikus egyház szeretetszolgálatának intézményeiben folytatott ellenőrzések kapcsán dr. Márton Andrást, a Gyulafehérvári Caritas igazgatóját Balázs Katalin kérdezte.
– Végéhez közeledik az ellenőrzés-sorozat. Milyen észrevételei vannak ennek kapcsán a Caritas igazgatójának?
– Mindenekelőtt meg szeretném erősíteni a nyilvánvalót: hogy az ellenőrzések alapvetően fontosak, értelmük van, vagy legalább is értelme tud lenni, ha az ellenőrző hatóságok hozzáállása, indítéka, és szándéka jó irányba mutat, vagyis az ellátó rendszer és az ellátás javítása irányába, a gondozottak jogainak és életminőségének megóvására. Jelen „ellenőrző hadjáratban” nem ezen volt a hangsúly. Sokkal inkább volt politikai kampány íze, mikor parancsba adták, hogy egy hét alatt minden megyében, minden egyes intézményt, minden illetékes hatóságnak le kell ellenőriznie. Képtelenség. Az ellenőröket nyilvánvalóan ennek a hatalmi szónak a kényszere mozgatta.
– Milyen rendellenességeket találtak a hatóságok a szeretetszolgálat által működtetett otthonokban?
– Érdekes, mennyire belénk van égetve, hogy egy ellenőrzés kapcsán mind egyből a rendellenességekre kérdezünk rá. Már csak ezért is inkább azzal kezdeném, hogy a Caritas intézmények mindegyikében összességében pozitív visszajelzéseket kaptunk az ellenőrzések során, mind a körülmények, mind a szakmaiság és az emberi hozzáállás szintjén. Persze voltak apróbb rendellenességek is, amiért büntetéseket is róttak ránk, mint ahogy értesüléseink szerint országszerte mindenkinek róttak ki büntetéseket. Például találtak törött dugaszt vagy fürdőszobában rozsdás fűtőtestet, nem volt pánikgomb minden ágynál, vagy a kazánházra nem volt kiírva, hogy robbanásveszély. Vagy a kamerás megfigyelés nem volt mindenhol, illetve megfelelő módon megoldva. Egyik helyen azt is jegyzőkönyvbe vették, hogy színes, illetve mintás az ágynemű, és nem fehér. Ezt még most sem értjük… Egy szó, mint száz, apróbb rendellenességeket találtak, amilyenek mindig is akadnak majd, amit folyamatosan orvosolni kell, és lehet. De sehol nem volt részünk komolyabb elmarasztalásban, nem vonták be működési engedélyünket, és szóban legtöbb esetben kifejezetten megdicsérték munkatársainkat és intézményeinket.
– A helyszínről, munkatársak visszajelzéseiből mi derült ki, milyen volt az ellenőrök viszonyulása?
– Ahány ember, így ahány ellenőr, annyiféle. Kollegáink szerint, bár elvétve voltak barátságtalan vagy akár támadó viszonyulások is, összességében építő, szakmailag korrekt, emberileg tisztességtudó volt a hozzáállásuk. Inkább kimerültnek látszottak, egyértelmű áldozatai ennek az embertelen hadjáratnak. Legtöbbjük feszélyezve is érezte magát abban az áldatlan helyzetben, amelybe belekényszerítették.
– A Caritas Konfederációnak címzett levelében mit és miért tartott fontosnak közölni Márton András?
– Hangsúlyoztam, hogy Romániában a szociális ellátórendszer végtelenül törékeny és európai viszonylatban minden szempontból alulteljesít, messze elmaradva attól, amit korszerű szociális ellátásnak lehet nevezni. A törvényi keretfeltételek a mindennapi élet valóságától messze el vannak rugaszkodva, a finanszírozás esetleges és elégtelen, a szolgáltatókra háruló terhek egyre nőnek, emellett az elöregedés és az életerő tömeges kivándorlása révén hatványozottan nő az ellátás szüksége. Ezért nem tartom bölcs és még kevésbé jövőképes hatósági magatartásnak ezt a büntető-ostorozó légkört erősíteni.
– Az ellenőrzés kapcsán rendszerszintű torzulást említett…
– Határozottan! Paul Waczlawik, világhírű terapeuta és kommunikációs szakértő szerint: „Ha valakinek egyedüli eszköze a kalapács, mindent szegnek néz.” Nálunk a hatalom logikája erre a csavarra jár, nem csak a szociális ellátás terén. Ezt a jelenlegi akció is szemléletesen alátámasztja. Mikor az országnak és az embereknek elemi érdeke lenne, hogy a szociális ellátórendszer kibontakozzon, nem lehet célravezető, hogy úthengerként leronhanjanak minden egyes, a nehézségek dacára még talpon maradt szociális szolgáltatót, akkora nyomást helyezve rá, hogy sokan inkább majd bedobják a törölközőt.
El lehet képzelni már csak a képileg is, milyen az, amikor egy szociális intézménynél, például egy ápolási otthonnál, egy időben jelenik meg nyolc ellenőrző szerv, tíz-tizenöt ember, beleértve az egyenruhás rendőröket rendőrautóval. Kevés olyan bűnügyi helyszínt tudok elképzelni, ahol egy időben ilyen felvonulás van. El lehet képzelni, milyen lelkiállapotban vannak jelen munkatársaink, akik egyszerre kell kiszolgálják a sokféle ellenőr kérését, követelését, és biztosítsák gondozottjaik mindennapi életmenetét. El kell képzelni, hogy élhetik meg ezt a kiszállást vagy inkább megszállást maguk a gondozottak, akik jó részének meg sem lehet magyarázni, mi történik, például azért, mert nem hall, vagy mert zavart. De azt sem nehéz elképzelni, milyen képet fest egy ilyen akció a szociális szolgáltatókról a közösség és a társadalom felé. De el lehet képzelni az ellenőrök helyzetét is, akiket „fentről” érkező komoly nyomással végigkényszerítettek egy reggeltől estig tartó egész hetes ellenőrzés-maratonon. Azt hiszem, az ellenőrzésnek ez a módja mindegyik szereplővel szemben hatalmi túlkapás, és nehezen gyógyuló sebet ejt a zsenge és fejletlen szociális ellátórendszeren, minden szereplő lelkesedésében és hitében, hogy ezt lehet szépen és jól csinálni. A jóhiszeműség és az ártatlanság vélelmének alaptevése mellett.
– A problémák sorolása jobbító javaslatokkal társítva mutathat a lehetőségek felé. Az ön szemszögéből milyen támogatásra, hatósági együttműködésre lenne szüksége a gyerek- vagy idősotthonokat működtető szervezetnek?
– Ha csak a mostani történetre reflektálnék, sokkal célravezetőbb és hatékonyabb lett volna több időt szánni ezekre az ellenőrzésekre, jobban előkészíteni, és egyszerre csak egy ellenőrző szervet küldeni rá egy intézményre. De ha komolyan vesszük, hogy egyre több és egyre javuló ellátásra van szükség, olvasatomban az ellenőrzéseknek nem erre kellene irányulniuk. Sokkal inkább folyamatos, tervszerű és kiszámítható üzemmódban, apránként, a jóról a jobb felé terelni a körülményeket, a szakmaiságot, az emberséget, az életminőséget, és közben persze kiszűrni a tarthatatlant vagy megengedhetetlent. Ez nem számít utópiának, mert számos európai partnerszervezetünk esetében tapasztalhattuk: az ellenőrzés átvilágítja ellenőrzésének tárgyát, jobbító szándékkal egyeztetnek a szolgáltatóval, kölcsönösen megértve egymás szempontjait, együtt fogalmazzák meg a szükséges intézkedések ütemét, menetét. Ilyen módon elmélyülhet a kölcsönös megértés, tisztelet, és a hatóság nem „büntető osztagként” állna szemben a szolgáltatóval, hanem csapatként összefoghatnánk az élet kibontakoztatása érdekében. Ahogy egy kedves tanárom mindig is hangsúlyozta: tetszik, nem tetszik, az együttműködéssel szemben nincs alternatíva.
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
