Tavasszal a premontrei hétvége eseménysorozat keretében a nagyváradi Úri utcai széktemplomban bemutatták a Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent Kilenc évszázad hit és kultúra című kötetet. Fejes Rudolf Anzelm apát és Molnár Judit tanár, közíró közös, gazdagon illusztrált könyvében a szerzetességről, a Szent Norbert által alapított rendről, illetve a váradhegyfoki premontrei prépostság létrejöttének az előzményeiről, történetéről a kezdetektől a virágkorig, majd az államosítástól napjainkig tartó évtizedekről esik szó.
Kilencszáz év emberi léptékben rengeteg, megszámlálhatatlan mennyiségű történés, szomorúság és öröm, építés és rombolás, éhezés és táplálás fér bele az időkeretbe. Nehéz úgy okosan beszélni, kérdezni és válaszolni egyaránt, hogy ne papírizű történelemlecke legyen a végeredmény. Bár persze a történelem eseményeinek súlyozott szempontú újramesélése soha nem árthat! A váradhegyfoki premontrei prépostság történetét Molnár Judit megfontolt kérdései alapján meséli el Fejes Rudolf Anzelm O. Præm. A rendalapító Szent Norberttől indulva ,,utazhatunk” századokon át a jelenig, érintve a váradhegyfoki alapítás előzményeit, a II. József-féle abolíció időszakát, a lipóti rendelet utáni újrakezdést és a virágkort, a trianoni döntést követő nehézségeket, megszorításokat, az államosításokat és a 90-es évekbeli újrakezdést. Időről időre felbukkannak olyan momentumok, amelyek rendkívül ismerősek, ha máshonnan nem, akkor pár évtized-századdal későbbi újrafelbukkanásukról – és még mondja valaki, a közhelyek üresek! Hiszen van némi ismétlődés a megpróbáltatásokban, például a II. József-féle abolíció, azaz a szerzetesrendek tizenhat évnyi időre történt jogfosztása, és a vagyonuk egy közös alapba történt összevonása bár arányaiban kevesebb kárt okozott, mint a negyvenévnyi kommunizmus és az azt követő harmincéves időszak együttvéve. Előbbi idő alatt a premontrei közösség a felére csökkent, a hetvenéves idő alatt pedug 5-6%-ára. „Sokszor gondolkodom azon – mondja Fejes Anzelm apát –, hogy negyven év kommunizmus, majd az utána következő hányatott harminc éves időszak múltán a túlélő közösségek öt-hat százalékának mennyi időre lesz szüksége, hogy normális kerékvágásban, a rendi statútumok által megkövetelt közösségi életet megvalósítsák? Mert tizenhat esztendőnyi abolíció után az ötvenszázaléknyi túlélőnek 70 évre volt szüksége, hogy valamennyire az anyagi és lelki károkat helyrehozva a normalitáshoz visszatérjenek.” Majd a későbbiekben kifejti, hogy hozzávetőleges számítás alapján és kedvező körülmények között is háromszázhat évre lenne szükség ehhez a munkához; viszont a körülmények legkevésbé sem kedvezőek, hiszen az elvilágiasodás, az értékválság és nem mellesleg a politikai környezet is hátráltató hatást fejt ki.
A régi Nagyvárad arcához hozzátartozott a 19. században életre hívott premontrei gimnázium, amely a hirhedt 1948-as törvénnyel szűnt meg létezni. Bár több helyen hivatkoznak az épületben működő intézményre utódaként, az mégsem tekinthető annak, sem szellemi, sem jogi értelemben. Molnár Judit felveti interjúalanyának, hogy ahogy az 1800-as évek elején is évekbe telt az akkori gimnázium premontrei intézménnyé alakítása, vajon ma hogy és mint lehetne meg- avagy visszaalakítani egy rendi oktatási intézményt. Az apát részletes válaszából kitűnik, hogy ezzel a témával is minden bizonnyal régebb óta foglalkozik, hiszen több aspektusát, erkölcsi, szellemi és anyagi kérelmét és vonzatát is számba veszi az eshetőségnek. A válaszból is egyértelmű, hogy egyelőre nem lehet arra számítani, hogy premontrei oktatási inzémény létesüljön Nagyváradon.
A rend nagyváradi történelmét felvázoló beszélgetőkönyv utolsó gondolata egyben kijelöli a mindenkori rendi feladatok egyikét: „Ez a küzdelem 1923-ban kezdődött, az iskolánk bezárásával, már akkor személyektől függetlenül, és így van ez most is: nekem ily módon kell folytatnom, de nem személyes okokból, hanem rendünk igazsága miatt. Hálás vagyok az elődeimnek, hogy úgy hagyták a küzdelem állapotát, ahogy én is hagyni fogom: folytatnom kellett és utánam is tovább kell majd folytatnia másoknak, mindaddig, amíg be nem következik a jogos és érdembeli döntés, természetesen rendünk javára, hiszen mi voltunk, vagyunk és az előbb említett pillanatig mi leszünk a tulajdonjogainktól jogtalanul megfosztott károsultak.”
A kötet erénye, hogy beszélgetőkönyv – hiába a több évszázados történelem, az évszámok és események hosszú sorrának felelevenítése, az információkat a kérdés-válaszba rendezés, a közbekérdezés lehetősége, illetve a személyes meglátások és tapasztalatok elmesélhetősége könnyebben befogadhatóvá teszi. Ugyanakkor nem tekinthető történelemkönyvnek, hiszen helyt kap benne a személyes vélemény és akár hipotézis is.
