A Rádio Renascença május 2-án tette közzé a pápa előszavát Aura Miguel portugál újságíró Hosszú utazás Lisszabon felé című könyvéhez (Um Longo Caminho até Lisboa – Bertrand Editora), amely a kezdetektől beszámol az Ifjúsági Világtalálkozók útjáról, tekintettel a következő találkozóra Portugália fővárosában augusztusban.
Még mindig a szememben és a szívemben él a fiatalok óriási tömege, akik tíz éve, júliusban fogadtak Rio de Janeiróban – írja a könyv bevezetőjében Ferenc pápa. Azok a pápamobilban végigjárt utak a katonai erődtől, ahol a helikopter leszállt, a találkozók és szertartások helyszínéig Copacabana tengerpartján, örökre emlékezetemben maradnak: a fiatalok hatalmas lelkesedése, akik zászlókat, sapkákat, pólókat dobtak felém, akik megkínáltak egy korty mate teával, akik magukhoz ölelték Róma új püspökét, aki eljött, hogy tiszteletben tartsa elődje kötelezettségvállalását. Egy felejthetetlen élmény.
Velem, mint XVI. Benedekkel, ez így volt: pápaságunk első nemzetközi útja az Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából történt – esetemben Rio de Janeiróba, a Péter trónján szintén néhány hónapja ülő Ratzinger pápa esetében 2005-ben Kölnbe, vagyis szülőföldjére. Mindketten, úgymond, „rákerültünk” arra az útra, amelyet II. János Pál avatott fel, a Szentlélek által neki sugalmazott megérzés nyomán. Az Ifjúsági Világtalálkozók élménye sok gyermek és fiatal számára meghatározó pillanatokat jelentett és jelent ma is, és a kezdeti inspiráció, amely szeretett Wojtyła pápánkat erre indította, nem vallott kudarcot. Valójában a többé-kevésbé tudatosan átélt mostani korszakváltás mindenekelőtt a fiatalabb generációk számára is kihívást jelent.
Az úgynevezett „digitális bennszülöttek”, korunk gyermekei napi szinten az elszigetelődés kockázatával néznek szembe, létük nagy részét a virtuális környezetben élik, és egy agresszív, hamis szükségleteket előidéző piac áldozatává válnak. A Covid-járvány és a bezárások miatt ezek a kockázatok tovább nőttek. Elmenni otthonról, útra kelni a társaikkal, megélni a meghallgatás és az ima meghatározó élményeit az ünneplés pillanataival, és ezt közösen megtenni, értékessé teszi ezeket a pillanatokat mindenki életében.
Többször hívtam arra a fiatalokat, hogy ne csak nézelődjenek, vagyis ne maradjanak az erkélyen és nézzék az élet zajlását megfigyelőként, mint akik nem avatkoznak bele, nem piszkítják be a kezüket, akik okostelefont vagy a számítógép képernyőjét helyezik maguk és a világ többi része közé. Többször is mondtam nekik, hogy ne legyenek „díványon heverő fiatalok”, ne hagyják magukat elaltatni azoktól, akiknek minden érdekük az, hogy elkábuljanak és elbutuljanak. A fiatalság egy álom, a valóságra való nyitottság, annak felfedezése, hogy mi értékes az életben és küzdelem annak meghódításáért, megnyílás az intenzív és igaz kapcsolatok felé, elkötelezettség másokkal és mások iránt.
Don Lorenzo Milani nevelői tapasztalatai során ezeket a gyönyörű szavakat ismételte: „Törődöm vele”, „Érdekel, közel áll a szívemhez…”. Ma, a világjárvány szörnyű tapasztalata után, amely drámaian szembesített mindannyiunkat azzal a ténnyel, hogy nem mi vagyunk életünk és sorsunk urai, és csak együtt menthetjük meg magunkat, a világ a háború és az újabb fegyverkezés örvényébe süllyedt. Elindult a verseny az újra felfegyverkezésért, amely megállíthatatlannak tűnik, és amely az önpusztításhoz vezethet. A meggyötört Ukrajna ellen vívott háború, egy véres háború a keresztény Európa szívében, csak egy a sok rész közül abban a harmadik világháborúban, amely sajnos évekkel ezelőtt kezdődött. Sok háborút továbbra is elfelejtenek, sok konfliktust és sok kimondhatatlan erőszakot gerjesztenek.
Mindez hogyan állítja kérdések elé a fiatalokat? Mire hivatottak energiáikkal, jövőképükkel, lelkesedésükkel? Arra hivatottak, hogy azt mondják: „Törődünk vele”, érdekel minket, közel áll a szívünkhöz az, ami a világban történik, azoknak a szenvedései, akik elhagyják otthonukat, és azt kockáztatják, hogy soha többé nem térnek vissza, sok társunk sorsa, akik menekülttáborokban születtek és nevelkedtek, megannyi fiatal élete, akik a háborúk és üldöztetések elől menekülve, vagy akár csak azért, hogy megéljenek, szembesülnek a Földközi-tenger átkelésével, és úgy halnak meg, hogy a mélység elnyeli őket.
Emberek millióinak, sok gyereknek a sorsa érdekel bennünket, közel áll a szívünkhöz, akiknek nem áll rendelkezésre víz, élelem, orvosi ellátás, miközben a vezetők azon versenyeznek, hogy ki költ a legtöbbet kifinomult fegyverkezésre. Érdekelnek és közel állnak a szívünkhöz azok, akik városaink csendjében szenvednek, és szükségük van arra, hogy befogadják és meghallgassák őket. Érdekel és közel áll a szívünkhöz annak a bolygónak a sorsa, amelyen élünk, és amelynek védelme a hivatásunk, hogy átadhassuk az utánunk jövőknek. Minket minden érdekel, és minden közel áll a szívünkhöz, még a digitális környezet is, amelyben élünk, és amelynek megváltoztatása és egyre emberibbé tétele kihívás számunkra.
Az Ifjúsági Világtalálkozók jelentették az ellenszert az erkélyről nézelődéssel, az elaltatással szemben, amely a kanapét részesíti előnyben, illetve a nemtörődömséggel szemben. Nők és férfiak generációit vonták be, mozgatták meg, rázták fel, állították kihívás elé. Természetesen nem elég az „erős” élmény, ha nem foglalkoznak vele, ha nem talál termékeny talajra, amelyben támogatásra, elkísérésre lel. Az Ifjúsági Világtalálkozó a kegyelem eseménye, amely felébreszt, kitágítja a látókört, megerősíti a szív törekvéseit, segít álmodni, előre tekinteni. Ez egy elültetett mag, amely jó gyümölcsöt terem. Ma nagy szükségünk van éber fiatalokra, akik szívesen válaszolnak Isten álmára, és érdeklődnek mások iránt. Olyan fiatalokra, akik felfedezik a Krisztusért élt élet örömét és szépségét mások, a legszegényebbek, a szenvedők szolgálatában.
Mindez megfordult a fejemben, miközben végiglapoztam ennek a gyönyörű könyvnek a lapjait, amelyet Aura Miguel, a Rádio Renascença újságírója írt, aki végigélte tudósítóként az Ifjúsági Világtalálkozókat. Valójában nem mindet. Ahogy ő maga mesélte nekem a repülőn, amelyen 2013 júliusában Rio de Janeiróba utaztunk, ő mindet átélte, kivéve az elsőt, amelyet Argentínában, Buenos Airesben tartottak 1987-ben. Azt válaszoltam neki, hogy éppen az volt az egyetlen, amelyen pedig én vettem részt. Aura könyvében tetszik az a választás, hogy az Ifjúsági Világtalálkozókat a saját idejükbe beillesztve, a világban és az egyházban történt főbb események kronológiájával mutatja be. Nagyon tetszik az is, hogy a történet középpontjában az áll, ami újságíróként, megfigyelőként és hívőként megmaradt számára ezekből az élményekből: a személyes részvétel összehasonlíthatatlan azzal, ha távolról követjük az eseményt, illetve, ha olvasunk róla vagy nézzük az egészet a televízióban.
A 2021-es társadalmi kommunikáció világnapjára szóló üzenetben arra kértem az újságírókat, hogy koptassák el cipőjük talpát, mert minden jó kommunikáció, minden igaz információ a valósággal, a helyzetekkel, az emberekkel való személyes találkozáson alapul. Aura megtette ezt, és felbecsülhetetlen az, ahogyan visszaadja nekünk ezeket az élményeket. Az újságírónak nem az a dolga, hogy kívülről figyeli a történéseket, és csak hűvösen elemzi azokat. Bárki, aki kommunikál és informál, hagyja, hogy megdöbbentse a valóság, amellyel találkozik, és ezért tudja lelkesen elmesélni hallgatóinak, olvasóinak. Csak azok teszik lelkessé és meghatódottá azokat, akik hallgatják és akik olvassák őket, akik maguk is hagyták, hogy lelkessé váljanak és meghatódjanak.
Kívánom a könyv minden olvasójának, hogy ezeken az oldalakon keresztül fedezze fel vagy fedezze fel újra az Ifjúsági Világtalálkozók élményeinek szépségét és gazdagságát, és éljék meg örömmel és hálával az Úr iránt a 2023-as Lisszabonban megrendezésre kerülő eseményt. Ez az első, amit Aura Miguel követhet anélkül, hogy körbe kellene utaznia a világot, mert annyi évtized után az ő országában és a saját városában tartják majd – zárja előszavát Ferenc pápa Aura Miguel portugál újságíró Hosszú utazás Lisszabon felé című könyvéhez.
Forrás: Vatican News
