† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben így szólt Jézus:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél.
Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1–10
Egy rövid beszélgetés őszinte vallomása: „Az a baj, hogy ellepett a por mindent bennem”. Sajnos ez nem egyéni, hanem mindannyiunké, közös a süllyedésünk. Miközben mások tévelygése jóleső beszédtémánk, tudjuk, hogy merülünk emberségünkben, hitünkben, és nem akarunk a kivételességbe kapaszkodni. Egy hete kereszteltem keresztlányomat, és a szentség kiszolgáltatása után arra lettem figyelmes, hogy a keresztelőolaj révén a kisgyermek homloka csillogott. Arra gondoltam, hogy ez a hívő ember egyik szép vonása, hogy tud ragyogni. Ezt a képességünket majdhogynem teljesen elfelejtettük, sőt a kopottságunkban vagy koptatásunkban villogunk, pedig milyen nagy kegyelem a tévelygésünk felismerése után megérezni, hogy valaki átöleli az életünket, miközben mi csalódottságainkon rágódunk. Közös problémánk gyökere, ami úgy fejeződik ki, hogy nem figyelünk egymásra, de valójában önmagunkra nem tudunk figyelni, telítve vagyunk tervekkel, elégedetlenségekkel, zűrzavarral.
Gyakran előfordul velünk, hogy a szívünket befödjük a többlettel, mint a koporsókat a földdel, ilyenkor veszítünk igazán, amikor elfeledjük álmainkat és üres lesz a bensőnk. Volt már az életben néhányszor, amikor úgy nyertünk, hogy kifosztottuk önmagunkat, és ezt jónak vagy kiváltságosnak tartottuk, sőt kifelé mutogattuk.
Nemrég egy idős asszony a következőket mondta: a fiam elvitt az orvoshoz, mert gyengén látok, majd közölték velem, hogy sajnos nem tudnak segíteni, és lassan teljesen el fogom veszíteni a látásomat. Valamiért a rossz hírt gyakran először önmagunkra vonatkoztatjuk, átfutott rajtam a félelem, amióta ismerem ezt az idős nénit, most látom először ráncait szépnek, és arra gondolok, sokat mosolyoghatott életében. Majd így folytatta: azóta naponta többször megnézem a kertet, ahol a virágaimban gyönyörködhetem, végignézem az unokáim fényképeit, hogy megmaradjanak ilyen szépnek a szemhéjaim mögött, hogy amikor nem fogok látni, akkor is láthassam őket.
Ebben az életgyakorlatban nem csak veszteség érződik, hanem erő sugárzik. Tudni, hogy kire kell nekem néznem, és bármi történik velem vagy vele, szépnek akarom látni magamban mindig. Az ember életének szépsége, amikor dönt, hogy szép életet szeretne magában és maga körül élni. Miközben napjainkban annyi ember elveszíti a mosolyt, a hitet, a reményt, empátiát, szépen szóló szavait, döntenünk kell magunkért és azokért, akik fontosak, hogy látni akarjuk a világunkból, ami szép és szelíd. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).
Bilibók Géza
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/18-as számában.
