A januárt az év legkomorabb és legdepressziósabb hónapjának tekintik a gyakori időjárás-változás, az ünnepek utáni üresség, valamint a motiváció hiánya miatt. Ilyenkor gyakrabban hallunk eltűnésekről, öngyilkosságokról, valamint önmagukba zárkózó emberekről. A tanácsadást nyújtó rendelők tele vannak, bőven van munka. Legalábbis annak, aki segítséget kér és kap. Az e havi írásomban arra keresem a választ, hogy miként tudunk jól segíteni másoknak. Nem a segítő szakember szemüvegén keresztül, sokkal inkább másokért felelősséget érző és vállaló emberként fogalmazok meg néhány gondolatot arról, ami foglalkoztat, ami talán segítség lehet az olvasó számára is.
Az elmúlt hetek történései, a mindennapos eltűnések, a mentális zavarokkal küzdő emberek esetei megráztak, ugyanakkor magamba fordulásra és elgondolkodásra sarkalltak. Többek között ezek a kérdések foglalkoztatnak: Hogyan segítsünk jól? Mi a jó segítségnyújtás? Mit mondjunk, hogyan mondjuk, amikor valaki bajban van? Mikor szabad és kell beavatkoznunk? Mit takar az odahallgatás, a csend, a jelenlét? Mire van szüksége a szenvedőnek? A mai, háborútól, járványtól, kilátástalanságtól fűtött világban nehéz jól lenni, előretekinteni. Sokan közülünk szenvednek, a megélhetésért küzdenek, áram és élelmiszer nélkül vannak. Nincs az az ember, akit ne érintene meg a világ fájdalma. Van, aki távol tud maradni tőle, más belebetegszik a tehetetlenségbe.
Hogyan segítsünk jól azokon, akiken látjuk, hogy hetek, netalán hónapok óta lehangoltak, nem találják helyüket a világban, semmi nem okoz örömet nekik? Valahogy úgy, ahogy Teréz anya is tette. Ő nem valami rendkívüli dologra vezette vissza a hivatását, hanem arra, hogy elment egy szemétdombon haldokló ember mellett. Mindenki elment mellette, csak Teréz anya vette észre igazán. Egy jó, másokra figyelő ember ismérve és legnagyobb segítő forrása az a pillanat, amikor két ember találkozni tud a maga teljes emberségében, szerető jelenlétében és meghallgatásában. Az emberek ki vannak éhezve a szeretetre. Nem tanácsra vágynak, halló fület és szívet keresnek. Azok is, akik valamely traumatikus esemény áldozatai, akikkel kapcsolatban talán azt gondoljuk, mi kevesek vagyunk. Vannak helyzetek, amikor valóban így van ez. Ilyenkor arra kell rávezetni őket, hogy merjenek külső segítséget kérni. Akár fel is ajánlhatjuk nekik, hogy keresünk egy segítő szakembert, és elkísérjük őket hozzá. Soha ne oktassuk ki a szenvedő embert! Ne mondogassuk neki, hogy szedje össze magát, emelje fel a fejét, ne hisztizzen, ne panaszkodjon! A legtöbb, amivel árthatunk azoknak, akik nem tudnak megküzdeni a mindennapi problémákkal és veszteségekkel, az a nem megfelelő szavak használata.
Az eltűnések és öngyilkosságok mögött is elég gyakran az áll, hogy a környezet nem veszi őket komolyan. Ezekről az emberekről sokan azt gondolják, hogy csak fel akarják hívni magukra a figyelmet, csak fenyegetőznek, de sosem teszik meg. Igen, segélykiáltás valóban lehet. De minden segélykiáltást komolyan kell vennünk, odahajolnunk hozzájuk. Sokszor az segít, ha beülünk melléjük a gödörbe. Nem teszünk és mondunk semmit, csak ott vagyunk mellettük. Hadd hozzak egy konkrét példát. Évekkel ezelőtt volt egy fiatal lány, aki több héten át azt mondogatta nekem, hogy maga mögött hagyja ezt a világot. Majd felhívott, és elmondta, mire készül. Nyilván komolyan vettem, és megkérdeztem, hol van. Elmondta. Odamentem. Egy patak partján üldögélt, kötéllel a kezében. Sírt. Leültem mellé. Egy szót sem szóltam, csak ott voltam. Biztosítottam afelől, hogy jelen vagyok, ha beszélni szeretne, megteheti. Nem erőltettem semmit. Nyilván benne volt annak a rizikója, hogy megteszi. Nem tette meg. Megölelt, és ennyit mondott: köszönöm.
A szerető jelenlét mindig egy biztonságot adó eszköz a kezünkben. Nem kellenek hozzá szavak, nem kell hozzá tanácsadás, igazából csak te kellesz. A legjobb módszer, a legnagyobb támasz annak, aki mély gödörbe esett. Beülsz mellé, de nem hagyod ott. Kihúzod a gödörből. A jól segítés nem a komoly tanácsadásban merül ki, sokkal inkább az értő, meghallgató és figyelő tekintetben, az együttérzésben. Egyszóval: a jelenlétben. Nem könyveket és tanácsokat kell adni a szenvedőnek, hanem szavakat, modelleket és empátiát. Ne feledjük, hogy minden külső segítség mellett van egy biztos pontunk, aki vezet a kísérésben – ez pedig a személyes legfelsőbb erőnk, maga Jézus Krisztus! Innen folytatjuk! Vigyázzatok magatokra és másokra!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap január 29-i számának életmód rovatában.
