Ne támasszak gátakat azokban, akikért itt vagyok

0
504

Ha hitüket vállaló vagy jelentősebb kulturális missziós szerepet betöltő emberekre gondolunk, szinte rögtön ismert arcok, népszerű nevek, egyházi vezetők, papok jutnak eszünkbe, elgondolkodtatni és szavaikkal magukkal sodorni azonban nem csak ők tudnak: a háttérben munkálkodó szolgálat képviselőinek is fontos helye van ebben a rovatban. Főként, ha olyan könnyed, őszinte és érzéseit, gondolatait bátran megosztó emberek, mint BERECZKI GYÖNGYVÉR, aki a kolozsvári katolikus teológián titkárnőként igyekszik könnyíteni a diákok hétköznapjain. Törekszik emberséges kommunikációból példát mutatni, szolgál, kiskamaszt nevel, és sokat imádkozik. Gazdagságérzés őt jobban megismerni.

A hitüket bátran és nyíltan vállalók közé tartozol. Hogyan találtad meg az Istenhez vezető utat?

Mázlista vagyok, mert olyan családba születtem, ahol Isten kezdettől fogva teljes jogú családtag. Olyan időkben voltam gyermek, amikor a rendszer nem kifejezetten pártolta az egyházakat és a vallásgyakorlást. Mindig jártunk misére, és sohasem hallottam gyermekkoromban, hogy ezt diszkréten kell tenni vagy erről nem szabad beszélni. Mi nyaranta mindkét oldali nagyszüleinket boldogítottuk a nagyvakáció alatt. Nagyszüleim vallásukat gyakorló, dolgos emberek voltak. Nem csak vasárnap jártunk templomba, hanem hétköznaponként is. A mi játszóidőnk az esti harangszókor ért véget. Sokáig azt hittem, hogy aki katolikusnak születik, az már eleve tudja a misét. Nem emlékszem, hogy mikor tanultam meg – mindig is tudtam. A plébániák, amelyekhez gyermekkoromban közöm volt, mind olyan helyek voltak, ahova lehetett menni csak úgy játszani – én nem találkoztam olyan papokkal, akiket zavart, ha lármázunk, aki hazakergetett volna emiatt. Ahova jártam, ott mindenhol szerettek. Ott voltam, ahol déli harangszóra Úrangyalát mondtunk, és amikor uzsonnát kaptunk, előtte és utána is imádkoztunk. Hálás lelkületet tanultam a nagyszüleimtől mindkét ágon: állandóan emlékeznünk kell arra, hogy minden kegyelem, és semmi sem csak úgy jár nekünk. Az Istenhez való kapcsolódásom csak úgy lett. Nincs benne semmi érdemem. Természetes volt, mint az, hogy reggel felkel a nap, este meg lenyugszik.

Marosvásárhelyi vagy, ma mégis Kolozsváron élsz. Hogyan „ragadtál” a kincsesben?

Igazából Marosludason születtem, szórványban. Szüleim a ludasi kórházban kezdték el szakmájukat gyakorolni, ott is ismerkedtek meg. Elemi iskoláim első három évét jártam ott, nagyon kedves számomra ez a kisváros. Osztálytársaim egy része az állami árvaházból jött. Egyformára nyírt, szegényesen öltöztetett roma fiúk voltak. Tudtuk, hogy nehéz sorsúak, a tanító bácsi úgy adta elő nekünk, hogy mind embergyerekek vagyunk, akiket a jó Isten ide akart. Pedig félévenként az egész osztály megtetvesedett, és mindannyian petróleumszagú hajkoronát viseltünk. Tudtuk, hogy onnan lett – de még a tanító bácsi is azt füllentette, hogy neki is vannak bogárkák a hajában, pedig az kizárt, hiszen három szál haja volt. Tudta, hogy ha együtt szenvedünk mind, akkor az összekovácsol. Nagyon meg is gyászoltam a Marosszentgyörgyre költözésünket, nehezen illeszkedtem be az új iskolába. Pedig ott is mindenki nagyon kedves volt, és barátkoztak velem, de sokszor olyan szomorú voltam, annyira hiányoztak a régi barátaim, akkora gombóc volt a torkomban reggelente az iskola bejáratánál, hogy azt hittem, megfulladok. Végül is megszoktam az új iskolát is, és megszerettem az embereket is, akik engem sokkal előbb kedveltek, mint én őket. A kamaszkorom és a líceum alatti évek igazából a plébániákon és a templomban zajlottak. Szabadidőnkben rengeteget kirándultunk, túráztunk, összemászkáltuk a Kárpátokat, és közben csendben felnőttünk. Volt egy jó barátnőm, aki egy évvel nagyobb volt nálam, és ő is Kolozsvárra a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karára felvételizett teológia–angol szakra. Tőle tudtam meg, hogy létezik ez a szak. Nagyon szép és élménydús négy évet töltöttem a Szentegyház utca (teológia) és a Marianum (angol) között ingázva.

Ma a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán vagy titkárnő. Hogyan vezetett erre az utad?

Az alapképzés elvégzése után kezdtem el munkát keresni Kolozsváron a mesterképzés mellett. A Vasárnapnál korrektorként Schuller Mária néni mellett dolgoztam, aki magas szinten művelte a szakmáját. Még így is maradt szabadidőm, a teológia könyvtárát pedig éppen akkor frissen rendezték be, hiszen előtte a Piarista templom padlásterében működött. Az akkori könyvtáros készült szülési szabadságra, ezért szükség volt új könyvtárosra. Első két évben csak önkéntesként jártam át, de a tény, hogy én oda megyek „dolgozni”, ahol azok a tanárok vannak, akiktől tanultam, hízelgő érzés volt. Lassan megismertem minden könyvet. Tíz évvel később lettem titkár és könyvtáros.

Sokszor sok minden múlik a nem látványos szolgálaton. Te hogyan látod: mi a te hivatásod, hogyan tudod világi alkalmazottként, nőként, anyaként szolgálni az egyházat és az Istent?

Egyetemen titkárnak lenni teljesen szembemegy minden titkárnős sztereotípiával. Sokan máig azt gondolják, hogy a titkár, pláné ha nő, bemegy reggel az irodába, kávét főz, reszelgeti a körmeit, két-három embert kiszolgál, ugyanannyit megbánt, és hazamegy. A valóságban azonban tisztában kell lenni az ország törvényeivel, amik ráadásul gyakran változnak, jól kell tudni tájékozódni a szabályzatok terén. Mindig tudnunk kell, éppen mit és hol kell keresni. Ez a feladat, a folyó ügyek kézben tartása és rendezése mellett rengeteg háttérben zajló munkát jelent. A hallgató azt látja, hogy belép a tanulmányaihoz kapcsolódó online platformra, és ott van minden. Valóban ott van, mert azokat valaki odateremtette. Ebből a szempontból is mázlista vagyok: olyan kolléganőm van, akivel nagyon hatékonyan együtt tudok működni.

Ugyanakkor a Római Katolikus Teológia Kar más egyetemi karokhoz képest aprócska. A munkaközösségünk is kicsi, viszont minden munkafolyamatot ugyanúgy el kell végezni, mint a nagyobb karokon, ahol sokkal több az alkalmazott. Éppen ezért az én feladatköröm is nagyon sokrétű: titkár és könyvtáros, de leltáros is vagyok, a felvételi lebonyolítása is a feladataim közé tartozik, és tavaly őszig voltam a doktori iskola titkára három évig, 2017-től négy évig kari Erasmus-koordinátor és nemzetközi kapcsolatokért felelős is, a kar honlapját és a hivatalos Facebook-oldalát is szerkesztettem tavalyig, a kar képzési kínálatainak népszerűsítésében is részem volt 2003-tól 2020-ig. Sok a munka, viszont olyan munkatársaim vannak, akikkel nagyon könnyű együtt dolgozni. A legtöbb munkatársammal gördülékeny a kommunikáció, a megoldásközpontú adminisztrációt műveljük. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy a volt tanáraimról – akikre annyira felnéztem diákként – éppen az derült ki, miután velük kezdtem el dolgozni, hogy pont azt élik, amit tanítottak. A szeretetteljes légkör együttműködő, hatékony munkahangulatot teremt. Néha a ballagásokon anyukájuknak neveznek kedvességből a diákok: nem osztályozok, ezért engem könnyebb szeretni. Ha kérdéssel fordulnak hozzám, két választásom van: morcosan elmondom, hogy ejnye, tudnod kellene, kellemetlen helyzetbe hozva őt, és utána segítek neki, vagy pedig nyugodtan elmondom, hogy ezt melyik szabályzatban olvashatja legközelebb, de így és így kell eljárni. Ugyanannyi időmbe telik mindkét változat. Szeretném hinni, hogy ha valakinek velem van dolga, annak nem rontom el a napját.

Nálunk sajnos mindenki ügyintézési iszonyban szenved, már előre tudjuk, hogy ha ügyintézés van, akkor valami szívtelen hivatalnok karmai között fogjuk megtudni, milyen hiányosságaink vannak, hogy képzeltük, és különben is… Hozzánk sem látogatóba jönnek a hallgatók, hanem problémákkal, kérésekkel és kérdésekkel, amelyeket próbálok ebben az érzelmileg olyan rövidlátó világban emberségesen megoldani. És minden visszatérül, nem csak a ballagás magasztos pillanataiban. Hanem akkor is, amikor a 10-15 éve végzett hallgatónk családjával Kolozsváron jár, és úgy érzi, bejöhet köszönni és megmutatni a szép családját. Amikor egy pohár víz mellett vagy egy pelenkázás alatt hadarja el az elmúlt 10 évét és azt, hogy milyen jó neki ide bejönni. Az én hivatásom azt hiszem, az, hogy a körülöttem levő emberek, egyetemi hallgatók bajait meghallgassam, és segítségem által megkönnyítsem az életüket. Ha szükséges, eligazítsam, ha kérése van, akkor azt a lehető leggyorsabban megoldjam, nem ímmel-ámmal, hanem kedvesen, és ha a feletteseim megbíznak valamivel, akkor azt a legjobb tudásom szerint teljesítsem. A legfontosabb talán az, hogy legyek megközelíthető. Nagyon veszélyesnek tartom azt, amikor valakivel már nem lehet az ember őszinte és nyílt. Akkor kezdődik a torzulás, hiszen senki sem tart elém tükröt. Számomra fontos, hogy ne támasszak gátakat magatartásommal, reakcióimmal, viselkedésemmel azokban, akikért itt vagyok. Mindig szorgalmazom a diákok körében, hogy tegyenek mindent szóvá. Olyan világban élünk, amikor csak a rosszat tesszük szóvá: fájdalmat okozott, megbántott, utálatos volt, nem mondta, nem tette stb. Pedig mennyivel jobb lehetne a környezetünk, ha jól megtanulnánk újra azt, ami az óvodásoknál még olyan természetes: milyen szép vagy, milyen jólesett, amit mondtál, milyen kedves vagy, sokat segítettél. A teológián tanuló egyetemistáknál látom az erre való igyekezetet. Ezért szeretek nálunk dolgozni. Az utóbbi két év nagyon nehéz volt, de nagyon sokat számít napi egyetlen ilyen találkozás is.

Az anyaságra rátérve: a gyermekvállalással kapcsolatban az utóbbi évtizedekben nagyon elhatalmasodnak bizonyos narratívák. Az életnek attól kezdve búcsút inthetsz, folyamatosan fáradt leszel, és kedvtelen, ha gyermekeid lesznek. Egyszerűen ebben a nagyon közvetlennek „mutatkozó” közösségi médiás világban elkezdtünk többet siránkozni. Pedig abban a tetőtől talpig tiszta ruhába öltöztetett kisgyermekben, amelyik éppen magára borította a spenótot, az anyai sokkon és frusztráción túl (hogy másfél percig tartott a patyolat) akkora nevetés is van! De abban a háromórás előkészületben, hogy elérjünk a szentmisére, ahol végül meglehet, hogy négykézláb fogja végigmászni a templom összes térdeplőjét a gyermeked, akkora elégtétel van, hiszen mégiscsak ott lehettünk. De ezekről nem nagyon szoktunk beszélni. Inkább arról, hogy milyen drága buli egy gyermek… mintha mi, felnőttek kevesebbe kerülnénk. Engem is nagyon megváltoztatott az anyaság. Szoktam mondani, hogy én minden kettőnél több gyermeket nevelő családanyából vezérigazgatót csinálnék. Nincs nagyobb garancia a hatékony menedzsmentre, mint egy többgyermekes dolgozó anyuka, akinek a családjában mindenki ruhában jár ki a házból, és jóllakott.

Ha jól tudom, doktorálsz is a teológián, a témád pedig közel sem hétköznapi: a családról mint a morális értékeket megtartó és továbbadó „intézményről” kutatsz. Miért ezt a témát választottad, és miért érezted úgy, hogy ezzel kutatási szinten szeretnél foglalkozni?

Az ember feszegeti a határait, mondják – én is. Gyermekkoromban is hittem – és ez nem idealizmus, hanem mostanra határozott meggyőződés –, hogy az ember azért tud beszélni, hogy tudjon mindent megbeszélni. Hiszek annak a társadalomnak a megvalósíthatóságában, amelynek az együttműködés, a lelkiismeretes munkavégzés, az együttérzés, a kedvesség, a hála, az egymás tisztelete és a szeretet az alapja. És ezeket az értékeket otthon tanuljuk meg. Amennyiben ezeket a családban megtanuljuk és begyakoroljuk, úgy a kör szélesedésével egyidejűleg a közjó megvalósulásának munkatársai lehetünk. Sok ilyen érték olyan szinten is magunkévá tehető, hogy reflexszé válik, mások azonban csakis alapvető döntés által alkalmazhatóak. Azt a kutatásom során summázhatom: nagyon sok családban valóban ezeknek az értékeknek a továbbadására törekednek, és valahogy a család pótolhatatlan szerepének hangsúlyozása is újra divatossá kezdett válni. Tényleg úgy érzem, hogy nagyon jó jelenleg a család PR-ja, és sok segítséget kaphatunk az egyházi és a világi intézményektől is. Az, hogy miután (újra)kezdtem a tanulmányaimat, egy évre rá a pápa meghirdette a család évét, nagyon megerősített abban, hogy fontos és abszolút jövőbe tekintő téma ez.

Hívő katolikusként, anyaként hogyan lehet, kell és érdemes a mai generációnak átadni a legszükségesebb morális értékeket? Egyáltalán: mi az, amit szerinted mindenképpen társadalmi megtartó erejű érték, és át kell örökíteni, és mi az, ami megújulásra szorul?

Csakis példamutatás útján. Nagyon rosszul érint mindig, ha valakitől olyasmit hallok, hogy jaj, ezek a mai fiatalok. A mai fiatalok pont olyanok, amilyenek általunk lettek. Azt hiszem, halálunk pillanatáig felelősek vagyunk a mindenkori mai fiatalokért. Kilépve a szűk családból, ugyanakkora felelőssége van egy szülőnek is, mint egy gyermektelen felnőtt embernek, mert ha nem a családban, akkor a világban, de van találkozási felület. És még azt is elfogadom, ha valakiből kifut a sóhaj a mai fiatalokról, de tegyük fel magunkban a kérdést: amikor te ezekkel a mai fiatalokkal találkoztál, olyan voltál vele, hogy őt az megérintette? Vagy ha egy kamasz éppen faragatlan, akkor nekem feltétlenül ugyanolyannak kell lennem vele? Ezek a generációs problémák mindig is voltak, és mégis mindegyre belefutunk. Nem hiszek a dirigálós fegyelemben. Szerintem a dirigálós fegyelem nem motiváló, a kreativitás és a gondolkodás elleni merénylet. Minden olyan morális érték, ami a családban fontos, az majd felnőttként a társadalom számára is igen lényeges lesz. Legalábbis szerintem a családnál (és itt nem csak a szűk családra gondolok, hanem a tágabb környezetre is) nincs alkalmasabb hely arra, hogy kicsiben és súlyosabb következmények nélkül tanuljunk meg a világban, a többi emberrel együttműködve élni. Senki sem sziget – és ezt jobb otthon megtanulni, mint a vadvilágban.

Sokszor osztod meg a közösségi médiában nemcsak a hitélettel, vallással kapcsolatos gondolataidat, véleményedet, de olyan írásokat is, amelyek nem nehezen kezelhető, a mai felnőttektől morálisan nagyon távol álló gyerekekként kezelik a fiatalokat, hanem megértésre, szeretetre váró lelkekként, akiktől a felnőttek is tanulhatnak. Hogy látod: miben áll a mai generáció nevelésének nehézsége és szépsége?

Nagyon elkeserítő számomra, hogy ilyen hatalmassá nőtte ki magát a rosszhiszeműség. Nem tudom, mikor történt ez, nem találom az okát sem. A jóhiszeműség – de nem a naivitás! – azt hiszem, egyik legfontosabb erényünk kellene hogy legyen. Hogy lehetne eredményeket felmutatni, amikor a drága időt a vékonyka földi jelenlétünkből arra pazaroljuk, hogy vajon miért mondta, tette ezt a másik, ahelyett, hogy azt néznénk meg: nekünk mit kell tennünk? Mintha eluralkodott volna a járvány idején az a kamaszkorban teljesen normális magatartás, hogy én nem tudom, mit akarok, nincsenek ötleteim, de amit te akarsz, az biztosan rossz. Nekem valahogy megadatott az a nagy ajándék, hogy elég könnyen megtalálom a közös hangot a fiatalokkal is és az idősekkel is. Szinte elég lenne, ha figyelmesek volnánk egymással. Sokszor úgy érzékelem, hogy nem tudunk olvasni a szép szavakból, a finom jelzésekből, és ráerőltetjük a saját bonyolult érzéseinket a fiatalokra, holott a probléma nagyon egyszerű. Sokszor úgy érzem, azt hisszük, tiszteletlenek velünk, pedig csak fáradtak. S ha valaki fáradt, ingerült, akkor a legtöbb, amit tehetek érte, hogy jelzem: értelek, akkor majd legközelebb, és békén hagyom. Úgy gondolom, túl sokat hagyunk magunk mögött a gyermeki énünkből, túl nagy vehemenciával válunk felnőtté, s mire rájövünk, hogy ebben nincs semmi érdekes, már elfelejtettük, milyen volt előbb.

Nagyon sokan egyszerűen elfelejtettünk lelkesedni. Nem ugrabugrálásra gondolok, hanem azt az igazi lendületet felejtettük el, amivel az ember tényleg érzi, hogy most akkor megyek és kimozdítom a világot a négy sarkából. Egyetlen fiam van, 11 éves kiskamasz. Tudom, hogy nehéz évek várnak ránk. Nekik sem könnyű ebben a világban a felnőtté válás. Remélem, hogy elég jó szülője tudok lenni ezután is, és úgy képzelem el ezt az időszakot, mint egy kátyús útszakaszt. Előtte nagyon sima volt, most ilyen rázósabb rész következik, de remélem, hogy egyik kátyúban sem törik el majd a tengelyünk. Ha átadjuk minden tudásunkat, talán bízhatunk abban, hogy a bennünket összekapcsoló tengely elég rugalmas ahhoz, hogy megbírja a soron következő kalandokat.

A szentmiséken és lelkipásztoraink vezette alkalmakon való részvétel mellett mindenkinek van személyes, spirituális élete. Te hogyan tartod a kapcsolatot az Istennel a hétköznapokban?

A mi családunkban „menő” a rózsafüzér. Tudom, hogy ezt a gyakorlatot a kendős nénikhez kapcsoljuk legtöbben, de nekem nagyon kedves ima, és Előd, a fiam is gyakran imádkozza velem együtt. Egyébként a pápa imaszándékait követjük havonta néhány éve, és a saját ügyünk mellett, amit a jó Isten elé viszünk, most júniusban a családokért is imádkozunk. Néhány éve, amióta rendszeresen elhagyom a nagyvárost feltöltődni, rákaptam a szemlélődő imára. Úgy érzem, alkatilag is illik hozzám. Ferenc pápa mondta: a szemlélődőt nem a szeme, hanem a szíve teszi azzá. Leginkább a hálás szívre próbálok ránevelődni, ami nehezebb ugyan kegyetlen időkben, de úgy érzem, ha egészében szemlélem az életemet, jó úton járok. Naponta kérem a jó Istent, hogy segítsen abban, hogy megmaradjon a humorom. A humor is erény, nem konvencionális, de erény. Amíg magamon tudok nevetni, amíg a saját esendőségemet fel tudom vállalni a környezetemben is, addig nagy baj nem lehet.