Zarándoknapló. 4. Camino Portugués

0
297

Melega Péter szatmári egyházmegyés pap, az egyházmegye gazdasági igazgatója zarándokútját követjük olvasóinkkal együtt. Az utolsó útszakasz és a megérkezés történetét olvashatják.

9. nap: Caldas de Reis – A Picarana 28,75 km

Eső után kisütött a nap. Padrón városa. Don Pepe. Ha szerencsétek van, a sárga nyíl története… (ezt amúgy sem ússzátok meg. Nem szeretek írni, de ezt el akarom mondani.)

Tegnap este még megkerestem a templomot, pár képet készítettem majd Galícia térképét böngésztem, amíg megjött a vacsora.

Reggel ködös, párás levegő volt az út elején. Még a városban átmentem egy római kori hídon az I. századból (az 1600-as években felújították).

Aztán kisütött a nap. Ismét nagyon sok zarándok volt az úton (két turigrinot is lefényképeztem. A hátizsákjuk méretéről lehet felismerni őket).
Elég sokan megelőztek. Próbáltam rájuk tapadni (mint a forma 1-ben), hogy lássam, hol van a probléma. Miért gyorsabbak? Rá kellett jönnöm, hogy nem a lábtechnikámmal van a baj, hanem csak egyszerűen a +40 évvel. Ilyenek a mai fiatalok. Bezzeg a mi időnkben mindig előre engedtük az időseket.

A fiataloknál azonban gyorsan elfogyott a lendület. Gyakran megálltak. Ilyenkor én egy jól begyakorolt bokamozdulattal (mint Puskás Öcsi hajdanán) ismét elébük kerültem.

Útközben volt sok kétoldalú kereszt, volt erdő, emlékhely, forrás, gyönyörű templom, amelynek ajtaját szerintem nem nyitották ki jó rég.
Egy kilométerkő is volt, amelyen a 33-as szám állt. Pont annyi éve vagyok pap. Tudtam, hogy kedvesek a spanyolok, de hogy erről is megemlékeznek, erre nem gondoltam (és még most sem értem, honnan tudták).

Dél körül megérkeztem Padrón városába. Ez egy fontos hely a Camino szempontjából. Egy nagyon szép platánsor vezet a Szent Jakab templomhoz. A hagyomány szerint Szent Jakab koporsóját az Ulla folyón hozták Padrón városába, és majd innen került Santiagóba. A templomban őrzik azt a kőoszlopot – O Perdón -, amiről a város is kapta a nevét. Ehhez a kőoszlophoz kötötték ki a hajót, amely Szent Jakab földi maradványait szállította.

A templom mellett van Don Pepe kávézója. Érdemes bemenni. Tele van emléktárgyakkal. Don Pepe egy legenda. Minden zarándokot megölel, mindenkihez van egy kedves szava. Még pecsétet is kaptam, és mondanom sem kell, hogy szendvicset és sört is adott mellé (a templomban ismét csak sima pecsét, semmi körítés nem volt hozzá, egyre gyanúsabb az ügy).

Komolyra fordítva a szót és folytatva a tegnapi eszmefuttatást, el kell mondanom, hogy engem a Camino – többek között – arra tanított meg, hogy gyorsan döntsek. A Caminón nincs túl sok idő a döntésre és ha valamit elmulasztottam, elszalasztottam, akkor annak vége. Hogy érthetőbb legyek, vegyük például a fényképezést. Megyek az úton, észreveszek valami érdekeset, de azt mondom, majd később. Elmentem pár métert és már bánom, hogy miért is nem fényképeztem le. De a következő alkalommal – tanulva az előző esetből – megállok és megcsinálom a képet. Ma reggel kiléptem a szállásról, alig mentem 200 métert nyitva volt egy kávézó és elég sokan voltak benn. Az első reakcióm az volt, hogy majd máshol, később. De tudtam, hogy most kell bemennem, és bementem. Dönteni kell és gyorsan. Úgy vettem észre, a Camino ezt hozta ki belőlem (többek között, mint mondtam). Nem halasztani a dolgokat, hanem eldönteni, és ha lehet, gyorsan, mert az idő repül. Olyankor szoktam ilyen “okosakat” mondani amikor nincs otthon a püspök úr és én ülök a helyén az ebédlőben. A paptársak minden szavamat leírják ilyenkor.

Azt hiszem, nem volt szerencsétek. Nincs sárga nyíl. És most gyorsan döntök és úgy döntöttem, hogy befejezem. Szerintem jó döntés volt.

10. nap: A Picarana – Santiago de Compostela 16,78 km

Mindhárman megérkeztünk!

Reggel az ajtó szomorúan csukódott be mögöttem. Kicsit nyikorgott is szerintem. Tudta, hogy ez az utolsó Caminós napom. Bennem is kavarogtak az érzések. Örüljek, mert megérkezem, vagy szomorkodjam, mert vége van egy csodás útnak. Ilyen ez a Camino. Még nincs is vége, de már bánkódik az ember, mert tudja, hogy hiányozni fog.

Még sötét volt, amikor elindultam. Ilyen sötétben még sosem mentem. Az erdőben még sötétebb volt. Szerencsére volt nálam egy fejlámpa (ez kötelező felszerelés) és azzal világítottam az utat. Egy óra múlva már megvirradt és könnyebb volt haladni. Körülbelül a fele utat tettem meg, amikor elértem Santiago elővárosát. Megálltam reggelizni (gyorsan döntöttem) és kértem még egy utolsó pecsétet, hogy meglegyen a kettő a mai napra is (az első a szálláshelyről volt).

Hat kilométer volt hátra, amikor látható lett a messzi távolban a Szent Jakab-székesegyház. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de az biztos, hogy meggyorsítottam lépteimet. Az utolsó két-háromszáz métert már nagy tömegben tettem meg. Kis keskeny utcák vezetnek a katedrális elé minden irányból. És a zarándokok minden irányból jönnek. Tíz óra öt perckor ott álltunk “mind a hárman” a Praza do Obradoirón a Szent Jakab-székesegyház előtti hatalmas téren. Mindhárman megérkeztünk. Mindhárman együtt örültünk mint régen… Mindhárman, egyedül…

Ezt a hangulatot, ami ott van a téren, csak az érti meg, aki megküzdött azért, hogy ott lehessen. Készítettem képeket és filmet is, de egyszer ott kell állni a tömegben és akkor minden világos lesz.

Közben múlt az idő és a zarándokirodában egyre többen vannak. Szerencsére én még a reggel, indulás előtt regisztráltam, így egyből mehettem az alagsorba sorszámot húzni. Pont a 200-as sorszám jutott nekem. A sor a 145-nél tartott. A folyosóról egy ajtó nyílik egy kápolnába. Bemegyek hálát adni. Egy önkéntes hölgy megszólít és megkérdik, honnan jöttem. Mondom Romániából. Felcsillan a szeme és már visz is magával. Itt van egy apácajelölt, ő is Romániából jött. Elbeszélgettünk – az egyik szemem azonban a képernyőt figyelte, hol tart a sor -, elmondta, hogy bukaresti és apácajelölt, Írországból jött Santiagóba önkéntesnek egy hónapra. A sor hamar megy, elbúcsúzunk, megjelenik a 200-as szám a monitoron és már ott is állok a Credentiállal a kezemben a nyolcas asztal előtt. Kitölti a hölgy a Compostelát (balkezes volt, figyeljétek meg az írását, milyen szép), kérdi, kérem-e a távolságról is a bizonyítványt, igen, persze. A kijáratnál még egy díszdobozt is veszek (szent év lévén ráírták a dobozra), így nem gyűrődnek össze az oklevelek.

Visszamentem a térre. Élvezni kell még egy kicsit azt a hangulatot. Amikor készülök bemenni a székesegyházba, ott látom a kolozsvári ferences testvéreket. Ők a francia Caminót jártak végig és még elmentek Finisterrába is, egészen az óceánig. Pont akkor érkeztek vissza Santiagóba.

Örültünk egymásnak, beszélgettünk egy kicsit és megbeszéltük, hogy este hétkor még mélyítjük egy kicsit a találkozás örömét.

Éhes is lettem közben, de alig találtam helyet, annyira tele van zarándokokkal a város.

Emlékeztem, hogy három évvel ezelőtt nagyon ízlett nekem a lencseleves. Megörültem, amikor az étlapon láttam, és gondoltam, nosztalgiázom egy kicsit. Másodiknak sült csirke jött és desszertnek “Tarta Santiago” (Santiago torta). Én nem nagyon szeretem, csak azért rendeltem, hogy le tudjam fényképezni nektek. Még fél liter bort is adtak a menühőz és az egész 11 euróba került (nem volt kötelező meginni az egész bort).

A székesegyház mellett van egy kapu. Onnan jön a legtöbb zarándok. Galíciai népi zenével várják őket, erről is készítettem egy rövid filmecskét (három évvel ezelőtt két lány játszott, az valahogy jobban tetszett nekem).

Mivel még nem volt sárga nyíl és holnap remélem, lesz időm, most pontot teszek a végére.

MEGCSINÁLTUK!