Az év folyamán, különösen a nyári időszakban, gyakran eljut hozzánk valamely település búcsújának híre. Közösségi életünk szilárd hagyományává vált, hogy ezt templomunk védőszentjének ünnepén, születésének vagy halálának évfordulóján, esetleg egy helyhez kötött, jeles történelmi eseményre emlékezve üljük meg. Ilyenkor valóban ünneplünk: szívesen veszünk részt zarándoklaton, lelkigyakorlaton, szentmisén, vásárolunk rózsafüzért és szív alakú mézeskalácsot vásárfiaképpen, majd költjük el a finom ebédet szeretteink körében. De honnan ered a búcsú egyházi gyakorlata? Hogyan fonódik össze templomaink védnökeinek ünnepeivel és személyes lelki fejlődésünkkel? Mit jelent tulajdonképpen a búcsúnyerés? E gazdag témákat Kálmán Peregrin OFM, a pesti ferences templom igazgatója és a helyi közösség elöljárója fejtette ki a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-templom búcsújával összekötött kétnapos lelkigyakorlaton. A vendégszónokkal a szentmisék keretén kívül is beszélgettünk, aki a gyónásra való tudatosabb fölkészüléshez és az imaélet őszinte elmélyítéséhez is újszerű szempontokat adott.
Búcsú a bűneinktől
„A magyar búcsú kifejezés az elbúcsúzásra utal, mert amikor az első századokban a keresztények bűnbánatot tartottak, és valaki nagyon súlyos vétket követett el, előbb a vezeklést kellett lerónia, mielőtt megkapta volna a föloldozást. El kellett zarándokolnia Rómába, vagy valamilyen önmegtagadást kellett előbb elvégeznie, amellyel mintegy jelezte a gyónás előtt, hogy megtérési szándéka komoly” – kezdte elmélkedését Kálmán Peregrin. Mint mondta: „A búcsúnyerés feltétele a szentgyónás elvégzése. Ahhoz azonban, hogy a búcsúnyerés kegyelmeiben részesedhessünk, gyökeres változásnak szükséges végbemennie a szívünkben, mégpedig annak, hogy nem akarunk többé ragaszkodni bűneinkhez, még a bocsánatosakhoz sem. Búcsút mondunk nekik. A búcsú kegyelmi esemény. Arra vezet bennünket, hogy merjünk elszakadni vétkeinktől.”
Büntetés helyett irgalom és elengedés
A szónok ugyanakkor a gyónás és búcsúnyerés különbségére is rávilágított: míg a gyónás szentségében Isten jóságosan megbocsátja bűneinket, a búcsúnyerés alkalmával irgalmasan elengedi a büntetést. Már az első századok keresztényei is megtapasztalták: minden bűnnek van következménye, sebe, lenne büntetése. A bűn magával hozza a szenvedést és megrekedést a kegyelmi életben. De amint Isten érzékeli megtérési szándékunkat, még azelőtt elénk siet jóságos irgalmával, mint azt tudatosan fölfoghatnánk vagy érzékelhetnénk. Isten oldaláról nézve, a gyónásban megtörténik a megbocsátás és a feloldozás, a búcsúnyerés folyamatában pedig az elengedés. Isten nagylelkűen eloldoz bennünket bűneink megkötözöttségétől, és szabaddá tesz bennünket. Ezt az isteni gesztust a prédikátor Lázár föltámasztásának bibliai történetével szemléltette. Az életre keltett Lázár próbál kifele tartani a sírból, de szoros gyolcsai visszahúzzák. Ekkor Jézus megparancsolja a jelenlévőknek: oldozzák el őt kötelékeitől. A ferences magyarázata szerint az egyház közbenjáró, kegyelemkérő tevékenységei és eseményei – mint amilyen a búcsú is – ennek fényében arra irányulnak, hogy a szentgyónásban megtörténő bűnbocsánat után, a búcsús szentmisében a hívek megtapasztalhassák Isten eloldozó irgalmát, amely minden embert szabaddá tesz a jóra.
Helyreállítás és kegyelmi közösség
„Amikor búcsúra készülünk, többet teszünk a megszokottnál, az egyébként elvárhatónál, hiszen érezzük: bűneinkkel valamilyen igazságtalanságot követtünk el Istennel szemben, amelyet jó tettekkel szeretnénk helyreállítani. Önmegtagadást végzünk, jobban előrehaladunk a jóban, együttműködőbbek vagyunk Istennel, vagy többet imádkozunk. A helyreállítás a búcsúnyerés másik fontos oldala, továbbá a kegyelmi közösség megerősítése” – mondta a szerzetes. Visszautalt az első keresztények történeteire, amelyek ma is megrendítően érzékeltetik, miért fontos a kegyelmi közösségek megerősítése: „Az első századokban, ha valaki súlyos vétket követett el, nagy penitenciát róttak ki rá. Ilyen súlyos bűn volt például a hittagadás. Az üldöztetések idején ugyanis sokan megtagadták hitüket. Voltak, akik megvallották, és meghaltak érte. Aztán olyanok is voltak, akik nem vallották meg, sokat szenvedtek, de nem haltak meg, hanem visszatértek a közösségbe. Így, amikor az üldöztetések visszaszorultak, a hittagadók és a hitüket megvallók, akik szenvedést viseltek, mert a rokonaikat kivégezték, egyazon közösségbe jártak. Ez súrlódásokhoz vezetett. Éppen ezért a hittagadókat kemény penitenciára fogták, hogy az igazságosságot helyreállítsák. A hittagadók a penitencia vállalása révén azonosultak a hitükért kiállt emberek szenvedésével. Arra is volt példa, hogy az üldöztetések fölújultak, az előző bűnök még nem voltak megbocsátva, a hittagadók nem áldozhattak. Ezért arra kérték a hitüket megvalló, sokat szenvedő társaikat: imádkozzanak értük, hogy az ő érdemeiket tekintve az egyház engedje el büntetésüket, hogy mielőbb föloldozást nyerhessenek, és áldozhassanak.” Az első keresztények egymás bűnei megbocsátásáért hozott imádságos áldozata ma is példaértékű számunkra. A bűn ugyanis nem szükségszerűen zsákutca. Ha bűnt követtünk el, vagy ha valaki súlyos bűnt követett el értünk, érdemes komolyan imádkoznunk érte. Jó, ha kérjük annak imáját, akinek megbocsátására rászorulunk, vagy egy szent – búcsú alkalmával a templom védőszentjének – közbenjárását, hogy az ő érdemei által mi is elnyerjük vétkeink bocsánatát. Így erősíthetjük belső közösségünket. Imáinkkal, áldozatvállalásainkkal és fölajánlásainkkal újra megtapasztalhatjuk Isten kegyelmi ajándékait. „A kegyelemnek valódi hatása van. Gondoljuk csak meg: amikor belépünk egy közösségbe, azonnal érezzük, hogy elfogadnak, vagy elutasítanak bennünket. Ha elfogadnak, föloldódunk. Ha elutasítanak, sokszor lefagyunk. A kegyelemnek éppen ez a hatása: fölold a bűnös fagyosságból. Észak-Magyarországon, amikor a háziasszonyok kivették a mélyhűtőből a lefagyasztott tejet, azt mondták: »kiengesztelem a tejet«. Ez a kegyelmi közösség: amikor a másik fagyosságát fölengedem, kiengesztelem, és megerősítem őt a jóban” – szőtte tovább gondolatait a ferences szerzetes.
Fölajánlás a megholtakért vagy önmagunkért
A kegyelmi közösséget jó cselekedetekkel is erősíthetjük, amelyeket a jó Isten színe elé viszünk. Jótettként értelmezhetjük magát a búcsút is. „Búcsút magamért és a megholtakért ajánlhatok föl. A másik emberért közbenjáró imát végezhetek. Búcsúnyerést a másik ember számára nem eszközölhetek ki, hiszen ahhoz az illetőnek tudatában kellene lennie bűneinek, és erős megtérési szándékkal kellene rendelkeznie. Búcsút csak magamért és a megholtakért ajánlhatok föl, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, akik már tudatában vannak elvétett cselekedeteiknek, illetve annak is: mennyire rászorulnak Isten irgalmára. Nekünk is ki kell mondanunk: szakítani akarunk bűneinkkel. E két szándék egyikére ajánlhatjuk föl búcsúnkat” – foglalta össze a búcsúnyerésről szóló elmélkedését a prédikátor.
Isten irgalma a gyónás középpontjában
Minthogy a búcsúnyerés feltétele a szentgyónás elvégzése, érdemes megújítanunk gyónási rutinunkat, és új, életre vezetőbb szempontok szerint végeznünk előkészületeinket is. „Nagyon- nagyon fontos, hogy a gyónás középpontjában ne a bűnt, önmagunkat vagy a papot, hanem magát az Istent lássuk, aki meg akarja mutatni nekünk az ő irgalmát, és az irgalomnak a kötelékeivel akar magához vonni bennünket. Az is fontos, hogy az előkészületben merjünk a felületi bűnök mögé nézni, azok okára rákérdezni, vagy észrevenni azokat a bűnöket, életviteli kérdéseket, motivációkat, berögződéseket, amelyek elsőre nem láthatóak. Ne álljunk meg a szokásos listánál, amelyet talán évtizedek óta ismételgetünk a gyónásban, hanem szánjunk több időt, nagyobb teret és mélységet az előkészületre” – mondta beszélgetésünkben Kálmán Peregrin, aki az aznap esti lelkigyakorlaton bővebben is kifejtette a szentgyónás témáját. Homíliájában elmondta: „Bocsánatban részesedni annyit jelent, mint engedni, hogy Isten közénk szője az ő irgalmasságának kötelékeit, és elvágjon a bűn megkötözöttségeitől. A gyóntatószék az a hely, amely a tékozló fiú példabeszédében a kapu. Az apa fia elé siet, hogy irgalmazzon. Ugyanígy az Atya is. Nem várja meg az utolsó ítéletet, hanem elénk siet, hogy már a gyóntatószékben irgalmazzon és megbocsásson. A gyónás ugyanakkor egy olyan alkalom, amikor Krisztus a mi személyes poklunkba is leszáll, éppen ezért húsvéti esemény. Krisztus jelenvalóvá válik a mi személyes poklunkban, és isteni életet visz oda.”
Bűnbánat a nyolc boldogság és erényeink kiteljesítésének fényében
A tízparancsolat mentén történő önvizsgálat például jó kiindulópont lehet a gyónáshoz, de ennél sokkal fontosabb,hogy figyelmünk ne a saját bűnlajstromunkon, hanem Krisztuson és az ő tanításán állapodjék meg. Kálmán Peregrin a hegyi beszéd nyolc boldogságát ajánlotta számunkra lelki tükörként. Arra biztatott: találjuk meg önmagunkban hiányzó „boldogságainkat”, és vizsgáljuk fölül mindazon benső tartalmainkat, amelyek e kegyelmi ajándékok ellenében belakják lelkünket. Az így föltárt egyéni sebzettségünket érdemes a valódi javulás szándékától vezérelve a jó Isten színe elé vinnünk a gyónás szentségében. „Az is nagyon fontos, hogy keresztény életünk ne csupán arra irányuljon, hogy a bűnök ellen küzdünk. Jézus nem erre hívott meg bennünket, hanem arra, hogy mindazt a jót, amelyet bennünk elhelyezett, helyes begyakorlással erényekké tökéletesítsük, vagy éppen karizmákká, amelyeken keresztül jelenvalóvá tud lenni Isten szeretete és jósága a világban. Ez a keresztény élet: az erényre való törekvés, és nem a bűn ellen való küzdelem. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk a vétkeink ellen. De ne álljunk meg, és ne csupán erre rendezkedjünk be, hanem elsősorban arra, hogy az erényeinket kiteljesítsük” – zárta szentgyónásról szóló elmélkedését a ferences rendi pap.
Rendszeresség és spontaneitás az imaéletben
„A búcsúünnep jó alkalom arra, hogy a keresztény közösség lelkileg is előkészüljön, tehát több időt szánjon a jó Istennel való kapcsolatára, és elmélyüljön a hit gyakorlásában. Életmód- alakító ünneppé lehet, amely hatással van az emberek hétköznapjaira” – mondta Kálmán Peregrin, amikor a Keresztelő Szent János-templom közelgő búcsújáról beszélgettünk. Az előző napok lelkigyakorlatait fölidézve rákérdeztem, hogy búcsús fölajánlásunk részeként miként mélyíthetjük el jobban imaéletünket. „Szerintem nagyon fontos, hogy ne hagyjuk el az imát. Mind az emberi kapcsolatainkban, mind pedig az Istennel való kapcsolatunkban nagyon fontos a kiszámíthatóság. Kell lennie mindennapjainkban egy kiszámítható imaéletnek, de ez még nem elégséges. Észre kell vennünk azokat a spontán alkalmakat, amelyek által jelezhetjük és megélhetjük Isten iránti szeretetünket az imaélet frissességében. Például úgy, hogy váratlanul betérünk a templomba, szentségimádáson veszünk részt, vagy kicsit többet olvasunk a Szentírásból” – válaszolta.
Keresztelő Szent János példája
Minthogy a templom patrónusának ünnepére készültünk, Keresztelő Szent Jánosról is beszélgettünk. A ferences elmondta, mi érinti meg leginkább János személyében: „Amikor Jézus megjelenik, ő képes csöndben a háttérbe lépni. Amikor nem érti Jézust, akkor is képes ráhagyatkozni, és úgy bemenni a vértanúság eseményébe, hogy nem látja át a teljes történetet. Talán még csalódottság is van benne, hiszen nem úgy történik Krisztus eljövetele, ahogyan ő azt elgondolta, és ennek ellenére, vagy mindezek közepette is, tud Krisztussal együtt haladni.” Keresztelő Szent János példáján át a szerzetes egy üzenetet is megfogalmazott a templom közössége számára: „Azt véssék nagyon mélyen a szívükbe, amit János Jézusról mond: »Íme az Isten báránya«. Az Ószövetségben az ember adott Istennek áldozati állatot, bárányt, bűnbakot, amelyre ráhelyezte bűneit, az Újszövetségben viszont az Atya nyújtja nekünk Krisztust, az ártatlan bárányt, hogy a vele való eucharisztikus közösségen keresztül nap mint nap beléphessünk az Isten országába.”
A búcsúnyerés hagyományának eredete és az egyház Keresztelő Szent János nyomdokaiban
Egy alkalommal Kálmán Peregrin elmesélte a búcsúnyerés hagyományának egyházi eredetét: „Assisi Szent Ferenc észrevette, hogy a nagyobb zarándok utakra, áldozatvállalásokra a gazdagok sokszor képesek, a szegények azonban nem mindig. Ezért az 1200-as évek elején, amikor a pápa éppen Assisi környékén tartózkodott, azt kérte tőle: engedje meg, hogy azok a szegények, akiknek nincs lehetőségük Rómába vagy más szent helyekre zarándokolni, ugyanazokban a kegyelmekben részesülhessenek az Assisi határában lévő kápolnában, mint azok, akik messzire zarándokolnak. Ferencnek ez a kérése indította el azt, hogy ma teljes szívvel lehetünk együtt ezen a búcsújáró helyen, a templom védőszentjének ünnepén.” A templombúcsú esti szentmiséjében a vendégszónok a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló oltárképre irányította figyelmünket, amelyen a keresztelés lehajló gesztusában János egyszerre fejezi ki saját alázatosságát és a közelgő Jézus nagyságát. János tehát Krisztusra mutat, aki megalapította az egyházat, így a szentre mint az egyházalapítás nélkülözhetetlen sarokkövére tekinthetünk. Ebben az értelmezésben az egyház a keresztelés konkrét cselekedetében lép Keresztelő Szent János nyomdokaiba, és e szentség kiszolgáltatása révén egyengeti az utat Krisztus előtt, aki szeretetáldozatának fényében minden megkereszteltet visszavezet a jó Isten szeretetközösségébe.
Az írás teljes terjedelmében a Vasárnap hetilap 2026/30. számában jelent meg.
