Giovanni Bellini, a velencei reneszánsz egyik legnagyobb mestere, 1430 körül született. Híres művészcsaládban élt. Édesapja Jacopo Bellini, testvére Gentile Bellini volt, és közeli rokonságban állt Andrea Mantegnával is, aki szintén jelentős hatást gyakorolt rá. Bellini munkásságából kitűnik kivételes színérzékenysége és az olajfestés technikájának bevezetése. Jelen írásunkban egy olyan alkotását szeretnénk közelebb hozni az olvasókhoz, amely a Tábor-hegyi jelenetet mutatja be.
Giovanni Bellini 1480 körül festett Urunk színeváltozása című remekművének tengelyén, a felső, vagyis transzcendensnek tekinthető szférában helyezkedik el Jézus alakja, ragyogó fehér ruhában. Tiszta, belső isteni fénye tekintélyt és fenséget sugároz. Mellette láthatjuk Mózest és Illést, akik a törvény és a próféciák beteljesülését képviselik. Ezzel a mozdulatlan – örökkévalóságot sugárzó – nyugalommal szemben alkot éles kontrasztot az alsó, földi szféra, ahol a három tanítvány, Péter, Jakab és János látható. Az ő rémületük és csodálatuk az esendő, természetes emberi megnyilvánulást képviseli a rendkívüli isteni jelenéssel szemben. A két világot – a profánt és a szentet – egyszerű, szinte észrevehetetlen, faágakból font kerítés választja el egymástól a kép előterében, amelyre a művész finoman helyezte rá a saját aláírását tartalmazó papírlapot, a cartellinót.
Bellini valódi művészettörténeti forradalma azonban nemcsak a teológiai értelemben jól szabott struktúrában, hanem a táj és a fény egyedi kezelésében is rejlik. A misztikus eseményt a festő a Veneto régió reális, mindennapi tájába ágyazva mutatja be, ahol a háttérben legelésző nyájak, egyszerű, vidéki emberek, földutak és Ravenna ókeresztény tornyai észlelhetőek. A természet a kompozíció szerves részének tekinthető: az isteni dicsőség, a természetfeletti csoda, magából a tiszta fényből és a levegő rezgéséből árad, elmosva a határokat a kézzelfogható valóság és a mennyei jelenés között. Az Urunk színeváltozása így a vallásos áhítat és a humanista természetélmény tökéletes szintézise, amely a keresztény misztériumot – az emberi, véges létbe szervesen belesimuló – békés, meditatív pillanatként rögzíti.
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 32. számában.
