Mert élni akarunk…

Szent László király ünnepe a Nagyváradi Egyházmegyében

0
220

Százhét évvel ezelőtt azt tapasztalta a nagyváradi megyés püspök, hogy nem ülhették meg illő módon az alapító szent király emlékét június 27. napján. Ezt „a munkaidő, a hatóságok távolmaradása, az iskolai ifjúság hazaszéledése idézte elő, pedig Szent Lászlót mint a legdaliásabb magyar királyt,mint a vitézség, igazságszeretet és életszentség személyesítőjét, mint a nagyváradi püspökségnek és káptalannak az alapítóját, ki annyi szeretettel vonzódott az általa alapított Nagyvárad városához, hogy ezt választotta ki még testének nyugvó helyéül is, úgy kell ünnepelnünk, hogy abban a hatóságok, iskolák és egyes emberek a keresztény katolikus és magyar lélek nemes büszkeségével és örömével osztozzanak”. Gróf Széchenyi Miklós nagyváradi megyés püspök 1914. április 2-án kelt körlevelében fogalmaz így, amelyben közli az egyházmegye papságával, hogy X. Piusz pápa engedélyezte Szent László egyházmegyei ünnepét. „Az apostoli szentszék úgy rendelkezett, hogy ezt az ünnepet a húsvét utáni IV. vasárnapon (húsvét V. vasárnapján) tarthassák meg” – idézte fel az egyházmegyei hagyomány kialakulását a tavalyi rendhagyó ünnep előtt készült interjúnkban a jelenlegi főpásztor. Böcskei László 2010-től Egyházmegyei Zarándoklati Napnak is „elrendelte” húsvét 5. vasárnapját, amelyre az elmúlt tíz évben – más egyházmegyékből is – húsvéti hangulatban érkezett megannyi zarándok.

A tavalyi zárt ajtók mögötti ünnepi szentmise emlékezetes marad sokunk számára, idén – bár jóval kisebb számban – a hívek jelenlétében ünnepelhették, ünnepelhettük Szent László királyt: a váradi esperesség híveit és papjait hívta meg a főpásztor, hogy ők képviseljék mindazokat, akik a járvány miatt fizikailag nem, csak lélekben indulhattak útra. A szentmise kezdetén arra biztatott, hogy járuljunk bizalommal szent királyunkhoz és vigyük elé szívünk szándékait, tőle kérjünk segítséget és oltalmat – nemcsak a magunk számára, hanem minden egyházközség számára, országunk minden egyházmegyéje számára. Kérte, gondoljunk az egész világra, különösen azokra, akiket a járvány keményebben sújtott, a betegekre, szenvedőkre, azokra, akik hozzátartozóikat siratják, akik a betegeket ápolják, akik azért fáradoznak, hogy életünk egyensúlyban maradjon, és minél kevesebb külső megpróbáltatás sújtsa az egyéneket, családokat, közösségeket. És imádkoztunk azért is, hogy az egység köteléke erősödjön a megpróbáltatások idején is, hogy mindig erős hittel, kitartóan, áldozatvállaló készséggel tudjunk helytállni és építeni családokat, közösséget, népet, építeni egy jobb és szerethetőbb világot.

Hála – alap, tanúságtétel – tanítás, erősödés – forrás, öröm és élet – e négy szópár mentén szólította meg homíliájában Vass Csaba lazarista a székegyház előtti téren jelenlévőket, a közvetítések által pedig az egész egyházmegye hívő közösségét, és mindazokat, akik Szent László királyt ünnepelték ezen a vasárnapon. Az utolsó fogalompár kapcsán néhány gondolat még mindig a szívemben cseng: az ünneplés az örömöt, az élet örömét akarja felerősíteni bennünk. Az ünneplés az életörömet akarja az arcunkig elvinni, hogy ott is látható legyen, a mosolyunkban, a szerető tekintetünkben. „Ezért is jöttünk ma ide, hogy az örömöt erősítsük” – mondta a szónok, háromszori elismétléssel hangsúlyozva Krisztus szavait: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – az utolsó pillanatig. „Hosszú idő óta ünnepli ez a város, ez az egyházmegye Szent László királyt, saját gyökereit, azokat az értékeket, amelyek be lettek építve az alapba. Ünnepelt kitartóan, és ebbe próbálunk bekapcsolódni mi is: ünneplünk, mert élni akarunk – mégpedig bőségben.”

Akik fizikailag is ott lehettünk és bekapcsolódhattunk a szentmisébe, talán valóságosabban tapasztalhattuk meg az ünnepnek ezt a – megküzdött – hétköznapokból kiemelő erejét, de azt is – újra –, hogy Szent László nem csupán egy legendás és legendákkal körülvett szent, hanem valaki, aki máig „szívén viseli” szeretett városa, egyházmegyénk, egyházmegyéink sorsát, aki ma is közbenjárónk Istennél. Felemelő érzés volt megtapasztalni ezt abban, ahogy végig „kitartott felettünk az ég” – mintha valaki összehúzta volna a felhőfüggönyt odafent, amíg véget nem ért a szentmise, hogy ne válhasson belőlünk Szent László ázott népe… Vagy ahogy a „székeket dobáló”, a gyönyörű díszítést felborító, már-már viharos szél mindent elsepert, és hagyta, hogy csak a leglényegesebb maradjon… Segített, hogy „díszítésmentesen” a legfontosabbra figyeljünk: annak (a szó szoros értelmében) ragyogó alakjára, aki nem csak égi segítőnk, de példaképünk is lehet ezekben a viharos időkben.

Böcskei László megyés püspök a szentmise végén arra buzdított, „maradjunk éberek és cselekedjünk ott, ahol lehet és azt, amit lehet, azért, hogy élet legyen bennünk és körülöttünk”, hisz feladatunk nem változott, nem írta át senki a küldetésünket. Bár László királyunk ragyogó, magas alakja idén sem magasodhatott elénk, amint a körmenetben követni szoktuk hermáját, ehelyett ő maga jött közénk, ő maga járt népe körében – ahogyan záróakkordként csontereklyéjével a hívek között végigvonulva megáldotta népét a főpásztor.

Vasárnap 2021/19

Fotók: Csorba Sándor/Nagyváradi Egyházmegye

Mozgóképes beszámoló: