Márton Áron az életem tengelye

0
494
Fotók: Gulyás László és Hitel Múzeum-Galéria

Az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus után két hónappal született Kolozsváron. Szász István Tas orvos, szak- és közíró, múzeumalapító több mint négy évtizede él Magyarországon, Leányfalun. Református vallása ellenére nagy várakozással tekint a szeptemberi katolikus világtalálkozóra. Úgy véli, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus úgy mutat egész Európának utat, ahogy azt az 1568-as tordai országgyűlés tette, amelyen elismerték a vallásszabadságot. Varga Gabriella kérdezte.

Aki ismeri Önt tudja, hogy a szívében éppoly katolikus is, mint amennyire reformátusnak keresztelték. Hogyan lehet valaki ennyire ökumenikus személyiség?

Szülői házunkban az apai erőteljes református és a hasonló súlyú, szintén családi hagyományokon alapuló anyai római katolikus vallás oly mértékben simult békés harmóniában egymáshoz, hogy az még arrafelé is ritkaság számba ment. Mindez olyan korai életszakaszban plántálta belém az ökumené szellemét, amikor arról még fogalmam sem lehetett. Vasárnaponként reggel kézen fogott apám és lementünk gyalog a tőlünk több kilométerre lévő Farkas utcai református templomba istentiszteletre, majd délután anyám vitt el a ferencesek templomába szentmisére. Abba a katolikus templomba, amelyik Mátyás király és Bocskai István egymás mellett lévő szülőházainak a szomszédságában áll. Ebben a szellemben nevelkedve szívtam magamba azt a lelkiséget, amely aztán meghatározta az egész életemet.

A megkeresztelése is egészen ökumenikus volt…

Tavaszy Sándor református püspök-helyettes megkeresztelt délelőtt, délután pedig eljött hozzánk Márton Áron akkori kolozsvári plébános és ő is megáldott, ezekkel a szavakkal: Légy jó magyar ember! Márton Áron szüleimnek jó barátja és házunknak gyakori vendége volt. Ebben elsősorban édesanyám volt a kapocs, de a Hitel folyóirat is nagy szerepet játszott benne. A lapot 1935-ben Makkai Sándor református püspök fia, Makkai László alapította a katolikus Venczel Józseffel együtt, de hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, miután Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Akkor Venczel József elhatározta, hogy a Hitelt nagyobb súlyú értelmiségi folyóirattá formálja. A szerkesztőségnek azonban nem lévén sem irodai, sem pénzügyi háttere, a román földreform után önerőből újra talpra álló szüleim felajánlották, hogy szerkesszék a Hitelt a mi otthonunkban. Rendszeresen vendégünk volt mások mellett Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János, a nagyobb találkozókon pedig Tavaszy Sándor református püspök-helyettes és Márton Áron, Erdély nagy katolikus főpásztora, valamint a mindenkori unitárius és lutheránus püspök is jelen volt. Márton Áron a Hitelesek lelkiatyja volt, kitűnő összhangban, barátságban és kölcsönös megértésben a másik három magyar püspökkel. Nyilvánvaló, hogy akkor már ő volt a legnagyobb tekintély közöttük, ő határozta meg ebben a társaságban a lelkiséget. A keresztelésem és megáldásom idején, 1938 késő őszén Márton Áron már megkapta a püspöki kinevezését, de a felszentelése később, a következő év februárjában történt.

A hitvilágát és ezt az elfogadáson alapuló szemléletet gyermeki lelkében mi szélesítette és mélyítette még?

A gyermekkoromban anyámmal elmondott imák az ágyam felett Márton Áron arcképével, és a református hittanórák, ahova szüleim a tiltások ellenére, minden szorongást félretéve járattak, szépen kiegészítették egymást. Láthattam az egyformán kisebbségi sorsukat élő négy erdélyi magyar egyház elöljárójának kritika nélküli egymáshoz viszonyulását. Szüleim beszélgetéseiből is az összetartozás, a közös keresztény hit tudatával és érzésével gazdagodtam.

Márton Áron a gyulafehérvári főpásztori szolgálata idején is kapcsolatban maradt a családjukkal?

Református főgondnok apámmal Márton Áron még a várfogsága idején is váltott, titkos csatornákon üzeneteket, de még olyan is előfordult, hogy a nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulójára két üveg gyulafehérvári misebort küldött a nagy püspök. A munkámat segítő sok kisebb és nagyobb csoda, és a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria létrehozásának körülményei alapján is állítom, hogy Márton Áront a jó Isten küldte hozzám, hogy végigkísérje az életemet.

Ennek később milyen jelei mutatkoztak még?

Az sem lehet véletlen, hogy a Hitel Múzeum-Galéria létrehozásáért – a múltamról mit sem sejtő döntnökök – éppen Márton Áron-emlékéremmel tüntettek ki. A Bethlen Gábor Alapítványnak fogalma sem volt arról, hogy engem mi köt Áron püspökhöz, mégis éppen ezt a kitüntetést választották a lehetőségek közül, amikor elismerték munkámat. Aztán micsoda meglepetés volt, hogy amikor a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum létrehozóit tüntették ki, ők is engem kértek fel a laudáció megtartására. Legutóbb pedig az Erdélyben megjelent Márton Áron-breviárium bevezető tanulmányának megírására is „véletlenül” engem kértek fel. Mindezek jól mutatják azt, ami időközben meggyőződésemmé vált: hogy Márton Áron az életem tengelye.

Pontosan hogyan jött létre Leányfalun a kolozsvári szülői házból lett „Hitel-ház” belső terének mása, benne a Hitel szerkesztőség berendezésével és tárgyi relikviáival?

Nem sokkal apám 1973-ban bekövetkezett halála után egy új törvény értelmében be kellett volna jelentenünk minden kulturális értéket, amely ezáltal állami tulajdonba került volna és csak a megőrzés joga maradt volna nekünk, akár a telekingatlanok esetében. Ezzel szemben én három városban eldugdostam, amit csak tudtam – hiszen nyilvánvalóan mindent nem lehetett. A most Leányfalun látható Hitel-anyagot 1977-es Magyarországra településünk után tárgyról tárgyra, a bútorokat szétszedve, darabokban, apránként csempésztük át a határon húsz éven keresztül. Abban pedig, hogy ezt megfelelő módom elhelyezzem, Makovecz Imre volt a segítségemre, aki nemcsak a ház terveit készítette el, úgy, hogy hasonlítson az eredeti környezethez, hanem biztató szavaival és barátságával is mellettem állt. Az élet olyan, hogy azt a jó Isten elrendezi. Ha mi azt csináljuk, amit feladatnak ad nekünk, akkor ahhoz meg is kapjuk tőle a segítséget.

A leányfalui Hitel Múzeum-Galériát 2010-ben Szőcs Géza államtitkár nyitotta meg. Mi történt a falain belül és kívül azóta?

Sokan látogattak el ide és hallgatták meg a tárlatvezetéshez kapcsolódó tematikus előadásaimat. Közben a Kriterion kiadta a lap elhallgatásának történetéről írott könyvemet. 2012-ben az Írószövetségben egész napos konferenciát rendeztem, hogy a kolozsvári Hitel visszatérhessen a tudományos köztudatba is. (A budapesti Hitel is ennek a gondolatiságnak jegyében folytatja a munkát.) A konferencia alkalmával vettük át a Magyar Örökség-díjat és ez alkalommal kértek fel a kolozsvári Hitelről szóló zsebkönyv kiadására is, amelyet a Kairosz jelentetett meg. Azután ötéves munkával egy majdnem ezer oldalas könyvben foglaltam össze a Hitel teljes tíz évét (1935–1944) és láttam el minden egyes megjelent írásra vonatkozó, a mai olvasónak hasznos magyarázatokkal. Emellett két másik kötetben jelentek meg a Hitellel kapcsolatos írásaim, illetve a Hitel-konferencia előadásai. A múzeum anyaga is folyamatosan gyarapodott, és felöleli annak a 32 éves, Erdélyi Művészek Leányfalun című sorozatnak az emlékezetét is, amelynek keretében eddig több mint negyven erdélyi jelesünket mutattuk be. Legújabban pedig, a gyűjtemény sorsának további biztosítását megcélozva létrehoztuk a Hitel Múzeum-Galéria Alapítványt, jelenleg ezzel foglalatoskodunk.

Szász István Tas tehát megfogadta Márton Áron tanácsát és „jó magyar ember lett”, minden megszólalása, cselekedete ezt bizonyítja.

Sohasem esett nehezemre, hogy megőrizzem a magyarságomat. Mindennel, amit az életemben tettem, a keresztény gyökerekből sarjadt magyarság szellemét őrizve próbáltam szolgálni a megmaradást. Szolgálni – ez a lényeg. Ez pedig munkával jár, megegyezően Márton Áron püspöki jelmondatával: Non recuso laborem, valamint Pál Timóteushoz írt levelének szavaival: „Te azért a munkának terhét hordozd, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.” Nekem nem is jelentett soha terhet a munka. Az életemnek két szakasza volt: az első, a küzdelmes rész otthon, majdnem negyven esztendő a létfenntartás, töltekezés jegyében. A második rész szintén két szakaszra oszlik: a Magyarországra jövetelünk utáni tíz év, amikor egy csendes bakonyaljai faluban éltem és dolgoztam, majd a főváros vonzáskörzete, ahol egy teljesen más élettérbe és életlehetőségbe léptem: az egészségpolitika, a nemzetpolitika és az írás révén olyan feladatkörbe csöppentem, amely azóta is visz, vezet engem.

Ilyen lelkülettel és meggyőződéssel hogyan tekint a küszöbön álló, 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus elé?

Ifjúkori éveimben, még politikailag éretlen állapotunkban az anyaországra vetettük tekintetünket. Minden, a múltban és a jelenben ott elért siker nekünk vigaszt, büszkeséget, erőt, olykor védelmet jelentett. A szüleink beszélgetéseiből hallottak alapján így került egy sorba az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus az Aranycsapattal vagy a Helsinki 16 olimpiai aranyéremmel, az újjáépülő csodás hidakkal, a Parlamenttel és a Nobel-díjasokkal.

Az idén remélhetőleg már megrendezhető eucharisztikus kongresszus sem csupán a Római Katolikus Egyház ügye: összmagyar ügy is. Számomra és nem kevés még élő kortársam számára egyet jelent a magyarság és a hit, tágabb értelemben Európa és a kereszténység. Mint ahogy az eucharisztikus kongresszusért szóló közös magyar ima, a Csíksomlyón a Boldogasszonyt együtt imádó magyar sokaság fohásza, és Erdély kis református templomaiban égbe emelkedő zsoltáros könyörgés. És egyet jelent ezzel a Boldogasszony Anyánk és a 90. zsoltár egy irányba szálló és utolsó reményünket jelentő himnuszos imája. Ugyanezt a keresztény felekezeteket összefogó erőt közvetíti az eucharisztikus kongresszus is, és magyarságában, nemzettudatában oly nagyon megkopott társadalmunkat ebben is meg fogja erősíteni. Gyarapodnia kell a hittel és nemzettudattal felruházott emberekből álló közösségünknek, mert az ilyen embereknek van veszélyérzetük is. Aki nem tudja, hogy az Isten, a haza és a család a legfontosabb, annak nincs mit féltenie.

Krisztus testének és vérének tisztelete, ígéretének mindent felülíró reménye soha nem kötötte össze szorosabban a keresztény egyházakat, mint éppen napjainkban, amikor a kereszténység a földkerekség legüldözöttebb vallása lett.

Sokan azt várjuk a kongresszustól, hogy a hatásai bőven átlépjék az országhatárainkat. Az imában is így fohászkodunk: „Add, hogy a készület ideje és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulására szolgáljon!”

Azzal, hogy 1568-bana tordai országgyűlés a vallásszabadságot a maga teljességében biztosította, elismerten egész Európának mutatott utat. Ezt teszi most a kongresszus és az arra való készület is.

Jelenleg azt látjuk magunk körül, hogy a masszává gyúrt, az élvezetek és a szórakoztatóipar felé terelt emberiséget a technika fejlődése teljesen beszippantja, magáévá teszi és elválasztja a valóságtól. A valóságtól elszakadó ember pedig nagyon könnyen szembeállítható a természet, azaz a Teremtés, vagyis Isten törvényeivel – a legfelsőbb törvényekkel. Ha pedig az emberiség ezzel szembemegy, az a legszörnyűbb pusztulást jelenti. Az egykori Hitel kiválóságai az 1930-as, 1940-es években előre látták azt, ami ma történik. Albrecht Dezső, az egyik alapító-főszerkesztő megírta nyolcvan évvel ezelőtt, hogy Európa elveszti keresztény gyökerét és ezáltal a vesztébe rohan. A Hitelesek azt a Németh László-i álláspontot képviselték, miszerint Magyarország akkor marad meg, ha képes lesz olyan nagyot cselekedni, amellyel nemcsak magát védi, hanem Európát is megmenti. Küldetésünk teljesítésében óriási szerepe van a hitnek és ebben a folyamatban az eucharisztikus kongresszusnak.

Forrás: iec2020.hu