Istenkereső emberekkel van jövő

0
1771
László Attila búcsúzó plébános szombatfalvi fiatalok között • Fotó: Dávid István

László Attila korábbi székelyudvarhely-szombatfalvi plébánossal kolozsvári szolgálata kezdetén, még beiktatása előtt beszélgettünk.

Azzal a jelmondattal indultál, hogy „József vagyok, a testvéretek”, ezzel jöttél Kolozsvárra is,  ezzel mutatkoztál be itt a román közösségnek. Úgy tűnik, ebben van egy jól átgondolt logika, nemcsak a te személyes logikád, hanem úgy tűnik, a jó Isten logikája is működik benne. Te hogyan látod, visszanézve, a hivatásod alakulását e mondat fényében?

Amikor ez jelmondatként megfogalmazódott, akkor a vágy volt benne, hogy lehessek szolgálatára az enyéimnek. Ma, huszonnégy év távlatából azt merem mondani, hogy túlságosan is magamra alkalmazhatom ezt a történetet: tényleg megélhettem azt, hogy Isten kiemel az enyéim köréből azért, hogy szolgálhassak. Különös volt az elköszönő szentmisémen elhangzó egyik mondat, amikor a volt kispapjaim köszöntek el: József történetéből megéltem még a testvérek irigységét is, ez is része volt az életemnek. Arra nem számítottam, hogy az eddigiek még nem a „fáraó udvara”. Sose vágytam ilyen magasságba kerülni, mint Kolozsvár, nem is számítottam erre. Az a béke, ami a döntés után most bennem van, nem emberi. Ezzel a békével fogadom Isten tervét mint ajándékot a jövőt illetően.

Tizenhét év (három év káplánság, négy év Szentágota és 17 év Szombatfalva) tényleg kemény gyökereket növeszthet. Mennyire volt nehéz vagy könnyű ezeket a gyökereket kihúzni, áthozni, átültetni?

Attól volt különös ez a 17 év, hogy meg kellett születni. Szombatfalva ősrégi település, Egyházközség, de 1638-ban megszűnt önálló közösség lenni, utána többször volt próbálkozás az újraindításra, az egyházi élet folyamatos volt, akár licenciátusok, ferencesek, majd jezsuiták, és a papjaink vezetésével. Rég érett a döntés, hogy önálló plébániává legyen, ami 2003-ban lett valósággá. Akkor is meghívással érkeztem Szombatfalvára, többszöri kérésre, hogy legyek az első papja ennek a közösségnek. Félve indultam neki, mert nem egy már működő közösség volt intézményi résszel amit tovább kell vinni, hanem meg kellett álmodni, meg kellett születni. Az emberek többsége sem értette, hogy mi az, hogy húztak egy vonalat, és máshova tartozunk, sok minden odakötötte a központhoz őket, és meg kellett tanulni, hogy ez csak elfogadással működik. Elindult egy olyan élet, aminek az első, konkrét jelét pontosan kilenc hónap múlva láttam meg. Addig én próbálkoztam, kilenc hónap teltén megkeresett két család, hogy úgy látják, egy-két dologra szükség lenne, ami nincsen… Kérdésük: azért, mert nem lehet vagy nem volt még lehetőség erre… Mondtam, hogy lehetne, csak nem volt lehetőség, és ők beszálltak, segítettek. Innen számítom, visszaemlékezve ez volt az a pillanat, amikor elkezdtek jönni, keresni, és elkezdett formálódni a közösség. Isten látta próbálkozásainkat, és ma már ezt mondom, bár biztosan furcsán hangzik, hogy a látogatása 2005. augusztus 23-án történt egy özönvízként lezúduló eső formájában. Akkor tragédiának éltünk meg, de utólag látjuk, hogy utána minden sokkal jobb lett. Igaz, azt a 17 embert, akit elvesztettünk, nem lehet eléggé elsiratni és nem lehet nem gyászban gondolni rájuk – a mi közösségünknek is volt egy elhunytja. Ugyanakkor ezen túlmenően a tragédia-katasztrófa adott egy nagy lendületet: összekovácsolt a baj, sokkal élesebben láttuk meg azt, hogy kikre lehet számítani, hol vannak a szükségek – mentálhigiénés társaimmal akkor egy nagy felmérés is készült −, és egy nagy lendületet vett az ottani közösségi élet.

Ahogyan én innen láttam, ahogyan megismertelek, ahogyan a közösségről hallottam, ott is egy olyan típusú pasztoráció működött, ahogy a jelmondatod mondja, hogy te papként nem magasodtál az emberek fölé, hanem összekovácsoltad az embereket. Közösségi pasztorációs modellnek nevezhetjük?

Folyamatosan születtek az újabb csoportok igények szerint, kezdve a lektorok csoportjától a neokatekumen közösségekig. Ami lehetőség volt, ami igény megfogalmazódott, annak törekedtünk teret adni. Talán merészen hangzik, de olyat nem tudtunk megálmodni, amit nem próbáltunk volna meg, és amiből ne születtek volna gyümölcsök.

Remélhető, hogy ha nem rád épült, a te képedre és hasonlatosságodra, akkor majd önállóan is működni fog, az utódoddal? Hogy látod a közösséget, amit hátrahagytál?

Az elköszönésemet a közösségem szervezte meg. Azt kérték, hogy csak az ünneplésre menjek oda. Minden meglepetés volt számomra, ami ott történt. Az ünneplés felépítésével gyakorlatilag csokorba foglalták mindazt, ami az elmúlt években történt. Megélve az fogalmazódott meg bennem, hogy amelyik közösség ilyen éretten búcsúzik és enged el, az ilyen éretten fogja várni az utódomat. Az alap megvan, az Isten kegyelmével való együttműködést pedig szándékban látom, hogy megvan, és ha ez a kettő találkozik, akkor „Szombatfalva” Szombatfalva marad.

A Mária Rádióval való történeted hogyan alakult?

Huszonkét évet rádióztam, először a városi rádióban kaptunk fél órát. Nagyon szép időszak volt a születés ott is, mert a magyar rádió-tévé főmunkatársai közül sokan segítettek, képzéseken vettünk részt Velencén, Esztergomban, Budapesten, Egerben. Akkor nem tudtuk, hogy Isten egy sokkal nagyobbat készít elő: 2009-ben megszületett az erdélyi Mária Rádió udvarhelyi stúdiója, 17 műsorral indultunk. Márciusban született meg igény nyomán az ötlet, hogy legyen stúdió, augusztus 22-én már szentelte a püspök úr. Mindig csapatban gondolkodtam, az első öt évben műsorigazgatóként tevékenykedtem, utána a rádió önkénteseként, egészen idén júliusig heti két, olykor több műsorral is. Egyelőre az állandó jellegű műsorokat felfüggesztettem, meg kell találjam itt önmagam, de nem zárkózom el, hogy részt vegyek egy-egy műsorban, beszélgetésben. Ez mindig életem része volt, és azt gondolom, az evangelizációnak olyan eszköze, amivel felelősséggel élni kell.

Milyen típusú műsorokat szerettél leginkább készíteni?

Sokféle műsort kísértem, az utóbbi öt évben két állandó saját műsorom volt: az egyik a Katekézis, hitünknek a kibontása, átadása, a másik a Mozaik, mely arról szólt, hogy ami éppen a közelmúltban történt, a világ eseményei, az a mi szemszögünkből, egyházi és saját szemszögből hogyan értelmezhető. Ráirányítottam a figyelmet az örömteli dolgokra és a kifogásokra is. Nagyon szerettem A pap vagy mindörökké című műsort, melybe papokat hívtam meg, ebben a műsorban kötetlenül beszélgettünk arról, hogy miként indult a pályája, hogyan érkezett meg a papságba és mi az, ami most a tarsolyában van. Nagyon szerették ezt a műsort a hallgatók, de egy idő után nehéz volt ezt a műsort továbbvinni. Úgy gondolom, hogy erre még mindig nagy az igény: itt az ember mutatkozott meg, azon túl, hogy beöltözve látjuk néha a papot, ott áll egy koporsó előtt, egy keresztelőnél, esküvőn stb, azon túl lássuk meg az embert.

Az ottani munkádban érdekes, hogy sok éve mindig van gyakorlati éves kispap nálad. Erről mit tudsz mesélni?

Hirtelen ötletként született, amikor kész lett a plébánia vendégszobája. Huszonkét fiatalember váltotta egymást az elmúlt évek során: az egyik legnagyobb örömöm, hogy az elköszönő szentmisémen sokan ott voltak (aki nem tudott ott lenni, annak is ésszerű oka volt). Nekem nagy élmény volt. Amikor arra vállalkoztam, hogy papként cölibátusban élek, kérdés volt számomra, hogy hogyan. Három hónap ima és vívódás után fogalmazódott meg bennem, hogy a krisztusi papság közösséget feltételez. Ha én törekszem arra, hogy krisztusi pap legyek, akkor nem leszek egyedül. Hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom, de azt igen, hogy már a törekvés a krisztusi papságra magával hozta, hogy nem voltam sose egyedül. Ennek az örömét éltem meg a személyes kapcsolataimban, a közösségépítés folyamán, és a kispapokkal való kapcsolataimban is.

Milyen tapasztalatod van, ezek által a kispapok által, a közös jövő szempontjából?

Az, hogy jó társakká lenni. Én vagyok az, akinek az akár fiam-korú fiatalt vezetnem kell. De társakká tudtunk lenni, akikkel öröm a beszélgetés, öröm az időnkénti jelzés, és ha találkozunk, legtöbbször azt látom, hogy „itt a kisöcsém”.

Akkor nem vagy görcsös, hanem elég szabad?

Nem vagyok. Ott is azt próbáltam megélni, az emberek is azt látták, hogy a kispap a társam. Vittem, ahova csak lehetett, próbáltam megmutatni, miként élek, s ebből mindenki annyit szemezgetett, amennyi neki éppen elég volt.

Kolozs-dobokai főesperes is vagy. Nem te formálsz, hanem már kiformálódott papokkal is dolgoznod kell. Ezt hogy látod?

Ebben sincs teljesen új helyzetem. Székelyudvarhelyen egyfajta papi közösséget éltünk meg, akikkel volt közös akarat. Sok éven keresztül vasárnaponként együtt ebédeltünk haton-heten-nyolcan akár. Aztán volt egy rövid szünet, de amikor kezdődött a papság éve, újrakezdtük és töretlenül, egészen a közelmúltig papok – négyen, ötön – vasárnaponta, ünnepeken együtt ebédeltünk, együtt beszéltük át, ami a városnak, a közösségeinknek jó, amit együtt tudunk tenni. Volt számos közös szervezés, együtt ünneplés; például a Kis Szent Teréz Egyházközösség is úgy érezte, ők is el akarnak köszönni tőlem, s meghívtak egy szentmisére. Felejthetetlen az együtt szervezett pünkösdi gyalogos zarándoklat, szentmisék megszervezése, a karizmatikus találkozók, lelkigyakorlatok, a jegyeskurzusok, amelyeket tíz éve együtt szerveztünk, évente kettőt is. Szép volt az „együtt”. Mindez megalapozta, remélem azt, ahogyan itt dolgozni fogok. Nem tudom, milyen főesperesnek lenni, bár láttam már egy-két főesperest… Ha közös az ügyünk, akkor egyértelmű az egy irányba való haladás.

A kolozsvári plébánia nagy múltú, tekintélyes plébániának számít a főegyházmegyében is. A Szent Mihály-templom plébánosának tudnia kell azt, hogy Márton Áron utóda, örököse. Hogy láttad messziről, s hogy látod most Kolozsvárt?

Világos számomra az, hogy itt is pap vagyok – kell legyek elsősorban. Hiszem, hogy ha a hívek istenkeresése találkozik ezzel, akkor itt valami szép folyamat fog továbbmenni. Természetesen az a nagyság, ami eddig jellemezte ezt a helyet, ilyen nevekkel, mint Márton Áron – ez megrémiszt. De félelem nincs bennem. Sokkal inkább az összeszedettségre, a felelősségre és a tanulni akarásra serkent. Az utóbbi időben például többet olvasom Márton Áron püspökünk írásait. Eligazító számomra, ahogy láttam Kovács Sándort főesperesnek lenni: ahogyan mindig volt ideje a papokra. Azt gondolom, ami itt megszületett az ő elődei ideje alatt – akár Czirják Árpád főesperes-plébános ideje alatt, az az Egyház és a népünk iránti szeretetről beszél. Hálás vagyok közvetlen elődömnek, Kémenes Lórántnak, testvérként adta át ezt az egészet, segítőkészséggel, hogy mehessen az élet tovább. Bizakodom, ajándékként élem meg azt a békét, amelyet egy ideje hordozok. Megérkeztem, így érzem. Annyi segítő, szolgálatkész ember vesz körül! Egy hét után olyan környezetben végezhetem a munkámat, melyet már az enyémnek érezhetek.

Következik a hivatalos beiktatás… Nyáron még nem indult el az élet…

Nagyon elindult. A beköszönő, ismerkedő találkozásokat szervezzük folyamatosan, megvan minden napra, hogy hány emberrel találkozom. A munkatársak megismerése, a munkakörök megismerése… terepszemle, legsürgősebb megoldandó kérdések, problémák – ezzel telnek a napjaim.

Itt egy teljesen más típusú város, közösség van. Ez a multikulturalitás, Erdély kulturális fővárosában, avagy mások szerint a szórványlét – mennyire érzed mindezt a magadénak?

Első plébániai helyem is multikulturális szórvány volt. Ott jól megtaláltam önmagam, annyira, hogy a város megszeretett. Udvarhelyen is magukévá szerettek az ottaniak. Keresem Istent, és az istenkereső emberekkel hiszem, hogy van jövőnk. Időre van szükségem, és mindenkitől ezt kérem, legyen türelemmel: átlátni mindazt, ami van, megismerni, megszeretni… De ha Isten így segít tovább békéjével és ennyi jó ember van errefelé, ahánnyal eddig találkoztam, akkor a bizakodásom kemény, szilárd alapokon áll.

Isten hozott! Isten vezéreljen!

A kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosának és a kolozs-dobokai főesperesség új elöljárójának, László Attilának beiktató ünnepe vasárnap, augusztus 9-én, 11 órától lesz a kolozsvári Piarista templomban. A szentmisét bemutatja Kovács Gergely gyulafehérvári érsek. Közreműködik a Szent Cecília kórus.

Kérdezett Bodó Márta