Ugye nem baj?!

0
1148
Fotó: A szerző felvétele

Ugye nem baj, hogy az idei pünkösd szombatján nem fogok Csíksomlyóra zarándokolni, hogy nem veszek részt az online ifjúsági találkozón sem testben, sem lélekben? Persze, nem arról van szó, hogy megkérdőjelezném azokat, akik a „szívükben zarándokolnak” vagy azok munkáját, akik teljes szívvel szervezik a nagy nyári keresztény találkozók online változatát. És arról sem, hogy elzárnám a szívemet a búcsú kegyelmei elől vagy hogy nem támogatnám beszűkült lehetőségeimhez mérten a szervezők munkáját. Volt már olyan, hogy a pünkösdi zarándoklat helyett csak egy rövidke séta jutott a Házsongárdban, vagy csupán néhány négyzetméteres karantén egy másik fránya vírus miatt, meg aztán televíziós közvetítés. Elmaradt a túracipő és a vándorbot, a tarisznya meg az esőkabát, a jégeső vagy a perzselő nap melege, egy zarándoklat elengedhetetlen kellékei. Tamás apostol keserűségével, hogy  – ha én nem lehettem ott, akkor én el sem hiszem –, és az emmausziak szíve lángolásának hiányával maradtam ilyenkor. Idén, ha nem is a lényeg, de valami nagyon lényeges biztosan elmarad tehát.

Van egy imaforma, amelyet pár száz évvel ezelőtt egy magát zarándoknak nevező szent kezdett el gyakorolni és másokkal is megkedveltetni. Ebben az imaformában az elmélkedés és szemlélődés határmezsgyéjén lélekben visszatérünk egy-egy helyszínre, ahol az Úr Jézus élete zajlott. Úgy éljük át, ami ott, akkor történt, mintha mi is jelen lennénk. Érezzük a levegő hőmérsékletét, az illatokat, halljuk a hangokat, lelki szemeink előtt megelevenednek az események szereplői, részesévé, de legalább szemlélőivé leszünk annak, ami történt. Nem csak az elménk, de a testünk, a szívünk is munkálkodik, imádkozik, zarándokol ilyenkor. Egész lényünkben benne vagyunk a történésekben, de nem szakadunk el mégsem a jelentől, az imazsámolyunktól, térdeplőnktől. És ilyenkor nagy esély van rá, hogy elevenebben tapasztaljuk meg a jó Istent, a Lélek erejét, valami megmozdul bennünk és teszünk néhány lépést előre életünk zarándokútján.

Szélvész, földrengés, tűz vagy inkább ezeket kísérő enyhe szellő? (vö. 1Kir 19,12) A szél ott fúj, ahol akar… (Jn 3,8) Ott és akkor, ahol és amikor, ahogyan Ő akar. A Szentlélek valami ilyen játékos jóleső elevenséget munkál bennünk. Dinamikus, mégis könnyed, tapintatos és provokáló is egyben. Szelíd, mint a galamb, lángoló, mint a tűz, felüdítő, mint egy enyhe szellő a forró nyárban, mégsem hasonlítható igazán semmihez. Eleven és lelkesítő, feszültséget és merevséget oldó, mégis mozgásban, életben tartó, személyes valóság. Nem lehet megfogni, zsebre vágni, kitulajdonítani, nem feszíthető tér és idő keresztjére, nem zárható be tömött sportcsarnokokba, ahol szétrepeszti a tetőt a dicsőítés, nem foglalható le néhány napra lelkigyakorlatos házak oratóriumában, nem provokálható, nem erőszakolható ki, mégis kiesdhető, kérhető, vágyhatunk a Vele való találkozásra. A közösségben, az együttlétben, az együtt munkálkodásban és az együtt zarándoklásban érhető tetten leginkább. Benne tapasztalható meg igazán az egység a teremtett világgal, a másik emberrel, a szentháromságos közösséggel. Talán általa kapcsolódhatunk be igazán abba az isteni táncba, folytonos teremtésbe, játékba, ami történik, amelynek fontos része a személyes életünk zarándoklata.

Ezért meghatározóak ezek a közös zarándoklatok, ezért felejthetetlenek az ifjúsági találkozók, ahol átélhetünk valamit ebből az egységből, együvé tartozásból, ahol valami ismerőset, valami testvérit tudunk felfedezni a többiekben, ahol otthon érezzük magunkat, ahová hazaérkezünk. Olyan ez, mint amikor egy helyen, ahol eddig még soha nem jártál, azt érzed, hogy otthon vagy, hogy hazaérkeztél. Olyan ez, mint amikor egy teljesen ismeretlen idegennel első látásra azt érzed, valahol már találkoztunk, sőt, minden idegensége ellenére, van valami közös, valami ismerős benne, van valami testvéri köztünk. Olyan ez, mint, amikor egyszerre megvilágosodik, megnyílik valaminek az értelme, összeáll a kép, értelmet nyer a mindaddig megkérdőjelezett esemény, amikor egy újonnan hallott gondolatot magadénak érzel, bár nincs benne semmi új, mégis a felfedezés örömével, újszerűen hat valakinek a megfogalmazásában. A hely, ahol otthon érzed magad, a személy, akiben a testvéredet fedezed fel, a megértés, a gondolat, amely újszerűségében is ismerős, egyszerre helyre rak és inspirál. Azt hiszem, vigasznak hívjuk ezt az állapotot… Mindennek lehetőségétől vagyunk megfosztva idén pünkösdre készülve, a helytől, amely otthonunkká lett évszázadok közös imádsága által, a velünk együtt zarándoklók közösségétől, a jelenlét elevenségétől.

Most, amikor a zarándoklás és találkozás hiánya ezt a kitölthetetlennek tapasztalt űrt munkálja bennünk, talán készek vagyunk arra, hogy ne mi, hanem a Szentlélek zarándokoljon el a szívünkbe, lelkünkbe, betöltve ott nem csak a hiányt, de minden hajszálrepedésnyi űrt is. Hogy benne otthonra, testvérre, régi-új meglátások felfedezésére leljünk. Hogyan történhet mindez? – kérdezhetjük Máriával. A dolgok hogyanját bízzuk most vele együtt a Szentlélekre. Mert ahogyan tapasztaljuk, Ő eléggé kreatív tud lenni, ha engedjük ott „fújni”, ahol szeretne.

Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)

MEGOSZTÁS