könny

0
383
• Fotó: Bálint Anikó

„megkönnyítlek titeket…” (Mt 11,29)

A napokban ismét végigjártam magamban az emmauszi tanítványok útját. Jó volt olvasni, hogy abban a beszélgetésben sok más fontos dolog mellett helye van a panaszkodásnak és a kétségbeesésnek is. Bár sok esetben éppen a kulturálatlan panaszkodás kultúráját éljük, ez a történet mégis rávilágít arra, hogy a spiritualitásunk része a panasz. El lehet mondani azt, ami fáj, ami feldolgozhatatlanul ott feszít még mindig belül. Lehet beszélni arról, amit nem lehet megérteni.

Bár Krisztus keresztje most is kikezdi a felfogóképességünket, az idők során mégis annyira megszokottá vált, hogy csak úgy csendes áhítattal megilletődünk, és kész. A saját történetünk éppen eléggé megrendítő. Az emmauszi tanítványok is a saját fájdalmuknak adtak hangot, mert csak a saját, vagy a magunkévá tett fájdalmat vagyunk képesek átérezni. Jézus nem marad érzéketlen ezekkel a belülről feszítő fájdalmakkal szemben. Kérdése ma is felszabadít: miről beszélgettek egymással az úton? – azaz mi a téma, mi az ami leköt, ami betölti a gondolatainkat, ami foglalkoztat, és amit el kell újra és újra mesélni, addig, amíg valami meg nem változik. A panasz is lehet ima, a zsoltárosoktól ezt is meg lehet tanulni.

Jézus érdeklődő jelenléte felszabadító. Ahogy csak ülsz, vagy jársz, vagy mész, vagy fekszel, de egyszer csak kibuggyan belőled minden, ahogy minden ami össze- és felgyűlt végre kiömölhet, kifakadnak a fájó és régi sebek, a csalódás, a reménytelenség visszafordíthatatlan feszültséggel tőr elő, mint amikor elszakad a gát, és csak árad és ömlik, tör, zúz és rombol. Az érzelmeknek ez az áradása korántsem tapintatos, de mintha nem lenne a tisztulásnak más módja. A bűnvallás is ilyen katartikus és nyers. Ijesztő tud ez lenni. Félelmetes. Egyedül soha ne nézz ennyire mélyen önmagadba. Mivel egyetlen idegen sem lehet elégséges tanúja a személyes szenvedésnek, hívd segítségül az Urat a nyomorúság idején.

A mai evangéliumi részben (Mt 11,25-30) Jézus arról beszél, hogy az Atya a bölcsek és okosak elől elrejtette azt, amit a kicsinyeknek kinyilatkoztatott. Az élet legmélyebb rétegeiben meghúzódó terhekkel szemben semmilyen fajta okoskodás nem segít. Egyszerűen csak állsz és nem érted. Nem csak a kinyilatkoztatás misztériumára mutat rá ez a néhány mondat, hanem a szenvedés misztériumára is, a teremtett élet szentségére, ami vérzik, fáj, mert érez és érzékeny. A gyermekek még ösztönösen érzik a módját annak, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy nem maradjanak az élettel egyedül.

A szerző felvétele

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek…” (Mt 11,28)

A legnagyobb hív most, az Örökkévaló, a Szent.
Minél nagyobb bennem az Isten, annál felszabadultabb bennem a gyermek.
Persze, felnőtt vagyok, negyvenkét éves, négy gyerek apja, lelkipásztor. Már nincsenek illúzióim. Magammal szemben végképp. Ez a hívás most éppen itt kap el, az emmauszi úton, a koronavírusos karantén senki sem tudja melyik pontján. Elfáradtam. Ebben a nyugtalanságban hallom meg a hívást, hogy még így is lehet, még fáradtan is, nem kell a kisimult arc, nem kell a smink, nem kell vágni a jó pofát, nem kell erősnek tűnni, kialvatlanul és roskadozva is lehet. Mindenki hivatalos. Nem kell nagyokat mondani arról, hogy kibírtad, megcsináltad, jóvátetted, kifizetted, rendbe tetted, kitartottad, felnevelted, elvégezted, elhallgattad, kimondtad, feljegyezted, megfőzted, megetted, túlélted. Nem kell mondani semmit, csak jönni, ahhoz, Aki itt van. Ne fáraszd magad tovább. A halálos fáradsághoz nem kell mozgás, ott másfajta csatornákon csorog el az erő. És vannak terhek, amiket nem jó szándékkal pakolunk magunkra. Ránk rakódtak. Csak úgy. Vagy ránk teszik. Görnyedünk alattuk. Szívünk-lelkünk is összeszuszukolódik. Lehet, hogy a teher alatt nő a pálma, de az emberi lélek csak penészedik, az biztos. Amikor az imádság olyan, mint amikor az ásatásokon a régész feltárja a város történelmi rétegeit, a kegyelem gyengéd, olykor mégis erőteljes beavatkozása révén a maga sokszínűségével, történetével, örömeivel és nehézségeivel együtt kibomlik szépen a rárakódott terhek alól az élet.

„És megkönnyítlek titeket.” És csorog a könny. Tisztulás. Nem könnyű, de jó, de édes.

Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)