Kiskapus csalódások

0
536
• Fotó: A szerző felvételei

Ebben a karanténidőben több jó szokást ki lehet alakítani, például, hogy jegyzetelek, amikor valami megérint a prédikációban. Nem lát senki, nem szégyellem elővenni a papírt és felvésni azt a pár szót, amelyen később szeretnék karanténos magányomban rágódni. Az emmauszi tanítványok evangéliuma van ma, és elmélkedünk azon, hogy úton vagyunk. Nem akarom a „bemisézett fészbukos” világban a lájkokat szaporítani, ezért nem árulom el, hol voltam misén, és hadd mondjak most csak annyit, hogy internetes forrásból idézek. Igazából két gondolatot szeretnék továbbgondolni az említett homíliából: 1. Mindig úton vagyunk, a jó és a rossz között – az úton levés pedig célt feltételez. 2. Többféle út van és mindegyiknek megvan a maga szabálya, az ösvényen nem úgy közlekedünk, ahogyan az autópályán, vagy a nászúton nem úgy járunk, ahogyan a gyászúton.

Amióta koronás lett az emberiség, úgy is kezdtek el viselkedni az emberek, mint akiknek koronát tettek a fejére: hol féltik a hatalmukat, és minden bozótban ellenséget látnak, hol megengedik maguknak, hogy azt tegyenek, amit akarnak, azt híreszteljenek, amit akarnak és olyan mesékben higgyenek, amelyek nem veszik el a jókedvüket. De nem erről szeretnék értekezni, hiszen nálam sokkal okosabb emberek nyilatkoztak ezekről a megküzdési stratégiákról. Én a sajátomat szeretném górcső alá venni. Mivel igyekszem szabálykövető lenni, ülök benn a házban és szemlélem a világot bentről, mert abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy megtehetem, mert online dolgozhatok, és a jelenlegi többségi álláspont szerint a társas távolságtartás az egyetlen járható út. Pedig kimehetnék, csak ide a sarokig, csak ide a szomszédig, csak ide egy kicsit a közelbe, csak egy kicsit vásárolni ma is… oh, ne féljek már, hiszen egészséges vagyok, hiszen a hit a legfontosabb… Mindig lehet találni valami kiskaput… végül is a saját felelősségemre van…

Aki útra indul, annak van valamilyen célja. De ki hagyja jóvá a célt? És ha jóvá hagyom a célt, vállalom-e a következményeket? Eddig sem jártam céltalanul, de sok üres járat volt az életemben. Most még inkább meg kell gondolnom, hogy utaimon tetteimnek láthatatlan következményei is vannak, és fel kell vállalnom azokat is. Ezért nem akarok kiskapun kilépni az utcára, csak a nagykapun. Aki a kiskapun távozik, az csak futtában teszi, amolyan se ide-se oda menések ezek. Aki a nagykapun távozik az rákészül az elmenetelre és szépen felöltözik, időt szán önmagára és másokra, nem kell kompromisszumot kössön sem önmagával, sem az idejével. Minden hasonlat sántít, talán ez is, de nekem segített rendbe lennem önmagammal, amikor úgy döntöttem, nem keresek most kiskaput céltalan utaimhoz, vagy csak azért, hogy mások elvárásainak megfeleljek. Kényszerítem magamat a benti utakra: a jó és a rossz döntések közti hosszú oda-vissza menő útjaira, miközben szüntelenül kérdezem magam és jó Istent: mit kell tennem?

Ma megjött a válasz: minden útnak megvan a maga szabálya, most nincs autópálya, csak ösvény. Az ösvényen csak lassan, néha bozóttal bíbelődve lehet haladni. De most ennek az ideje van: a „bozótos” csalódások ideje – nem az lett, amit szerettem volna, nem azt tehetem, amit szeretnék, nem azt teszem, amit mások elvárnak tőlem, maximum amire kényszerítenek.

A karantén kezdetekor elöntötte a világhálót a mitikus idő nosztalgiája, és az illuzórikus „csináld magad” ötletek tárháza, hogy mennyi álmunkat most kiélhetjük, ebben a karanténos kerettörténetben. Aztán itt vagyunk, kinek sikerült, kinek nem, kimerítenie az ötleteket vagy önmagát. Nekem nem sikerült, továbbra is bíbelődőm az ösvényen és keresem azt a pár szót, amellyel majd kimehetek a nagykapun, amikor megnyílik. De hogy nagyon ne keseredjek el, a Mester nyomomba szegődött és mielőtt az este leszállt volna teljesen, megtörte a kenyeret. Majd csendben távozott, de a kereszt jelét itt hagyta, ajtómra vetülten, hogy megjelöljön majd az Örökkévalóságnak.

Homa Ildikó sss