A Szépség bűvöletében

Gondolatok a hivatásról a hivatás évében

0
278

Lassan-lassan év-végi hangulat uralkodik veszi át az uralmat számos helyen: készülődés, nyüzsgés. A gyulafehérvári főegyházmegyében adventig a hivatás évét üljük. A hivatás megélésnek számos formája van: mindegyik a saját örömeivel, kihívásaival, gondjaival. Eddigi összeállításainkban ezekből törekedtünk párat felcsillantani. Jelen összeállításunkban három női szerzetesrendnek egy-egy képviselőjét szólaltatjuk meg. A piarista nővérek, a Jézus Szíve Társaság és a kármelita nővérek sajátos karizmájával ismerkedhetünk, azzal, hogy mindennapi hivatásukat miként élik meg, melyek tevékenységüknek súlypontjai és mi táplálja örömüket.

A szeretet szemével nézni

A Piarista Nővérek Kongregációja ez év október 26-án, alapítónk Boldog Celestina Donati születésének évfordulóján új tematikus évet hirdetett meg válaszul az idők jeleire. A szeretet szemeivel vetni pillantást szerzetesi életünkre, ezt a nézőpontot bevonni lelki életünkbe és ebből táplálkozva cselekedni. Szerzetesi életünk két legfontosabb sajátosságára irányítja ez az év a figyelmünket: a lelki és közösségi életünkre. Szeretnénk, ha új élettel telne el lelki életünk oly módon, hogy ismét mély összhangban legyünk Urunkkal, s magunkévá tudjuk tenni az ő szeretetteljes nézőpontját minden nővértársunk, a ránk bízott gyermekek és fiatalok és valamennyi ember felé, akiket ő bíz ránk. Az évfordulóra való emlékezés alkalmat ad arra, hogy alapító anyánk gondjaira bízzuk azt az elhatározásunkat, hogy az evangélium alapján megvizsgáljuk személyes és közösségi életünket is. Azzal a kívánságunkkal együtt, hogy éltető erővel teljék meg az imádságunk, az Eucharisztia iránti szeretetünk, mely egyetlen kimeríthetetlen forrása testvéri szeretetünknek, közösségi életünknek és apostoli tevékenységünknek egyaránt.

Piarista nővérek. Fotó: archív.

Karizmánk arra szólít bennünket ma is, hogy a nehéz sorsú gyermekek és fiatalok mellett álljunk, befogadjuk őket házainkba, nevelve-tanítva-szeretve gondoskodjunk róluk, társuknak szegődve elkísérjük őket életük útjának egy szakaszán, ahol senkinek sem jó egyedül maradni. Ismerős a történet. Jézushoz kisgyerekeket szeretnének vinni, hogy rájuk tegye a kezét. A tanítványok elutasítják őket. Talán arra gondolnak, hogy sok beteg várja még a gyógyulást, a tiszta, szeretetteljes szót a Mester szájából. Komoly dolgokról van szó, a gyermekek csak zavarnának, hisz ők mit sem értenek még az életből. Jézus nem így gondolja. Számára fontosak a gyerekek. „Ilyeneké a mennyek országa” – mondja, ölbe veszi és megáldja őket. Nem csak futólag tekint rájuk, nem csak messziről küld egy áldást feléjük, hanem egész közelről átöleli őket. Egy piarista nővér számára ez az evangéliumi rész valódi ikon, melyet bármikor szívesen szemlélünk, hiszen a lelkiségünket tükrözi. Vannak gyerekek, akik senkinek sem kellenek. Valaki elhagyta őket, otthon, szeretet, gondoskodás nélkül telnek napjaik. Nem ismerik sem Jézust, sem azt az érzést, hogy valaki megöleli, megsimogatja őket. Vannak gyerekek, akiket ugyan nem hagytak magukra, de mégsem kapják meg azt, amire szükségük van. Fizikailag, lelkileg, szociális szempontok miatt szükséget szenvednek. Ők mind a gyermekeink. Őket kell odavinnünk Jézus elé, hogy minden megváltozzon.

Isten hívásáról, a szerzetesi hivatásunkról ma is Celestina anya szavaival tudunk a legtöbbet mondani: „Egyedül Isten! Őt akarom, őt keresem, egyedül neki szentelem magam. Ő az, akiért élni és halni akarok.” Ez az a szeretet, mely előbb szeretett, ez az a hívás, mely megszólított s vezetett egészen a mai napig, s őt keresem holnap is. Mert a vele való találkozás megnyitotta pillanatnyi, esendő életemet a végtelen, beteljesült boldogságnak. Nap mint nap arra hív, legyek társa, hogy ő is az lehessen a számomra, s ha engedem, mások számára is az lehet. Ha én ma igent mondok.

Tóth Borbála piarista nővér

Esélyt adni Jézusnak…

Családomban sok-sok évvel ezelőtt élt egy nagynéni, aki élete vége felé többször mondogatta: jobb lett volna, ha irgalmas nővérként éli le az életét, mint házasként. Fiatalkorában felismerte ugyan Jézus hívását, hogy apáca legyen a szatmári irgalmas nővéreknél, de a világháború, a szétszóratás és a családi események hatására hagyta ezt a hívást elhallgatni. Betegágyán többször felidézte ezt a hibás döntését a hivatásával kapcsolatosan. Lehet, hogy az ő hatására is, de alapvetően úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, én adok egy esélyt Jézusnak. Későn érő típus vagyok, beszélni és járni is jóval később tanultam meg testvéreimhez képest, így Jézus hívását is később, egyetemista korom táján hallottam meg. Ehhez az is hozzájárult, hogy hitemet nagyon komolyan vettem, olyannyira, hogy nem léptem be a román kommunista pártba, pedig erős nyomást gyakoroltak rám a tanáraim az egyetemen, látva, hogy évfolyamelső vagyok.

A hivatásommal kapcsolatosan a másik fontos döntésem és kikötésem az volt, hogy nem akarok kolostorban és klauzúrában élni, hanem szabadon az emberek között, nem szeretnék sötét vagy fekete fátylas habitust viselni, hanem ugyanolyan öltözékben élni, mint bárki más, és ami a legfontosabb: arra vágytam, hogy a hitet ébresszem és erősítsem a körülöttem élőkben.

Minden óhajom teljesült: megismertem a Jézus Szíve Társaságát, amely egy szentignáci lelkiségű női apostoli élet társasága. A társaságot 1921-ben egy Munkács mellől származó jezsuita alapította, P. Bíró Ferenc, a Magyar Jezsuita Rendtartomány akkori provinciálisa. A magyar nép égi és földi boldogulását szolgáló női közösség a hit előmozdítását írott sajtóval (A Szív újság), lelkiségi könyvek forgalmazásával (Korda Könyvkiadó), lelkigyakorlatos ház működtetésével (Pécel) és az ifjúság hitbeli nevelésével szolgálta a Trianon utáni Magyarországon, majd Erdélyben, Partiumban és a Kanadába emigrált magyar közösségekben. A Társaság küldetése teljesen egybecsengett az én vágyammal, a hit szolgálatával. 1994 óta vagyok ennek a Társaságnak a tagja, 2007-ben örökfogadalmat is tettem.

Erdélyben és Partiumban jelenleg hatan vagyunk. Nem nagy létszám, de igazi missziós terület a maga apostoli lehetőségeivel, amelyek száz év után is időszerűek Társaságunkban: minőségi plébániai és iskolai hitoktatás, szentignáci lelkigyakorlatok adása, lelki kísérés, családterápia és bibliodráma, egyházmegyei ifjúságpasztoráció. Úgy látom és apostoli munkámban azt tapasztalom, hogy a hit ébresztésére és erősítésére ezek kitűnő lehetőségek.

Trepszker Erika-Ágnes SJC

Tudatos jelenlét Isten számára

A Kármel hivatása: az ima, a személyes szeretetkapcsolat a Szentháromság egy Istennel. Ez nemcsak szóbeli imát takar, hanem egy állandó Isten jelenlétében való életet. A kármelita bármit tesz – akár énekli a zsolozsmát, akár házimunkát végez, vagy dolgozik a műhelyében, avagy a kertben – jelen van Isten számára. Tudatosan az ő jelenlétében él. Napközben nem beszélgetünk a kolostorban, csak a munkával kapcsolatos dolgokat egyeztetjük, ha szükséges. Igyekszünk összeszedetten élni a mindennapokban, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg a bennünk lakozó Úrról.

Jelen lenni Isten számára egyfelől azt jelenti, hogy újra meg újra hozzá fordulok a nap folyamán egy-egy szerető fohásszal, a szív belső indulatával, másfelől nyitott vagyok mindarra, ami napközben történik. Ha örömömet találom valamiben, hálát adok érte. Ha unalom vagy kedvetlenség lenne úrrá rajtam, fölindítom magamban Isten szeretetét és ugyancsak hálát adok, mégpedig a megváltás kegyelméért, s mindezt Krisztus által odaajándékozom a Mindenhatónak az emberek üdvösségéért. Ha például nézeteltérésem adódik valakivel, ezt felhívásként veszem, hogy imádkozzam érte. Hálát is adok, mert egy-egy konfliktus megmutatja, mi lakozik bennem, hol kell még dolgoznom magamon a kegyelem segítségével. Ha nem lennének számomra kellemetlen helyzetek, hogyan egyesülhetnék Krisztussal a kereszten? Ebben nagy szerepe van a közösségnek: együtt megyünk az úton, elesünk és fölkelünk, elesünk és fölkelünk…

Lelki küzdelem

A gondolatok elleni küzdelem ugyancsak szerves része a kármelita életének. A csöndben erősebben visszhangoznak a belső zajok is, nem csak a külsők. Belső zajt csap a gondolatok zsibvására. A különféle gondolatok jönnek és mennek. Sokszor nehéz megkülönböztetni, honnan valók, ezért jól teszi az ember, ha górcső alá veszi mindegyiket, mielőtt önálló életet kezdenének élni benne. Ha szétszórna egy gondolat, vagyis eltávolítana Istentől, akkor nem foglalkozom vele, bármennyire is jó színben tűnik fel. A józan ész fényében Isten jelenlétében nézek rá egy-egy gondolatra, és döntöm el, mitévő legyek vele. A gondolat származhat magától az embertől, de származhat az ellenségtől is, ami a jó színe alatt meg is kísértheti. A szüntelen ima (Lk 18,1) egy olyan atmoszférát teremt, amelyben sokáig nem bújhatnak meg a kísértő gondolatok. „Isten igéje lakozzék szájatokban és szívetekben” – írja a Kármel regulája. Ha napközben az evangélium egy-egy mondatát forgatom a szívemben, akkor belém ivódik Krisztus, és már nincs bennem üres „hely” a másik oldal számára. Keresztes Szent János azt mondja, hogy „már nem ott van a lélek”, ahol a kísértő tudna vele bármit is kezdeni.

Kármel a mindennapokban

A Kármelben az ima olyan, mint a levegő, megfulladnánk nélküle. Beszédes csönd, amelyben azzal vagyunk, aki bennünk van. A napirendben rögzített a két óra belső, csöndes ima, valamint az egy óra lelki olvasás, továbbá az egyház hivatalos imája: a zsolozsma, amelyet a kápolnában éneklünk. A nap középpontja az eucharisztia közös ünneplése. Hálásak vagyunk papjainknak, akik mindennap veszik a fáradságot és eljönnek hozzánk, hogy bemutassák a Kármelben a legszentebb áldozatot. Szent Terézia anyánk naponta két ún. rekreációt iktatott be napirendünkbe (délben és este), amikor a nővérek testvéri közösségben összegyűlnek és szeretetteljes együttlétben beszélgetnek. Fölvidítani a másikat, amikor esetleg éppen én sem úszom az öröm érzetében, nem könnyű. Szent Teréz aszkézisnek nevezi, amikor képes vagyok felülemelkedni az aktuális érzelmi állapotomon, és tudatosan törekszem rá, hogy jókedvvel vegyem körül a többieket, a tapintat mezején maradva.

A béke szigete

Kellenek a világban szigetek, ahol megpihenhet a fáradozó ember. Egy ilyen sziget a Kármel is, ahol a vendégrész nyitott mindazok számára, akik szeretnének egy kicsit elcsöndesedni, lélegzetet venni és befelé figyelni. Akik meg szeretnék tanulni a csönd hallgatását, hogy egyszer csak valóban megszólalhasson bennük is az a finom hang, amely Isten szeretetére hív: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket!” (Mt 11,28)

Megérintve Isten szeretetétől

A mély istenkapcsolat akkor kezdődhet el valóban, amikor belső igénnyé válik, hogy elinduljak Isten keresésére a szívemben. Tizenhat éves voltam, amikor a versenyszerű asztalitenisz sportot letettem, s akkor nyáron kezembe akadt egy könyv, amely Avilai Szent Terézről, a Sarutlan Kármelita Rend alapítójáról (valójában megreformálójáról) szólt, sok-sok idézettel magától a Szenttől. Elkezdtem olvasni, és azt tapasztaltam, hogy meg vagyok szólítva, érdekel, amit olvasok, és lassan ízlelgettem Szent Teréz szavait, amelyek egyszerűségükben és közvetlenségükben célt értek nálam. Olyan belső tapasztalatokról is írt, melyeket nem értettem ugyan, de ez nem gátolt meg abban, hogy tovább olvassam. Rávezetett a személyes istenkapcsolatra, és arra, hogy ne féljek a belső csöndtől, hiszen abban jöhet létre a valódi találkozás azzal, aki van, s aki bennem van. Időt adtam Istennek: úgy érinthessen meg szeretetével, hogy az számomra is nyilvánvaló lehessen, és én is közeledhessem ahhoz, aki már magához ragadott engem (vö. Fil 3,12). Szent Teréz megtanított, hogy merjek belépni hozzá a szív egyszerűségébe, és engedjem magam szeretni általa. Valaki szelíd, semmihez sem fogható szeretettel vonzott magához. Csodálkozva állapítottam meg, mint tizenhat-tizenhét éves fiatal lány, hogy a szerelemhez hasonló érzés kerít hatalmába, amikor a szívembe térek őhozzá, aki van, és a templomba is így indulok. Életem része lett a napi szentmise és szentáldozás, ahogy az egyedüllét az Egyetlennel is. A szobám szentéllyé változott, mert az imádság légköre töltötte be, a bensőm pedig mintegy tabernákulummá lett a feltétel nélküli Szeretet által, aki nekem adta magát.

Isten érintése a szív mélyén nagyon szelíd. Észre sem veszi, aki nem csöndesedik el és nem tér magába. A külső dolgok aránytalanul sok helyet foglalnak el az ember életében. Az eszköz vált céllá. A teremtett dolgok ugyanis mind eszközök a szeretet útján való járásra. Ha nem a rendeltetésüknek megfelelően használunk valamit, azzal visszaélünk, és visszájára fordul: segítő eszköz helyett hátráltat az Isten felé vezető úton.

Ima a kármelita kolostorban.

Észrevettem, mint fiatal lány, hogy a belső élet mérhetetlenül több, mint a külső valóság, mint például a külső szépség, ami fölkelti az emberek érdeklődését, és egy csapásra a középpontba helyez. Csodálat tárgya lenni – eltölthet jó érzéssel, de vajon kit érdekel, hogy mi van a külső mögött? Láttam, hogy a pénz és a külsőség mozgatja az emberek nagy részét. Én azonban megismertem magát a Szépséget, magát a Gazdagságot, aki bennem vett magának lakóhelyet, és annyira elbűvölt, hogy futottam kenetei illata után (Én 1,4). Rátaláltam minden jó és szép Forrására, aki inni adott magából, gyönyörűsége patakjából (vö. Zsolt 36,9). S aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé a földi világ dolgaira, de szomjúhozza azt az égi vizet, amelyet Jákob kútjánál adott az Úr a szamariai asszonynak, és mindazoknak, akik hittel várták az ő eljövetelét, és kifutottak hozzá a városból (Jn 4,1–42).

„Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szerint, élővíz forrásai fakadnak” (Jn 7,38) – hirdeti fennhangon mai is Jézus.

A Kármel Isten kertje

Egyfajta paradicsomkert a Kármel, ahol Isten fel-alá járhat. S mi megengedjük neki, hogy keresztekkel is meglátogathasson bennünket. Olyan szenvedésekkel, fájdalmakkal, amelyeket egyesít az ő üdvözítő szenvedésével az egyház és minden ember javára. Ha Krisztus iránti szeretetből magamhoz ölelem mindazt, ami nehéz vagy fáj, akkor hozzá hasonulok az ő végtelen kegyelméből. Hozzá, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte (értünk) a keresztet” (Zsid 12,2), s ugyancsak értünk föltámadt, fölment a mennybe, és várjuk eljövetelét, mint az őskeresztények, akiknek hívó szavát a Kármel is visszhangozza: „Marana tha!” (1Kor 16,22) – Jöjj el, Urunk, Jézus!

Johanna-Andrea kármelita nővér, Marosszentgyörgy, ww.karmelitakolostor.hu

Megjelent a Vasárnap hetilap november 10-i számában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here