Történetek és tapasztalatok Petrozsényból

Interjú Szalai Lucával

0
240

A Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága által működtetett Petőfi-program ösztöndíjasaként tevékenykedik Szalai Luca Petrozsényban, a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában, illetve önkénteskedik a Gyulafehérvári Caritas helyi kirendeltségénél. Hétköznapjairól, tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük.

Kicsoda Szalai Luca? 

Budapesten születtem, és ott is végeztem tanulmányaimat, a gyerekkorom nyarait családi kötődés révén a Balatonon töltöttem. Általános iskola első osztályában kezdtem el néptáncolni, és már akkor éreztem (még ha nem is voltam teljes tudatában), hogy a népi kultúra nekem mennyi mindent ad: azt gondolom, hogy a néptánc óriási erővel hat a gyermek testi, de talán ami fontosabb, lelki fejlődésére, szociális kapcsolódási képességére. Kamaszként pedig nyilván a nyári táborok, turnék élménye, ami meghatározó volt, a végtelen szabadság, ami arról az időszakról eszembe jut. Szerencsés, aki egy ilyen közegben próbálgathatja ki lázadó szárnyait – nem valami ellen, hanem valami mellett fogalmazhattuk meg önmagunkat, közben pedig olyan, a magyar kultúrával kapcsolatos ismeretekre tettünk akarva-akaratlanul is szert, ami a néptánc nélkül, nem tudom, megadatott volna-e. Ennek ellenére nem tartom magam egy tipikus „táncházas arcnak”, és nem feltétlenül tetszik minden, ami „népi”, sőt.

A ciszterci rend által fenntartott Szent Imre Gimnáziumban érettségiztem, az iskola szó szoros értelmében alma materem. Hálás vagyok, amiért azok között a falak között nevelkedhettem, rengeteg szép emlék köt oda, „telerakták a batyunkat”. Ezek után talán nem is csoda, hogy egyetemi éveim alatt már nem is alakultak ki olyan kapcsolatok, amelyek kicsit is kötnének Budapesthez…

Egyetem mellett egy népzenekarnak és a lassan hozzáépülő népzenei diplomáciai intézményben dolgoztam (Hungarian FolkEmbassy), ahol rengeteg tapasztalatot szereztem, szerencsémre huszonegy-két évesen. A pesti szociológia szak mellett viszont Kolozsváron elkezdődött egy „jobb élet”, amikor beiratkoztam a kulturális antropológia képzésre.

Időközben egy félévet töltöttem Erasmusszal Németországban. Csuda jó dolog, ha az ember kipróbálhatja magát külföldön diákként, főleg ha még dolgozik is. Nekem mindkettő megadatott, és az élményeken túl – röviden megfogalmazva – azzal az elhatározással érkeztem haza, hogy Budapesttől nyugatra többet nem költözöm. Kérdés volt viszont, hogy ha nyugatra nem, viszont Budapesthez már nem kötődöm annyira, akkor merre tovább? Irány kelet!

Államvizsga után közel egy évet voltam a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kászonimpéri gyermekotthonában önkéntes nevelő. Akkoriban szakadtam el végleg Budapesttől, és határoztam el, hogy Erdélyben élek tovább. Csak a hogyan volt kérdés.

Hogyan vágott bele a Petőfi-programba?

 A „hogyan és mit tovább Erdélyben” kérdésre jó válasznak tűnt a Petőfi-program. Kíváncsi voltam Kolozsvár és Székelyföld után a szórványra is, nem nagyon volt személyes tapasztalatom e téren korábban. Antropológusként meg tulajdonképpen bárhova is kerülök, minden vizsgálható terep számomra, így „mindig űzhetem a foglalkozásom”, még ha ennek egyelőre nincs is jól látható eredménye. Az is érdekelt, hogy a korábban megszerzett tapasztalataimat mennyire fogom tudni hasznosítani egy új közegben, mi az, amit én át tudok adni, és hogy a pesti barátaim szerint addig is már furcsa „csavargásaimat” milyen irányban folytatom. Be kell vallanom, kicsit féltem a pályázattól, mert már eléggé otthon éreztem magam Székelyföldön ahhoz, hogy ne akarjak többé kimozdulni. De ki kellett, és milyen jó, hogy így alakult!

Jelentett bármilyen kihívást az, hogy ugyan Erdélybe, de olyan vidékre került, amely erős magyar szórvány?

Valóban nem úgy érkeztem Petrozsényba, ahogy egy magyarországi Petőfi-ösztöndíjas kerül, mondjuk Kárpátaljára, tehát inkább volt ismerős a környezet, mint idegen, románul is pár szót tudtam már, ami itt néha „életmentő” lehet. A kihívás inkább az volt, hogy fölvegyem a helyiek tempóját, mert egész egyszerűen más ritmusban élnek, mint én korábban bármikor. Szembesülnöm kellett azzal is, hogy én, aki mindig minden problémát azonnal meg szeretne oldani, tettre kész vagyok, nem fogom tudni például újra benépesíteni a Zsil-völgyét magyarokkal, tehát a világmegváltó terveimből kicsit le kellett adnom, és figyelni, tanulni, megérteni az itteni életet, azzal hatni, amivel az adott körülmények között lehet.

Lendületet adott viszont, hogy ugyan egy kezemen meg tudom számolni a petrozsényi magyar fiatalokat (ezt senki nem hiszi el nekem, aki nem járt még itt), de megismerkedtem nem is feltétlen itteni születésű emberekkel, akikkel ha ugyan csak egy kicsi, de annál többet jelentő baráti társasággá nőttük magunkat. Szász János plébános és egyben mentorom pedig az első perctől kezdve mellettem áll, támogat, ez nagyon sokat jelent számomra.

Fogadószervezete a Szent Ferenc Alapítvány petrozsényi otthona. Ha visszatekint, hogyan emlékszik, milyen érzések voltak önben, amikor megtudta, ez lesz a célállomása?

Mivel az alapítványnál korábban már dolgoztam önkéntesként, annyira nem lepődtem meg, hogy ismét az egyik otthonába kerülök (és mint utólag kiderült, nagyon is jól jöttek a korábbi „gyermekotthonos” tapasztalataim), Petrozsényra viszont nem számítottam. Egy részről éreztem, hogy nem lesz könnyű a „világ végére” költözni, másrészt viszont alig vártam, hogy egy olyan részét ismerjem meg Erdélynek, ahol soha nem jártam, és amiről addig – bevallom – alig valamit hallottam, és az sem volt épp biztató. Aztán úgy alakult, hogy nagyon is megtetszett a „világvégi” élet, kétezer méter magas hegyek és csupa jó emberek vesznek körül.

Mivel foglalkozik Petrozsényban? Hogyan néz ki egy hete?  

Mivel a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthona a fogadószervezetem, az időm legnagyobb részét a gyerekekkel töltöm. Hét közben tanulószobán vagyok velük: a másodikos magyartól kezdve az ötödikes matematikán át a hetedikes fizikáig segítek a házi feladataik megoldásában, ami a legtöbb időt és energiát igényli a gyerekektől és tőlem is. Ezen kívül plusz-magyarfoglalkozást tartok nekik, korosztálytól és nyelvtudástól függően. A célom mindig az, hogy fejlődjenek a nyelvtudásban, ismeretekben, de ezt élvezettel tegyék, képességeiket kamatoztassák, erősödjenek magyar identitásukban. Persze csodát tenni itt sem lehet, ha ez néha fáj is – az viszont biztos, hogy önmagában a jelenlétem a legfontosabb sok bentlakónak.

Az otthonnal egy épületben működik a petrozsényi magyar iskola is; a bejárós és bentlakó gyerekeknek néptáncot tanítok heti egy alkalommal, nemzeti ünnepekkor interaktív történelemórákat tartok, és segítek, amiben tudok: ünnepi műsorokra vagy szavalóversenyre készíteni a gyerekeket, hétvégén kimozdulni az otthonból… Szerdánként szentmise szokott lenni az otthon frissen felújított kápolnájában, amin a gyerekekkel mi adjuk az énekszolgálatot, ezeket általában szombati próbák előzik meg.

Pár alkalommal a Szász János által elindított Petrozsényi Magyar Esték keretén belül közösségi éneklést szerveztem, amelyen a gyermekotthon lakói és a városban lakók (szinte kizárólag idősek) is részt vettek. A gyerekeknek ezen kívül is szoktam népdalokat tanítani, ahogy a népmeséket is igyekszem a hétköznapok részévé tenni.

A gyermekotthonos munkán kívül a petrozsényi Caritas otthoni idősgondozó szolgálatánál is dolgozom önkéntesként, ami rendkívül jó lehetőség arra, hogy olyan idős embereket ismerjek meg, akik az elmúlt évtizedekben a Zsil-völgyében éltek és dolgoztak. Rengeteget mesélnek az akkori időkről, bepillantást nyerhetek a mai élethelyzetükbe amellett, hogy kicsit hasznossá is tehetem magam.

Talán nem helyes ilyet kérdezni, de ha most megtehetné, lenne három kívánsága, mire használná fel ezeket? 

Ritkán kívánhatok, pedig van mit!

Az első és legfontosabb kívánságom az erős, felelős, bizalomra építő, helyi közösségi vezetők lennének, szórványban és tömbben egyaránt. Vannak persze ilyenek, de azt hiszem, nem elegen, márpedig munka van bőven elég.

Ehhez kapcsolódik a második kívánságom is: annyi fiatal megy el külföldre tanulni, dolgozni – hozza őket haza az aranyhal a sok-sok tapasztalatukkal, adjon nekik lelkesedést, hogy itthon kamatoztassák tudásukat, alapítsanak családot, és építsük együtt azt a világot, aminek a hiánya miatt mentek el.

És mindezek előtt az aranyhal kattintson egyet a fejeken, hogy értékeljük a természeti és kulturális értékeinket, ne pazaroljunk el minden kincset, amin ülünk, hanem aknázzuk ki azokat. A Zsil völgyében például ezelőtt százötven évvel fölismerték elődeink a lehetőségeket, kemény munkával azt szó szerint ki is bányászták, és nem hiszem, hogy ma kevesebb lenne. Nőjünk föl a feladathoz.

Mit visz magával Petrozsényból a batyujában?

A legmeghatározóbb élményem a Caritashoz kötődik: a kolléganővel, akivel a legtöbbet járok terepre, eleinte románul próbáltunk kommunikálni, de hát ugyebár az én nyelvtudásom messze nem volt elég, ő pedig mondta, hogy „kicsit tud magyarul”, mert gyerekkorában sokat volt a nagymamájánál nyaralni, így ha valamit nagyon nem értek, mondjam csak magyarul, hátha tud válaszolni. Mondanom sem kell, már az első nap eljött ez a pillanat, magyarul kérdeztem őt, mire három gyönyörű, kerek mondatban válaszolt. Jót mosolyogtunk, majd minden háznál, ahova járunk, mint magyarországi önkéntest mutatott be, amire tízből kilenc idős ember egyből átváltott románról magyarra. A kolléganőm sem tudta, mielőtt jöttem volna, hány magyar idős embert lát el nap mint nap, senki sem tudta a másikról, hogy magyar vagy legalábbis tud magyarul (ahogy az idősek közül a Zsil völgyében szinte mindenki, etnikai hovatartozástól függetlenül).

Ezen a kedves történeten kívül rengeteg, máshol szerintem meg nem szerezhető tapasztalatot vihetek magammal Petrozsényból, pár új barátságot, néhány nehéz pillanatot, de annál több szép emléket. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy itt tölthettem kilenc hónapot.

 Mit hagy ott nehéz szívvel?

A csodálatos hegyek és völgyek látványát hiányolni fogom, nem láthatom majd minden nap az ablakomból a Páringot, de Székelyföldön azt hiszem, lesz, ami pótolja ezeket. Nehéz szívvel hagyom itt viszont azt a pár embert, akik az elmúlt hónapokban közel nőttek a szívemhez, velük remélem, megmarad a kapcsolat, ha már a „világ végén” kellett találkoztunk.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here