Legyen egyetemes az egyházi kommunikáció

0
566

Hosszú ideje dolgozik az egyházi médiában, tanult Rómában, kérdezhetett a pápától a szentatya romániai apostoli látogatása során, elhivatott szolgálatnak tekinti a munkáját, de családapaként is helytáll. Munkájából adódóan sokat ad, az ő forrása, azt mondja a Gondviselő szeretetére való hagyatkozás. Szórványban nőtt fel, így számára a nemzetiségek békés együttélése hétköznapi és magától értetődő. Többek közt ezekről beszélgettünk MICACI CRISTIANnal, aki általában a fényképezőgép és a hangrögzítő mögötti médiaszakember, most azonban a másik oldalra került, hogy jobban megismerhessék az olvasók.

Papnak készültél. Hogyan kerültél az egyházi élet, vallásos világ ösvényére, vagy kérdezzem inkább úgy: hogyan talált az meg téged? És végül miért döntöttél úgy, hogy bár egyházi berkekben maradsz, de nem papként szolgálsz majd?

A keleti egyházak keresztelési liturgiájában, amellyel együtt a bérmálás szentségét is kiszolgáltatják, szent olajjal megkenik a keresztelendő testrészeit, többek között a lábát, talpát is, e szavak kíséretében: „Hogy a te parancsaid szerint, a te útjaidon járjon”. Nagyon kifejező ez a jelent, a keresztény ember egész életének a küldetését hordozza magában, hiszen arra vagyunk hivatva, hogy keressük az Úr útjait, parancsait és azok szerint járjunk. Kereső emberek vagyunk tehát, és ez az állandó útkeresés, annak megtalálása, néha annak elvesztése különböző élethelyzetek, különböző kihívások elé állít minket. Valamikor a kilencvenes évek második felében az Úr útjainak keresése a papi szemináriumon át vezetett, előbb Gyulafehérvárra, majd Rómába, és bár nem lettem pap, mégsem mondhatom, hogy zsákutcába tértem ilyen értelemben. A tény, hogy laikusként továbbra is az egyház szolgálatában maradtam, az sem az én erőfeszítéseimnek vagy törekvéseimnek az eredménye, egyszerűen úgy élem meg, hogy az Úr erre vezérelt engem, rendkívüli emberek által, akiknek sorsmeghatározó szerepéért nagy hálával tartozom.

Szórványban nőttél fel. Ez mennyire és miben határozott meg téged: hogyan látod a különböző nemzetiségek egymás mellett élésének helyzetét, ennek előnyeit, esetleg hátrányait?

Magyarláposon kettős – nemzetiségi és vallási – kisebbségi helyzetben nevelkedtem, nyilván ez gyermekkoromban nem volt annyira felfogható, és soha nem, vagy csak ritkán tűnt fel, hogy valaki más mint én, mint a közösség, amelyhez tartozom, vagy hogy másként tekint rám. Az 1990-es változások után, amikor országos szinten az akkori politikai érdekek a nemzetiségi hovatartozás kérdésének és az etnikai súrlódásoknak a kiéleződéséhez vezettek, akkor jelentkeztek kisebb zaklatások, de előtte azt hiszem, hogy a kommunista elnyomás, amely mindenkire egyformán nehezedett rá, testvéribbé kovácsolta a helyi közösséget, ami akkor az én kis világomat jelentette. A szüleimnek köszönhető vallásos nevelés, az akkori plébánosnak köszönhető egyházi közeghez való közelség a tanító nénimnek köszönhető minőségi magyar nyelvű oktatással párosulva – még ha akkor nem is tudatosan – mind meghatározó tényezői voltak multikulturális fejlődésemnek.

Természetes volt magyarul tanulni román környezetben, román szomszéd gyermekekkel együtt játszani, bármikor szükség szerint váltani a nyelvet (ezt többnyire nekem kellett, mert a játszótársaim közül kevesen beszéltek magyarul) a párbeszéd megteremtéséhez, a kevés autónak köszönhetően nem túl forgalmas úton játszott foci rögtönzött szabályainak a megvitatásához. További életem, felnőtt korom folyamán a kétnyelvűség, és a kettős kultúrában való nevelkedés igen nagy előnynek és segítségnek bizonyult, hiszen az Úr útjai olyan helyekre és környezetekbe vezettek, ahol nagy hasznát vettem a multikulturális múltamnak, sokkal könnyebb volt az alkalmazkodás, a további nyelvek elsajátítása, ami gyakorlatilag nélkülözhetetlen kulcs egy újabb kultúrának a jobb megismeréséhez. A szórványban való nevelkedést tehát előnynek, pozitív kihívásnak tartom, és arra bátorítok mindenkit, azokat is, akik nem szórványban élnek, hogy a sérelmeinken túl, a netán igazságtalannak vélt múltbeli történéseken túl legyünk és maradjuk nyitottak, ismerjük meg embertársunkat, hiszen ezzel elsősorban mi gazdagodunk.

A római Gregoriana Pápai Egyetemen is tanultál, ott is doktoráltál. Láttad a római valóságot: milyen az a romániaihoz képest? Mit hoztál te el magaddal onnan?

Huszon egynéhány éves zöldfülűként kerültem Rómába 2001-ben, közvetlenül a jubileumi év után, amikor a város még magán viselte a nagy esemény alkalmával való sminkelésnek a jeleit, így kelet-európaiként, a varázslatos nyugat, az egykori dicső birodalom fővárosának még csillogóbb arculatát ismerhettem meg. Idővel sajnos sokat degradálódott az összkép, ez betudható egyrészt a nem mindig megfelelő önkormányzati politikának, a migránspolitikának és más tényezőknek. Nyilván nagy volt bennem a félelem (aminek az áthidalásában az ottani közösség: elöljárók és veterán diáktársak mindent megtéve igyekeztek segíteni) és a kíváncsiság, az ismerkedési és a tanulási vágy, az új dolgok megismerésének a vágya. Szeminaristaként nem igazán találkozik az ember a társadalmi élet minden vetületével, sok mindentől meg voltunk védve, többnyire az akadémiai tevékenység és a papi életre való közvetlen nevelés töltötte ki a római mindennapokat. Később, tanulmányaimat már nem papságra készülőként folytatva, alkalmam adódott a hétköznapi emberek kihívásait megismerni és szembesülni a római, és általában az itáliai valósággal. Lenyűgözött a város történelme, dicső múltja, és ijesztőnek tűnt az a tény, hogy egy akkora méretű civilizáció ennyire visszaeshet egy idegenforgalmi látványosság szintjére. A mai rómaiak dicső múltú elődeik megvalósításaiból élnek.

Tény az, hogy ott kerültem először egy olyan közegbe, ahol nemzetiségek és kultúrák tucatjai találkoznak, a világ minden tájáról származó emberek békésen megélnek egymás mellett, megismerik és elfogadják egymást. Ott tapasztaltam meg igazán először az egyház egyetemességét, azt, hogy nemcsak az erdélyi, nemcsak a magyarországi, nemcsak a romániai egyház létezik, és hogy Krisztusba vetett közös hitünk összeköt az afrikai testvérekkel, a dél-amerikai, vagy ázsiai hívekkel egyaránt, még akkor is, ha más a nyelvünk, más a kultúránk, és ebből adódóan másképp éljük meg a hitélet megnyilvánulási formáit is. Tágasabb horizontok nyíltak meg tehát előttem, és úgy érzem, nem volt nehéz ezekkel lépést tartani, talán segítettek ebben gyermekkori tapasztalataim. Összegzésként elmondhatom Rómáról, hogy a 21. században is hasonlít arra a valóságra, amellyel Szent Péter és Szent Pál apostolfejedelmek találkozhattak két évezreddel korábban: bár a katolikus egyháznak a központja annak idején a birodalom központja volt, az ott élőknek pedig csak egy bizonyos rétege van szoros kapcsolatban az egyházzal. Mivel sok kultúrának és vallásnak a találkozási helye, ezek mind kölcsönhatással vannak egymásra. Mindez segíthet az őszinte istenkeresésben és a hitbeli értékek letisztázásában.

A Pápai Gergely Egyetemen teológián kívül kommunikációt tanítottak nekem a jezsuita atyák, és én a Szent Ignáci lelkiségen túl ezt a tudatosságot hoztam magammal, hogy Isten és az Ő szeretetének a hétköznapokban való jelenlétét és ennek örömhírét mindig, minden formában, minden csatornán kommunikálni kell.

Bedolgoztál sajtósként a Verbumnál, de a Mária Rádiónál is, végül a nagyváradi egyházmegye sajtóirodájának lettél a referense. Mit hoztál, hozol magaddal ezekről a munkahelyekről?

A Verbumnál, a Mária Rádiónál olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiknek a munkáját és alkotását mindig is csodáltam, és később olyan alkalmak is adódtak, ahol közösen kereshettük a vallásos kommunikációnak a hatékonyabbá tételét. A Mária Rádiónak páratlan potenciálja van az erdélyi katolikus apostolkodásban, örömmel járultam hozzá – és teszem ezt még mindig – a szentatya katekéziseinek tolmácsolásához, bevallom, ez engem is segít abban, hogy folyamatosabban és közvetlenebb módon kísérjem figyelemmel az egyházfő tanítását. A nagyváradi egyházmegyében pasztorális referensként tevékenykedtem, és mivel a vallásos kommunikációt a lelkipásztori tevékenység alapvető és napjainkban nélkülözhetetlen elemének tartom, ezért Böcskei László megyés püspök támogatásával és irányításával, munkatársak közreműködésével igyekeztünk hangsúlyt fektetni a modern médiaeszközök és kommunikációs felületek bevonására, felhasználására a pasztorációban, a hitoktatásban is. Alkalmam volt felmérni és megismerni a különböző csoportok ilyen téren tanúsított nyitottságát és igényeit. Ezeket a tapasztalatokat viszem tovább magammal.

Nemrégiben a nagyváradi püspökségtől is búcsút vettél mint munkahelytől. Hogyan jutottál erre a döntésre és merre visz tovább az utad?

Életemnek volt egy terjeszkedési szakasza, amikor földrajzilag is, fizikailag is távolodtam a gyökerektől, most ennek az ellenkezőjét élem meg. A szülőföld vonzása mindig is ott él az emberben, ezt mindannyian tapasztaljuk, és ahogyan az Úr útjainak a keresése kilenc évvel ezelőtt Nagyváradra, most Nagybányára, szülőföldemre vezetett családommal. A szerzett tudást és tapasztalatot most itt vagyok hivatott kibontakoztatni, kamatoztatni. Szüntelenül ott van imáimban a fohász, amelyben arra kérem Istent, hogy világítsa meg előttem az Ő útjának a következő szakaszát, amelyet követnem kell. Azt hiszem, nem látjuk át az egész útvonalat, csak ennek mindig egy-egy rövidebb, vagy hosszabb szakaszát, és talán a végső célt.

Férj és két gyönyörű gyermek édesapja vagy, viszont a munkád nem kevés szolgálati készséget, időt, rugalmasságot igényel. Hogyan találod te meg az egyensúlyt a munka, a család és önmagad között?

Nem mindig sikerül az egyensúlyt megtalálni, éppen ezért hálás vagyok feleségemnek és gyermekeimnek, hogy megértéssel vannak irántam akkor, amikor nem sikerül a megfelelő időt és figyelmet rájuk szánni. Lehetőségekhez mérten, az észszerűség határain belül igyekszem családom minden tagját bevonni a munkaügyi tevékenységekbe, de ugyanakkor megpróbálom csekély matematikai ismereteimet a lányom segítségével szaporítani, kivenni részem a házi munkában, fiamtól a labdarúgási technika legújabb vívmányait elsajátítani. Nem mindig sikerül az egyensúlyt megtalálni.

Olyan munkáid voltak eddig is, amelyek során számos emberrel kell dolgoznod, megismerkedned, összehangolódnod valamilyen formában. Tehát adnod kell magadból. De te honnan, miből merítesz? Mi a forrásod?

Embereknek a megismerése, a velük való közreműködés, az ő motiválásuk ad löketet a további munkához, tevékenységhez, kezdeményezéshez. De mindenekelőtt forrásom a gondviselésre való hagyatkozás, Isten szeretetének a mindennapok történéseiben való felismerése és megtapasztalása.

Visszatérve kicsit a sajtós élethez, hosszú évek tapasztalata alapján te mit mondanál: az egyházi sajtóban dolgozni szolgálat? Mit képvisel és mit kellene képviselnie az egyházi sajtónak napjainkban, illetve te hogyan látod: az olvasók manapság hogyan viszonyulnak az egyházi sajtóhoz?

Bár ez az interjú írott sajtóba készül, én mégiscsak kibővíteném a sajtó kifejezést, és egyházi kommunikációnak, egyházi médiának nevezném, hiszen egyrészt társadalmunk információ fogyasztási paradigmái változtak meg, kiszélesedtek, másrészt ma már nem csak információt fogyasztunk, hanem egyre inkább megvan a lehetősége mindenkinek a tartalomalkotásra, közlésre, terjesztésre a modern kommunikációs eszközöknek, felületeknek köszönhetően. Ezt nem szeretném most különösebben erkölcsi szempontból értékelni, annyit azonban hadd mondjak el, hogy mindenképpen egy ajándéknak és lehetőségnek kell tekintenünk, minden esetleg veszélyesnek ítélt oldala ellenére. A mai egyházi kommunikációban szerepet vállaló személyek (legyen az írott sajtó, elektronikusan megjelenő tartalom, kép és/vagy hanganyag) számára nagyobb a kihívás, olyan értelemben, hogy mivel megváltoztak a paradigmák, a hagyományos sajtószabályok és keretek fellazultak, a marketing követelményei váltak dominánssá, meg kell találniuk a leghatékonyabb módját az evangélium továbbadásának a mai ember számára, minden rendelkezésre álló eszköz és lehetőség igénybevételével. Ma már nem lehet csak egy szeletre figyelni, holisztikus kell, hogy legyen a kommunikáció, a hálózatban való egyetemes gondolkodás logikáját kell követni, és hát mi más lenne ez, ha nem a katolicizmusnak a lényege, azaz az egyetemes egyház: nemcsak én, hanem mi, nemcsak mi, hanem ők is, egyházként, hálózatban, egyetemesen.

Sokszor sajnálattal állapítjuk meg, hogy egyre kevesebben olvasnak, és ez nyilván az írott sajtó kárára van, hiszen fogyó létszámú olvasóval egyre nehezebb fenntartani a nyomtatást. Ez egy tény, egy valóság. Azonban visszatérve előzőleg kifejtett gondolataimhoz, a mai médiafogyasztási összképnek az írott sajtó már csak az egyik komponense, nem az alapvető eleme. Jó-e ez így, nem jó? Én megállok a ténymegállapításnál, és a kedves olvasókat hívom meg arra, hogy véleményt formáljanak, álláspontot foglaljanak.

A szentatya romániai apostoli látogatásáról a Vatikán felé vezető repülőúton, a romániai sajtót képviselve te kérdezhettél Ferenc pápától. Olyan arcok, nevek, mint például a sztárhíradós Andreea Esca mellett hogyan érted el, hogy te kérdezhess, ugyanakkor hogyan készültél a pillanatra, hogyan élted meg akkor a helyzetet?

Ferenc pápának a romániai apostoli látogatása egy meghatározó eseményt jelentett az életemben. Nagyon intenzíven megélt hetem volt az, amelynek csúcspontját a szentatyával való személyes párbeszéd képezte. Valóban párbeszéd, hiszen amikor kérdésemre válaszolt, az volt az érzésem, hogy nem a sajtónak mondja, hanem nekem személyesen. Bár nem volt teljesen idegen számomra a vatikáni egyházi sajtó, a római médiaközeg, mégis nagy izgalommal töltött el annak a gondolata és súlya, hogy abban a kontextusban én képviselem valamilyen szinten az egész erdélyi, sőt a romániai katolikus egyházat.

Ami a médiasztárokat illeti, azt tapasztaltam, hogy ők is nagyon emberközeliek tudnak lenni, és a szentatya személyisége annyira lenyűgözte őket, hogy minden gesztusát, szavát megcsodálták, ámulatukat fejezték ki azért, hogy nekünk egy ilyen egyházfőnk van. Nagy nyitottságot és közreműködési készséget tapasztaltam részükről, előnyt jelentett számomra a nyelvtudás, hogy szinte minden itthoni és külföldi médiaképviselőt saját anyanyelvén tudtam megszólítani, párbeszédbe kerülni velük. Mivel a meglátogatott ország két kérdésre kapott lehetőséget, közmegegyezés alapján eldöntöttük, hogy az egyiket, az eseményt teljes egészében lefedő Román Televízió munkatársa fogja feltenni (akinek segítettem a fordításban, hogy olaszul kérdezhessen a pápától), a másikat pedig a katolikus sajtó képviselője, abban az esetben én.

Nyilván a látogatás napjai alatt sokat töprengtem és konzultáltam másokkal is arról, hogy mit lehet, mit érdemes, mit érdekes kérdezni, a látogatás egyes momentumaiból, az elhangzott beszédekből próbáltam leszűrni a lényeget, hogy azokból kiforrjon a pápának intézett kérdésem. Ezzel pedig lehetőséget adtam Ferenc pápának, hogy ismételten kihangsúlyozza a nemzetiségek, vallások közötti párbeszédnek, a testvéri karnyújtásnak a fontosságát. És persze a legnagyobb öröm volt hallani, ahogyan Erdély szépségéről beszélt, amit külön fontosnak tartott kiemelni, kérdés nélkül is. Meg vagyok győződve, hogy a táj szépségén túl az emberek lelkének a szépségét is értékelte szavaival Ferenc pápa.