Hans Urs von Balthasar, korunk egyik legnagyobb és legeredetibb teológiai gondolkodója, 1988. június 26-án hunyt el bázeli otthonában, néhány nappal azelőtt, hogy II. János Pál bíborossá kreálta volna Rómában. A Vigilia Facebook-oldala, illetve a szegedi piaristák honlapja nyomán mi is emlékezni és emlékeztetni szeretnénk a kimagasló jelentőségű teológusra egy, az egyházról szóló szenvedélyes írásával, amelynek címe: Miért maradok az egyházban? Mi, emlékezők, miért is vagyunk az egyházban? Csak egy szép családi hagyomány vagy tudatos döntés, vállalás?
Hogy miért maradok az egyházban? Egészen biztosan nem azért, mert bármilyen mutatóból le tudnám olvasni, hogy az egyház megfelel az elvárásaimnak vagy Isten elvárásainak. Ami az első esetet illeti, a dolog éppen fordítva áll: az a kérdés, hogy én megfelelek-e az egyház elvárásainak; ami pedig a másodikat, hát csekély értelmi képességekkel is belátható, hogy az a rakás bűnös, aki az egyházat alkotja, soha nem fog megfelelni Isten elvárásainak, annál is kevésbé, mivel az egyház tagjai minden mélyebb bölcsességről megfeledkezve komikusan komoly hangvétellel azt a látszatot keltik, hogy ők maguk igenis eleget tesznek annak, amit Isten elvár az embertől. Az a rakás bűnös, akik vagyunk, az egyház történetének minden korszakában többé-kevésbé ostobán viselkedett, különösen akkor, amikor azt merte feltételezni, hogy ravasz manipulációkkal a földre tudja varázsolni (már most vagy nemsokára) Isten országát.
Hogy miért maradok mégis az egyházban? Mert különös módon mi, ostobák, még mindig nem tudtuk tönkretenni mindazzal, amire magunkat ragadtattuk. Mintha éppen fordítva lenne: minél inkább erőszakot teszünk rajta, annál világosabban megmutatkozik sérthetetlen szüzessége. Minél inkább megalázzuk, annál inkább látható, hogy valóban ott foglal helyet, ahol lennie kell. Természetesen az „utolsó” helyen. Az utolsó hely fontosságát Jézus és Pál egyaránt hangsúlyozza. Amit az egyházhoz nem tartozók tesznek, azzal nem kell foglalkoznunk, de nagyon sokan vannak idebenn is, akik azt hiszik, szolgálatot tesznek Istennek, ha úgy kezdik püfölni az egyházat, mint valami poros matracot. Végül is persze miért ne? Csak azt ne felejtsék el közben, hogy minden egyes ütés nyomán közösséget kell vállalniuk azzal, akit ütnek, és minden egyes ökölcsapással a saját – belülről korhadozó – mellkasukat is döngetniük kell.
De hagyjuk őket sorsukra, jobban mondva egy szelíd gondviselésre, amely majd egyszer felnyitja szemüket… Hagyjuk őket, hogy maguk vonják le ezt az egyszerű következtetést, és térjünk rá a pozitív érvekre.
Az egyházban maradok, mivel az öreg „katolika” megközelítően még mindig olyan, mint az a képződmény, amely a Krisztus feltámadása utáni napokban kristályosodott ki, és amelyről Pál és az ApCsel elégséges képet nyújtanak. (…)
Miért maradok az egyházban? Mert csak ő mint az apostolok egyháza, amely tudja, mi az Úr megbízása, és mit jelent neki szolgálni – nyújthatja nekem az élet kenyerét és borát. „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét nem lesz élet tibennetek.” – Engem nem lehet olyan bizonygatásokkal etetni, hogy vannak kondenzált pótpreparátumok is, mindenek előtt a felebaráti szeretet. Hiszen e nélkül az a táplálék sem fejtheti ki hatását. Én az élet vérét Isten odaadásaként akarom fogadni, aki Fiában egész, a történelemben valóságosan kiáradó szeretetét nyújtja nekem; megelőzve mindent és mindenki mást, megelőzve s függetlenül magatartásomtól, amelyet e táplálék befogadójaként tanúsíthatok.
Isten nem „egyáltalában”, „elvileg”, és „általában” a szeretet; a jánosi mondatot senki sem veheti mosdatlan szájába, ezt a mondatot a befogadónak a kereszt üzenetével és a történelmi Krisztus feltámadásával együtt kell még mindig mosdatlan szájába vennie. Senki sem tud felebaráti szeretete és Isten eucharisztikus szeretete között folyamatos átmenetet létrehozni; az embernek elég csupán egyszer elolvasnia egy görög tragédiát, hogy maga körül helyreállíthassa az összegabalyodott mértékeket. (…)
A logion – „Ha ketten vagy hárman összejönnek…” – ellenére mondom, hiszen ez más összefüggésbe van helyezve: az egyetértésnek, a szívek egységének és a közös imának összefüggésébe. Mindkét dolog csak az Úr jelenlétében érhető el és valósul meg igazán).
Az Úr áldozatul nyújtott testét csak az adhatja nekem, ami több az egyházban a tagok összességénél, s ez mindörökre mentesít engem annak számítgatásától, hogy vajon van-e, invesztálódik-e annyi szeretet ebben a közösségben, amely Krisztus jelenvalóvá levéséhez szükséges. Ezt egyébként semmiféle hitbeli hatalom, a közösségnek semmilyen fokú jóakarata sem képes megvalósítani, mert ez kezdettől fogva mind a mai napig független a szubjektumok relativitásától, és ez ismét a „hivatal”.
Miért maradok az egyházban? Mert az egyház a szentek egyháza, az ismeretlen és az akaratuk ellenére ismertté vált szenteké.
A szentek a legigazibb realisták, számolnak az ember reménytelenségével, azéval, aki olyan, amilyen, és nem menekülnek a jelenből a jövőbe. Ők a legigazibb utópisták: minden ellenére áldani emelik kezüket, s remélnek a reménytelenség ellenére. Okosak, de nem számítók, Isten eucharisztikus szeretetének önelajándékozásából élnek. Alázatosak, azaz nem riasztja el őket az egyház középszerűsége attól, hogy egyszer s mindenkorra szolidárisak legyenek vele, hiszen jól tudják, hogy az egyház nélkül nem találnák meg az Istenhez vezető utat. Nem próbálnak saját ötletük szerint bizalmaskodni Istennel, Isten egyházát balról maguk mögött hagyva. Nem kontesztálással harcolnak középszerűsége ellen, hanem a jobb elhintése, tűzre lobbantása által. Szenvednek az egyház miatt, de nem keserednek meg s nem állnak félre orrolva. Nem hoznak létre kis gyülekezeteket az egyház mellett, hanem tüzüket annak középpontjába vetik. És ha valódi szentek, akkor sohasem mutatnak magukra: ők csak visszfények, a tűz Mestere az, aki mindezt teszi. A maguktól való elmutatás egzakt kritériuma a szentségnek: „Nem a világosság volt, csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról”. De ugyanerről az emberről olvashatjuk azt is: „hogy világosodjék azoknak, akik a halál árnyékában sínylődnek, ülnek” (Lk 1,79).
Miért maradok az egyházban? Mert egyedül benne látok lehetőséget arra, hogy túllépjek önmagamon, túllépjek önnön súlyomnak és a szerepnek átkán; a szerepnek, amely azonosul saját személyemmel úgy, hogyha szeretem ezt a szerepet, akkor végül önmagamba szeretek: ezen túllépni anélkül, hogy az embertől elidegenednék, nem üres térben, hanem az egyház „középületében”. Egyetlen pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Isten minden emberért megtestesült, s hogy ő eléggé Isten ahhoz, hogy elérje mindazokat, akiket akar.
Forrás: JEL 1998. május/szepi.hu
