Okosan várakozni

Évközi 33. vasárnap

0
692
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak:
A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult.
Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
(Mt 25,1-13)

A mai vasárnap olvasmányai alapvetően a keresésről szólnak. Szent Máté evangélista tíz szűzről szóló példabeszéde gazdagítja a témát, és hozzáadja az éberség gondolatát is.

A Bölcsesség könyvéből hallott részlet azokról beszél, akik reggel korán kelve, saját erőfeszítéseikben bízva, a bölcsesség keresésére indulnak, de mégis, nyugodtan házuk bejáratánál ülve találnak rá. A bölcsesség ugyanis olyan, mint maga Isten: már jóval azelőtt elindul az emberek keresésére, hogy azok bármit is tettek volna. Ő maga az, aki keresi az embert.

Innen nézve talán szabad föltennünk az evangéliumi példabeszédnek egy olyan kérdést, amely látszólag zsákutcába vezet: miért nem adnak az okos szüzek olajukból a balgáknak? Miért mennek el a balgák olajat vásárolni, amikor épp a vőlegényre várnak, amikor tudják, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a vőlegény, bármikor beköszönhet életük nagy eseménye?

Avilai Nagy Szent Teréz Belső várkastély című művében két kútról beszél, amelyeket a víz kétféle módon tölt meg. Az egyik kút attól telik vízzel, hogy hosszú vezetékek, mérnöki munka és távoli forrás segítségével jut bele víz. Önmagában nincs forrása, vezetékekre van szüksége. A másik kutat viszont olyan helyre ásták, ahol bőséggel tör fel a mélyből a víz, ezért a kút állandóan tele van vízzel, sőt annyira megtelik néha, hogy túlcsordul, és a kútból kiömlő víz patakká formálódik.

A vezetékekből táplálkozó kút azokhoz az emberekhez hasonlít, akik Istent elmélkedések, szentírásolvasás, mások tanítása révén ismerik meg. Közelebb kerülnek Istenhez, ez tagadhatatlan, de állandóan értelmüket kell ennek szolgálatába állítsák, annyira jutnak közel Istenhez, amennyire saját képességeik engedik. Az önmaga forrásából táplálkozó kút viszont azokat a lelki embereket jelenti, akik számára az isteni adományok saját lelkük mélyéből forrásoznak, fakadnak fel. Isten ismerete ezen emberek számára magától a forrástól, Istentől jön, és olyannyira gazdagon bugyog az ember lényegéből, hogy kiömlik, elárasztja az egész testet, sőt mások számára is értékes lesz. Avilai Nagy Szent Teréz a kontemplatív imát tekinti ilyen forrásnak, azt a lelkiállapotot, amelyben az ember közvetlenül Istenhez fordul.

Az egyházunk nagyon sok vízvezetéket épített, mondja Rahner, amelyeken keresztül megpróbálja eljuttatni az emberekhez Isten adományait, kegyelmét. Ez a rendszer szükséges, de nem elégséges. A kívülről közvetített kegyelem számára szükséges, hogy mindenki a saját lelkében kezdjen el minél mélyebbre fúrni, hogy fölfedezze saját forrásait, saját, hiteles kapcsolatát Istennel. Úgy is mondhatnánk, hogy a kegyelem számára elengedhetetlen, hogy legyen minden emberben egy kegyelmet lehetővé tevő kegyelem: a mélységes forrás, amely képessé teszi az embert arra, hogy befogadja az egyház közvetítésével érkező kegyelmeket.

Természetesen nem szabad a kettőt kijátszani egymás ellen. Végső soron az egyház szentségei nyújtotta adományok és a lelkünk mélyéről feltörekvő források ugyanarra az eredetre mennek vissza, Istenre.

Hogy miért küldik olajért az okos szüzek a balgákat? Talán arra indítanák őket, hogy mélyebbre ássanak, hogy több energiájuk legyen, hogy szorosabbra fűzzék a bizalmat: a vőlegény megérkezik. Talán azt tanítják az okos szüzek: nem föltétlen a korán kelés és az emberi erőfeszítés teszi lehetővé Isten hozzánk érkezését. Lehet, elég csupán a kapu előtt várakozni, ott ránk talál, akárcsak a bölcsesség. Elvégre Jézus azt mondja: akkor jön, amikor nem (is) várjátok. A várakozás mintha kizárná az ő érkezését.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/45. számában.