Az erdélyi születésű Lukács József 1998. január 1-jétől szolgálja a kölni egyházmegye területén élő magyarokat. Emellett a St. Aposteln német plébánia helyettes plébánosa is, 2000-től az esseni egyházmegye, 2001-től az aacheni egyházmegye magyar híveinek az ellátása is az ő feladata. Kéthavonta a luxembourgi magyarok lelkipásztori ellátásába is besegít. Hivatásáról, szolgálatáról, a világ és az egyház dolgairól beszélgettünk.
Gergyói vagy: hogy vezetett téged az Úr először is a hivatás útjára, és azon végig, majd pedig külföldi szolgálatra? Milyen otthoni közegben növekedtél, milyen főbb értékeket láttál, tanultál?
Hivatásom, mondhatnám, klasszikus módon alakult, nem volt benne nagy kitérő vagy útkeresés. Vallásos szülők gyerekeként természetes volt családunkban, hogy a plébániai programokba bekapcsolódunk. Rendszeresen jártam hittanórákra, később a ministráns csoport meghitt környezetében jött az ötlet, hogy kövessem a káplánok példáját. Nagyon megragadott sok kitűnően dolgozó lelkipásztor személye, a sugárzó hitelesség. Külön kiemelem Olasz Mihály tisztelendőét, aki épp akkor szolgált Gyergyóban káplánként, amikor a gyulafehérvári kántoriskolába készültem. Nagyszerű érzékkel meg tudta szólítani a fiatalokat és időseket, szavak nélkül is, hiteles példájával mutatta az áldozatos felebaráti szeretet útját. A kántoriskolában érettségiztem, három évig a gyulafehérvári Teológiai Főiskolán tanultam. A rendszerváltást követő évben elöljáróim egy ösztöndíjjal a bécsi Pázmáneumba küldtek tanulni. Kemény dió volt ez, újabb kihívás, előbb németül kellett megtanulnom annyira, hogy értsem a teológiai fakultás előadásait. Mint később kiderült, az ösztöndíjat az akkori esseni magyar lelkész, Major Márk alapította és juttatta el Gyulafehérvárra. Tanulmányaim hátralevő részét a bécsi egyetemen végeztem, ahol a pasztorálteológus Paul Michael Zulehner előadásaiból tanultam nagyon sokat. Ő már akkor nagyon hangsúlyozta az egyház küldetését azokhoz, akik eltávolodtak a keresztény közösségektől, akikkel keresni kell a párbeszédet, majd kísérni őket a személyes lelkivezetés útján. Pappá szentelésem után az esseni egyházmegyébe, Bochumba kerültem, ahol Major Márk atya közvetítésével és mellett belekóstoltam a külföldi magyar szórványközösségek lelkipásztori szolgálatába. Az ő kiegyensúlyozott egyénisége és pasztorális tapasztalata igen jó kapaszkodó volt első lelkipásztori szárnyveregetéseimnél. E hároméves kápláni tevékenységem végén jött a felkérés, hogy vállaljam el a kölni főegyházmegye magyar lelkipásztori szolgálatát, melyet azóta is, 21 éve végzek nagyon szívesen.
Az otthonról kapott alapértékek találtak azzal, amire odakinn leltél? Mennyire tudták elfogadni a tieidet, s te mennyire találtad meg magad a kintiek értékvilágában?
Ami az értékvilágomat illeti, ott valóban lehetnek különbségek a között, amit otthon láttam, s a között, amit ebben a szekularizált világban tapasztalok. Gondolok itt főleg a közösséghez tartozás fontosságára, szemben azzal a tendenciával, mely a jóléti társadalomban amolyan sziget-létbe, önmagadat „megvalósító” egyéniségbe (de nem kiforrott személyiségbe) kerget.
Magyarokkal foglalkozol, de a kölni német világgal napi szinten találkozol: milyen az? Vajon mi innen mennyire reálisan látjuk, mik a problémáik, mik a törekvéseik?
A kölni német világ egyre színesebb, főleg amióta a migránsválság elérte Nyugat-Európát. Különféle kultúrák, vallások és ideológiák találkozása és nem ritkán ütközése a komoly kihívás. Mindez nemcsak Kölnre, de az egész Észak-Rajna-Vesztfália tartományára is igaz.
Milyen az ottani egyház? Mi úgy látjuk, talán öntudatosabban keresztények, inkább otthonuknak, magukénak érzik az egyházat az elkötelezettek, s a kötelességeiket is mintha komolyabban élnék meg…
A német egyházat nehéz röviden leírni. Az öntudatos keresztények jelen vannak a történelmi egyházakban, hallatják is hangjukat – hála Istennek – a különböző fórumokon. Az egyházmegyék vezetőinek legnagyobb gondja az új egyházközségi struktúrák és a lelkipásztori ellátás összhangba hozása. Néha az a benyomásom, hogy túl sok a struktúrák fölötti fejtörés gondja és kevés idő vagy energia jut a tényleges lelkigondozás megvalósítására. Pedig nagyon sok jó, alulról induló kezdeményezés van a hívek körében, csak jobban meg kell(ene) őket szólítani és – ha kell – a személyes vezetést is biztosítani.
Milyen ott a nem hívő, a közömbös réteg?
Eleinte nagyon csodálkoztam a nem hívők magas számán. Morfondíroztam, hogy itt teljes vallásszabadság volt és van, nem úgy, mint Kelet-Európában volt 1990-ig, mégis egyre többen távolodnak el az egyháztól. A népegyházi lét itt még inkább eltűnőben, mint otthon. Azt viszont látom, hogy vannak és mindig is lesznek olyan kis egyházi oázisok, közösségek, amelyek mustármag-, kovászvoltukkal irányt mutatnak az igazi értékeket kereső embereknek.
Valóban olyan erőteljes a muszlim jelenlét és nyomás? A németek hogy élik ezt meg, és hogyan a világ egészéért való felelősségüket?
A muszlim jelenlét valóban (még inkább) megnövekedett a német társadalomban. Ha csak Köln városát veszem például, akkor a számok önmagukért beszélnek: 128 000 török él ebben az egymilliós lakosságú városban. Ők azok a vendégmunkások és leszármazottaik, akiket az 1960-as, 1970-es évektől errefelé behívtak dolgozni az országba. A német hatóságok szemszögéből nézve még őket sem sikerült teljes mértékben integrálni ebbe a társadalomba, bár többségükben beszélik a német nyelvet. S akkor nem szóltunk még azokról, akik az utóbbi 3-4 évben érkeztek, főleg Közel-Keletről. Marad hát az ebből a nehézségből fakadó feszültség, és nem ritkák az agresszív cselekedetek, amelyeket a német média a legszívesebben elhallgat vagy megszűrve tálal.
Sikerül-e neked lépést tartani a világgal, a teológiai friss dolgaival, ottani tudósokkal, befolyásos emberekkel, tanultál-e még valamit az alapképzésedhez képest? Van bármire szükség pluszba egy sikeres pasztorációhoz?
Igyekszem lépést tartani (amennyire lehet) a világgal, s a benne jelentkező problémákat komolyan venni. Az önképzés elengedhetetlen számomra, és nem ritkán keresem az alkalmat az értelmes továbbképzőkön való részvételre. A betegekkel való lelkipásztori munkát bochumi segédlelkészként ismertem és tanultam meg az ottani kórházlelkésztől. Igen hálás vagyok ezért neki a mai napig. Szent XXIII. János pápa egyik mondása nagyon tetszik, és meg is nyugtat, ha a problémákra gondolok: „Legyen mindig kellő önbizalmunk, sose féljünk a problémákkal szembenézni, és minden kivel úgy viselkedjünk, hogy szégyent ne valljunk.”
Milyen az ottani magyar közösség élete, mik az igényei?
A magyar szórványban külföldön a pasztoráció teljesen más szükségleteket vet fel, mint otthon egy klasszikusnak nevezhető plébánián. Akkora területet utazok be a három egyházmegyében havonta, mint a mai Magyarország egyharmada. Híveim távol laknak egymástól, nyolc különböző közösségbe tömörülve.
Nemzeti ünnepeinket és a kulturális programokat javarészt Kölnben és Düsseldorfban szervezzük. Mivel közösségünk nagyobb része Kölnben él, itt működik a lelkészség keretén belül a hétvégi magyar iskola és óvoda, a zeneovi, itt tartjuk a táncházat, a néptáncoktatást, az egyéb rendezvények nagy részét. Rendszeresek a kulturális és ismeretbővítő törzsasztal elnevezésű alkalmak, amelyeken a magyar közösség egy-egy tagja a maga szakterületéről vagy érdeklődési köréről tart előadást. Havonta kétszer Kölnben és Düsseldorfban zenés irodalmi kávéházat tartunk, évente egyszer pedig jótékonysági koncertet is szervezünk. Nagy örömmel fogadjuk a Németországban turnézó magyar színészeket. Rendszeresen szervezünk zarándoklatokat, egyházközségi kirándulásokat, három éve bevezettük a testvérközösségek látogatását: felkeressük a szomszédos országokban és egyházmegyékben élő magyar közösségeket. A fiatal felnőttek havonta találkoznak Kölnben és Düsseldorfban.
Hogy értékeled Ferenc pápát, és hogy értékeli őt a környezeted? A csíksomlyói látogatás hírét, majd megvalósulását hogy fogadtad, hogy élted meg?
Ferenc pápa megítélése környezetemben kettős: sokan szeretik nyitott, sablonmentes stílusát, közvetlenségét. A szegények és kitaszítottak iránt érzett nagy-nagy felelősségét értékeli hívő és nem hívő egyaránt. Vannak azonban olyan hangok is (főleg konzervatív körökben), akik féltik tőle az egyház hajóját, mert túl szélesre feszíti rajta a vitorlákat… Én nem osztom ezt a véleményt, sőt nagy áldásnak, ajándéknak tartom őt ezekben az időkben.
A csíksomlyói látogatása hírét egyszerűen csodaként fogtam fel, magam is ott voltam, mert az ilyen történelmi eseményt személyesen kell átélni. Feladta a leckét a szentatya a romániai és erdélyi katolikusoknak. Egyik hasonlata nagyon tetszett nekem, amelyben az egyházat tábori kórházhoz hasonlította. Így igaz. Nekünk, egyháziaknak nem az a feladatunk, hogy magas lóról osszuk az észt mindenkinek, hanem hogy gyógyítsuk a sebeket, mutassunk fel hitelesen evangéliumi értékeket, és ne féljünk a kockázatoktól, megpróbáltatásoktól sem.
