Tavaly télen a kutyát sem érdekelte még az új típusú koronavírus. Valahol Távol-Keleten megbetegedtek némelyek valami furcsa betegségben, de Távol-Kelet messze van, a furcsa betegségnek pedig február derekáig még hivatalos neve sem volt Európában. Pandémiává csak márciusban nyilvánították az egyre jobban terjedő kórságot, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) illetékese pedig töredelmesen bevallotta, hogy legalább egy hónapot késtek a cselekvéssel. A többit már mindannyian tudjuk, a csapon is pandémia folyik azóta. Szédületes gyorsasággal zárták le a határokat, lényegében megszűnt a légiközlekedés, az egyes országok járványügyi intézkedései pedig emberek százmillióit korlátozták mozgásukban, életvitelükben, szakmájuk gyakorlásában. A zárlat minket sem került el, viszont sokan úgy éreztük, hogy az esetszámok nem indokolták a szigorúságot. Mémek születtek, vicces csasztuskákat faragtunk a Covid számlájára, gúnyolódtunk a sajtó már-már hisztérikus felpörgésén, és nem alaptalanul. Aztán kiderült, hogy ennek fele sem tréfa: a nyavalya módszeresen közelebb került hozzánk. Előbb csak hallomásból szereztünk híreket azokról, akiket kórházakban kezelnek, aztán felbukkant a kór a munkahelyünkön, baráti körünkben, sokaknál és egyre többeknél pedig a családban is. Komolyan vesszük vagy sem, szinte mindegy: az elmúlt esztendő alapjaiban rengette meg a társadalmunkat, szokásainkat pedig átrendezte, s a magam részéről élek a gyanúperrel, hogy nem az előnyünkre. Nagyjából egy esztendeje született az alábbi írás, amelynek optimizmusa kissé megkopott, de úgy érzem, továbbra is aktualitása van.
Köztudomású, hogy a világon végignyargaló koronavírus-járvány miatt színházaink is arra kényszerültek, hogy „korlátozott üzemmódra” kapcsoljanak. Mozgásterünk szédületes gyorsasággal szűkült be, nyilvánosságunk pedig átköltözött a virtuális térbe. Közönségünk tehát nem marad előadások nélkül: megnyílnak a digitális archívumok, és olyan régen látott műalkotások elevenednek meg a képernyőkön, amelyekre ma is szívesen és elevenen emlékszik az, aki valaha látta őket. Különös lehetőség ez arra, hogy egészen fiatal nézőink is képet alkossanak arról, honnan jövünk, milyen utat jártunk be az elmúlt évtizedekben, no meg arról is, mennyire szerves fejlődés eredménye az, aminek ma ők is részesei lehetnek.
Öröm az ürömben, hogy mindezért egy petákot sem kell fizetni, beköltözhetünk az előadásokba, mert a vesztegzár miatt időmilliomosok lettünk. Egyelőre nem tudni, meddig marad ez így. Nekünk, színészeknek sem könnyű az újratervezés. A színház voltaképpen „szemtől szemben” műfaj, testközelség és mozgékonyság jellemzi, nekünk pedig most ugyanúgy kerülnünk kell a fizikai kontaktust, mint bárki másnak. Pótolni a színpadot nem nagyon lehet, kontextusban létezni viszont igen: követjük egymást a szociális hálón, és találkozgatunk a virtuális terekben. Egyébként az otthoni teendők mellett szépirodalmat, publicisztikát, szakácskönyvet, egyszóval mindenfélét olvasgat az ember, és ez jó, mert edzésben tartja a szellemet.
A magam részéről a tavaszi nagytakarítás mellett belefeküdtem egy kultúrtörténeti kötetbe, s mit ad Isten: a velencei karneváli maszkok csődültek velem szembe. Színháztörténeti szempontból ez legalább annyira érdekes, mint amennyire hétköznapi látvány mostanság az orvosi szájmaszk. Bauta, vagyis a szájvonal nélküli „szellem”, amelyet eredetileg arisztokratáknak volt joguk viselni, az egyik legismertebb velencei álarccá demokratizálódott. A „néma szolgálólány” sötét maszkja, Moretta kényelmi okok miatt már alig tűnik fel a forgatagban: viselőjének a belsejébe varrt gombot kellett a fogai között tartani, különben lehullott az álarc. Volto, a „lárva” gazdagon díszített, fantáziadús műalkotás, ilyesmiket kínálnak méregdrágán a karneváli árusok…
Furcsa érzés karneváli forgatagról olvasgatni járvány és vesztegzár idején, miközben látjuk, hogyan ürülnek ki Európa nagyvárosai, köztük Velence és a Szent Márk tér, amelyet farsang idején évszázadok óta zsúfolásig töltött meg a karneváli népség, hogy színészek és közönség is legyenek egy időben. A legbizarrabb karneváli maszk a Medico della peste, vagyis a „pestisdoktor” hosszú csőrű, szemüveges madármaszkja. A szemüveget nem kell magyarázni: sztereotip módon az okos embereket ma is szemüvegesnek ábrázoljuk. A madárcsőrt már annál inkább. Eredetileg a fertőzésektől való védelem céljából viseltek madármaszkot. Gyógynövényeket gyömöszöltek a csőrébe, a pestisdoktor ezeken át lélegzett. Mivel hosszú, fekete, viaszos vászonköpeny és fehér kesztyű, azaz teljes védőruházat is járt hozzá, többnyire hatékonynak bizonyult, szóval nincs új a nap alatt, mint ahogy a karantén is középkori találmány. A pestisdoktor megjelenése persze ijesztő volt, ma is borzongást kelt a karneváli forgatagban, de feltűnése óta úgy tartják róla, hogy képes elűzni a gonosz szellemeket.
Éppen ez az, amire gondolni kell járvány idején, a szájmaszkos emberek látványa kapcsán! Kényelmetlen, de szükséges szabályok jelképe a szájmaszk, ám ha betartjuk a szigorú szabályokat, ez is csak egy rossz emlék lesz, mint a pestisdoktor madármaszkja. Bízzunk benne, hogy hamarosan újra találkozhatunk egymással a közösségi tereinkben, köztük a színházainkban is! Szemtől szemben, mert igazán úgy érdemes.
Laczkó Vass Róbert
Megjelent a Vasárnap 2021/6-os számában a Fókusz rovat összeállításának részeként.
