Vasárnap délelőtt a marosvásárhelyi jezsuita udvarban ünnepeltek a nagyszülők és idősek világnapját. A következőkben egy résztvevő tanúságtételét olvashatják.
A templomkert csendjében a lombok susogása és a madarak éneke szinte belesimult a liturgiába. Ilyenkor az ember könnyebben érti meg a zsoltáros szavait: „Minden, ami lélegzik, dicsérje az Urat.” A teremtett világ maga is imádsággá válik. Ebben a különleges környezetben hallgattuk Jakabos Barnabás jezsuita szerzetes homíliáját Szent Annáról és Szent Joachimról, a Nagyszülők és Idősek Ünnepén. Beszélt a hit örökségéről, amely nemzedékről nemzedékre adatik tovább, de gondolatainak középpontjába végül egyetlen szó került: az idő. Nem véletlenül.
Arra hívta fel a figyelmünket, hogy a magyar nyelv milyen különleges ajándékot őriz. Mi nem csupán „öreg” emberekről beszélünk, hanem idősekről. Mintha maga a nyelv is azt mondaná: az idős ember olyan ember, akinek ideje van. És büszkén emeli ki, hogy a magyar nyelvben az „idős” szó az „idő” szóval kapcsolódik, ellentétben sok más nyelvvel, ahol az öreg fogalma nem hordozza magában a idő jelentését.
Ez első hallásra játékos nyelvi gondolatnak tűnik, mégis mély igazságot hordoz. „Mert valóban lehet megöregedni úgy, hogy közben elmulasztjuk időssé válni.” A világ fél az öregedéstől. Fiatalítani akar, konzerválni, eltüntetni az idő nyomait. Mintha az évek múlása csupán veszteséget jelentene. A keresztény ember azonban másként tekint az időre. Nekünk az idő nem múlik, hanem telik. A kettő között óriási a különbség. Ami múlik, azt elveszítjük. Ami telik, az megtelik valamivel, telitődik! Megtelik szeretettel, találkozásokkal, hűséggel, imádsággal, szolgálattal, olykor könnyekkel is, de mindenekelőtt Isten kegyelmével. A keresztény ember számára az idő nem fogyó készlet, hanem megszentelhető ajándék. Talán ezért nem a hosszú élet a legnagyobb ajándék, hanem a bölcsesség. Nem véletlen, hogy Salamon király sem hosszú életet vagy gazdagságot kért Istentől, hanem értő szívet. Az evangélium pedig a mennyek országát olyan kincshez hasonlítja, amelyért érdemes mindent odaadni.Ez a kincs azonban nem csupán a jövő ígérete.
„A mennyország az nem a magyar mesevilágnak az odaátja, az égigérő paszuly, vagy mi az, ami felmegy és akkor el lehet jutni a felhőkön túli mennyországba…De a zsidókeresztény ihletés az nem így van, hanem azt mondja, hogy itt van közöttetek.” Isten országa már most közöttünk van, amikor életünket az Ő szeretetének rendje szerint éljük. Amikor nem sodródunk az eseményekkel, hanem jelen tudunk lenni. Amikor ráhangolódunk Isten jelenlétére.
Talán éppen erre tanítanak bennünket a nagyszülők. A szülő ezerfelé figyel: nevel, szervez, siet, aggódik. A nagyszülő viszont már sokszor ráér arra, amire fiatalabb korában nem jutott ideje. Ráér figyelni. Ráér meghallgatni. Ráér nézni. Ez a ráérős tekintet különös ajándék. Nem birtokolni akar, nem irányítani, nem bizonyítani, csupán szeretettel jelen lenni. Sokszor egyetlen pillantása többet mond minden magyarázatnál. Talán ezért volt olyan találó a Jakabos Barnabás gondolata: Anna és Joachim legnagyobb kiváltsága az volt, hogy volt szemük felismerni az unokájukban az Úr Jézust.
A homília egy másik képe is mélyen megmaradt bennem. Kánában Jézus így válaszol édesanyjának: „Még nem jött el az én órám.” Nem siet. Harminc éven át csendben él Názáretben, mert tudja, hogy az igazi kérdés nem az, mennyi időnk van, hanem hogy kinek az idejében élünk. Milyen más ez attól a világtól, amely folyton siettet bennünket!
Mosolyogva hallgattuk Jakabos Barnabás történetét az idősek klubjáról, amelynek saját bevallása szerint már három tagja is van. Humora mögött azonban komoly meghívás rejtőzött. „Ne féljünk időssé válni! Ne engedjük, hogy az élet úgy rohanjon el mellettünk, hogy soha ne érkezzünk meg önmagunkhoz.”
A homília végén a digitális böjtről is beszélt. Arról, milyen könnyen átengedjük másoknak az időnket. A híreknek. Az értesítéseknek. A zajnak. Pedig amikor sikerül elcsendesedni, egyszer csak ráébredünk: nem az információ hiányzott, hanem az időnk. Visszakaptam az időmet. Visszakaptuk azt, amit Isten ajándékba adott és ekkor megszületik a kérdés: mivel töltjük meg? Mert az idő mindig telik valamivel, szeretettel vagy önzéssel, figyelemmel vagy szétszórtsággal, imádsággal vagy hiábavalóságokkal. Egész keresztény életünk ennek a választásnak a története.
Hazafelé menet még sokáig visszhangozott bennem a homília záró imádsága: Tégy minket bátorrá és nagylelkűvé, hogy jelen tudjunk lenni az életünkben. Tégy minket erőssé, hogy megvédjük azt az időt, amelyet tőled kaptunk, és senki másnak ne adjuk oda, csak neked.
Talán ez az idős kor legnagyobb ajándéka. Nem az, hogy sok év áll mögöttünk, hanem hogy megtanuljuk: az idő nem ellenségünk, hanem Isten egyik legnagyobb ajándéka. Nem a mi tulajdonunk, hanem ránk bízott kincs. Nem azért kaptuk, hogy elhasználjuk, hanem hogy megtöltsük azzal, ami örökké megmarad. És ha egyre inkább Krisztusnak engedünk benne helyet, akkor egyszer valóban időbirtokosként, vagy talán még találóbban: az Istentől kapott idő hűséges sáfáraiként állhatunk meg az Ő színe előtt.
Pop-Sólyom Ágnes
