Augusztus 14–17. között harmadik alkalommal teszi Kolozsvárt a kortárs magyar egyházzene találkozási pontjává a Magyar Egyházzenei Biennálé. A fesztivál nemcsak hangversenyeket kínál, hanem fórumot teremt a zeneszerzők, kórusok, egyházzenészek és a hívő közösségek számára is. Az esemény célja, hogy a rendszerváltás utáni gazdag magyar egyházzenei termés minél szélesebb körben ismertté váljon, és újra helyet kapjon a liturgikus gyakorlatban. A biennálé hátteréről, küldetéséről és az idei kiadás legfontosabb törekvéseiről Selmeczi Györggyel, az esemény művészeti vezetőjével beszélgettünk.
A templom nem csupán az imádság helye, hanem évszázadokon keresztül a művészet egyik legfontosabb otthona is volt. A zene, különösen az egyházzene, mindig szorosan kapcsolódott a liturgiához, a közösségi élethez és az emberi lélek kereséséhez. E hagyomány újragondolását és a kortárs magyar egyházzenei alkotások bemutatását tűzte ki célul a Magyar Egyházzenei Biennálé, amelynek művészeti vezetője Selmeczi György Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, a nemzet művésze.
A kolozsvári születésű zeneszerző szerint a biennálé létrejöttének egyik legfontosabb célja az volt, hogy felmérje, milyen állapotban van a Kárpát-medence magyar templomainak zenei élete. Tapasztalata szerint ezen a téren jelentős különbségek vannak, hisz ahol megfelelő szakember, tehetség és művészi igényesség van jelen, ott magas színvonalú zenei élet bontakozhat ki, ugyanakkor sok helyen még mindig háttérbe szorul a művészet jelentősége a templomi közegben.
„Igazából mindig foglalkoztatott az, hogy a Kárpát-medence magyar templomaiban milyen színvonalú a zenei élet” – mondta Selmeczi György, aki úgy látja, hogy a közösségeknek és a papságnak is újra fel kell fedeznie a művészet jelenlétének fontosságát az istentiszteletben. Szerinte nem pusztán esztétikai kérdésről van szó, a zene olyan lelki dimenziót képes megnyitni, amely a liturgia mélyebb átélését segíti.
A zeneszerző másik fontos felismerése az volt, hogy az elmúlt évtizedekben rendkívül gazdag kortárs magyar egyházzenei repertoár született, amely azonban nehezen talál utat a templomokhoz. A rendszerváltás után a magyar zeneszerzők jelentős alkotásokat hoztak létre ebben a műfajban, ezek a művek azonban sok esetben ismeretlenek maradtak azok számára, akik a templomi zenei életben használhatnák őket.
„Fórumot kell teremteni annak, hogy megismertessük a hívő közösségekkel és a papsággal ezt a nagyon szép repertoárt” – fogalmazott. A biennálé egyik legfontosabb feladata éppen ezért az, hogy kapcsolatot teremtsen az alkotók, az előadók és a befogadó közösségek között.
A rendezvény különlegessége, hogy nem csupán bemutató fesztiválként működik, hanem valódi találkozási pontként is. A biennálé alkalmával megjelenő antológiákban összegyűjtik a kortárs magyar zeneszerzők műveit, majd ezeket eljuttatják kántorokhoz, karnagyokhoz és kórusokhoz, akik saját közösségeik igényeihez igazodva választhatnak belőlük. Selmeczi György szerint ez egy természetes kiválasztódási folyamatot eredményez: nem zsűrik és szakmai döntéshozók mondják meg, mely művek élhetnek tovább, hanem azok döntenek, akik ténylegesen megszólaltatják ezeket az alkotásokat.
A biennálé helyszíne sem véletlenül Kolozsvár. Selmeczi György hangsúlyozta, hogy szülővárosa történelmileg is szimbolikus hely a magyarság számára, hiszen a vallási türelem egyik fontos központja, ahol a különböző felekezetek együttélése és párbeszéde természetes módon segítheti a művészeti értékek közösségekbe való eljutását.
A rendezvény eddigi tapasztalatai a szervezőket is meglepték. A művészeti vezető szerint egyre erősebb az érdeklődés, amely azt mutatja, hogy valós igény van a kortárs egyházzenei alkotások bemutatására. A biennálé egyszerre szakmai fesztivál és közösségi élmény, kutatja a műfaj lehetőségeit, ugyanakkor megszólítja azokat is, akik egyszerűen hallgatóként érkeznek a koncertekre.
Az idei biennálé egyik kiemelt témája a gyermekeknek szánt egyházzenei repertoár. A szervezők számos visszajelzést kaptak hittantanároktól, pedagógusoktól, kántoroktól és karnagyoktól arról, hogy ezen a területen nagy szükség lenne új művekre. A zeneszerzőket ezért arra ösztönözték, hogy gyermekek számára írjanak egyházi énekeket és kórusműveket, amelyekből külön gyermekantológia is született.
Szintén hangsúlyos szerepet kap a templomi kamarazene kérdése. Selmeczi György rámutatott: ,,számos kisebb közösségben nincs lehetőség nagyobb kórus működtetésére, ugyanakkor egy szólista, egy hangszeres közreműködő vagy egy orgonista segítségével is magas művészi színvonalú zenei szolgálat valósulhat meg.”
A zeneszerző számára az egyházzene nem pusztán műfaj, hanem belső indíttatás kérdése. Úgy véli, valódi szakralitás nélkül nem születhet hiteles alkotás. „A szakralitás belső indíttatás kérdése” – mondta, hozzátéve, hogy az egyházzenei kompozíciók létrehozásához nem elegendő a technikai tudás, szükség van a valódi lelki tapasztalatra is.
Selmeczi György bizakodó a jövőt illetően. Tapasztalata szerint a fiatal generációkban is jelen van az érdeklődés a templomi művészet iránt. Szerinte a zeneszerzők feladata megtalálni azt a hangot, amely egyszerre őrzi a műfaj magas szakmai és esztétikai színvonalát, ugyanakkor képes megszólítani a mai közösségeket is.
„A templom és a művészet mindig szövetségben volt” – hangsúlyozta. Meggyőződése, hogy ez a kapcsolat ma is újraépíthető, hiszen a művészet képes közvetíteni azt a lelki élményt, amely az ember és a transzcendens között teremt kapcsolatot. A Magyar Egyházzenei Biennálé ennek a találkozásnak kíván teret adni, hogy a kortárs zene ismét otthonra találjon a templomokban, a közösségek pedig felfedezzék a bennük rejlő lelki és művészi gazdagságot.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/31. számában.
