Kétszázhetvenöt év. Kimondani is sok, emberöltők hosszú sora fér bele: háborúk és békeidők, építkezések és pusztulások, rendszerek jöttek és mentek, a kis mezővárosból megyeszékhely lett, nemzedékek születtek, családot alapítottak, majd átadták helyüket az utánuk érkezőknek. A csíkszeredai Szent Keresztplébánián azonban mindeközben töretlenül folyt az istendicséret és a lelkek szolgálata. A jubileumra készülő közösség most ennek a hosszú történetnek az emlékeit gyűjti össze, miközben számba veszi mindazt, ami ma élteti, és azt is, amit érdemes továbbvinni belőle. Darvas-Kozma József esperes-plébánossal beszélgetve hamar kiderül, hogy a jubileum mögött jóval több van egy ünnepi búcsú megszervezésénél. Könyvek, fényképek, levéltári kutatás, régi újságokból előkerült történetek, nevek és arcok álltak lassan össze egy közösség történetévé. Beszélgetésünk is ilyen: egyik történet hívja elő a másikat, 1751-ből 1916-ba, onnan a kommunizmus éveibe, majd napjainkba érkezünk. Közben időről időre nyílik az ajtó, szól a telefon, meghívottak jelzik részvételüket, gyülekezik megbeszélésre az egyháztanács. „Eddig vagyunk százhúszan az ünnepi agapéra, hatvanöt pap, és az alcsíkiak még nem jelentkeztek be” – számol gyorsan az esperes-plébános egy telefonhívás után, aztán már folytatja is ott, ahol abbahagyta. Mintha a 275 éves történet és a közelgő ünnep szervezése ugyanazon az asztalon feküdne előtte.
Amikor Csíkszereda önálló plébánia lett
A történet jóval 275 évvel ezelőtt kezdődik. Csíkszereda a csobotfalvi Szent Péter és Pál-egyházközség filiája volt, mígnem 1751. január 26-án Sztojka Zsigmond Antal püspök önálló plébániává nyilvánította a várost. Első plébánosát, Szász Jánost július 16-án nevezték ki. A csíksomlyói egyházközség azzal a feltétellel egyezett bele az önállósodásba, hogy a közös vagyont nem osztják meg, Csíkszereda városa pedig vállalta a patronátust: gondoskodott a plébános, a kántortanító és a harangozó megélhetéséről.
Az új plébánosnak kezdetben a 14. század végéről származó Sarlós Boldogasszony-kápolnában kellett miséznie, miközben elkezdődött a barokk templom építése. A Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére emelt templomot 1758-ban áldották meg. „Azóta töretlen itt az Isten dicsőítése és a lelkek szolgálata” – foglalja össze Darvas-Kozma József azt, amit maga is a közel három évszázad legfontosabb folytonosságának tart.
A jubileumi készület egyik nagy vállalkozása éppen ennek a folytonosságnak a láthatóvá tétele lett. Az esperes-plébános az Állami Levéltárban kutatta az 1751-től fennmaradt anyakönyveket, hogy minél pontosabban meghatározhassa az itt szolgáló lelkipásztorok idejét. „Megnéztem, mikor keresztelt először, mikor esketett, mikor temetett utoljára. Így be tudtam azonosítani az itteni szolgálatát. Azt akartam, hogy lássuk, ismerjük meg a neveket, ne felejtsük el őket.”
Az így összegyűjtött nevek felkerültek a jubileumra készült emléktáblákra a templom kertjében. A plébánosok mellett összesen 93 várkáplán, segédlelkész, szerzetes és kisegítő lelkipásztor emlékét is megőrizték. „Csíkszereda fiai, akik az Úr szőlőjébe álltak” – külön helyet kaptak a városból származó papok és szerzetesek 1590-től egészen napjainkig.
Az emlékfal már az ünnep előtt elkezdte betölteni szerepét. „Ahogy elhelyeztük, többen megállnak előtte. Volt valaki, aki azt mondta: ez a három személy az én rokonságomhoz tartozik.” Az egyházközség múltjáról mesélő lelkipásztor az emlékfalat egyfajta preszemináriumnak” is tekinti: egyszerre tanít történelemre, erősíti az egyházhoz való tartozást, és talán hivatásokat is ébreszthet.
Amit a falak túléltek
A 275 év azonban korántsem békés történet. Darvas-Kozma József elbeszélésében a nagy történelmi események rendre egészen személyes képekké válnak. 1916-ban, a román betörés idején Csíkszereda mintegy hatszáz épülete semmisült meg, köztük a régi plébánia és gazdasági épületei. Szekeres József plébános Debrecenbe menekült, majd két héttel a vidék felszabadítása után hazatért. „Még füstölgő romokat talált, és egyetlen ismerőse ment szembe vele: a kiskutyája.” Egy pillanatra mintha az egész pusztulás ebbe az egyetlen képbe sűrűsödne. Az elrejtett anyakönyveket kiásták és szétdobálták, a templomot megrongálták, amit lehetett, összetörtek vagy elvittek. Szekeres József hosszú éveken át bérelt házban lakott, miközben a közösség lassan ismét talpra állt.
A következő világháború újabb sebeket ejtett. Az 1944. szeptember 11-én bevonuló szovjet katonák a templomban is romboltak, Nepomuki Szent János szobrát kivitték az utcára és lefejezték. A torzó évtizedekkel később került elő a fáskamrából, vastag forgácsréteg alól. Restauráltatták, ma a millenniumi templom altemplomában őrzik. Darvas-Kozma József számára nem pusztán műtárgy. „Nekem ez egyfajta intő jel: aki hit nélkül cselekszik, amit mások megalkottak, abból is torzót csinál.” Aztán mintha csak természetes következtetés volna mindabból, amit eddig elmondott, hozzáteszi: „Na de sok mindent túléltünk.”
A kommunista rendszer újabb próbatételt jelentett, azonban a plébánosok, káplánok és a feloszlatott szerzetesrendek tagjai tovább őrizték a hit lángját az emberekben. Amikor már végképp nem fértek el a templomban, 1981-ben megépítették a deszkatemplomot. Az ateista hatalom akkoriban a templom melletti kis területet is el akarta venni, hogy új utcát nyisson, és ezzel még inkább körbezárja az épületet. „Az ateista ideológia ilyenre is képes volt” – jegyzi meg az esperes-plébános. A 25 méter hosszú és 24 méter széles deszkatemplom azonban nem a kényelméről maradt emlékezetes. „Télen-nyáron amilyen idő volt kint, olyan volt bent is, vagy még hidegebb. 2002 karácsonyán mínusz 26 fokos hidegben mondtuk a szentmisét. Előmelegítettük a bort és a vizet, de a kehelyben befagyott.” Nevetve meséli, pedig a történet mögött ott van egy egész korszak kitartása. Az Egri csillagok Dobó Istvánját idézi: a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. „Itt a hívek voltak azok, akik hűségesek maradtak, kitartottak. A plébánosok, káplánok, feloszlatott szerzetesek pedig ápolták, őrizték a lángot, a krisztusi hitet.” Talán ez magyarázza leginkább, hogyan lehetett ugyanazon a helyen 275 éven keresztül újrakezdeni.
Egy jubileum, amely régen elkezdődött
A mostani ünnep gyökerei is messzebbre nyúlnak. Amikor 2008-ban a Szent Kereszt-templom fennállásának 250. évfordulóját ünnepelték, Darvas-Kozma József már kutatni kezdte a plébánia történetét. „Utána olyan kedvet kaptam, hogy a kutatást nem tudtam abbahagyni. Megfertőzött. Azt akartam, hogy a múltunkat tárjuk föl, ne csak úgy valamit mondjunk.” Különösen nehéznek bizonyult a 20. század rekonstruálása. Az 1916-os tűzvészben a história domus és számos irat megsemmisült, Csíkszereda 1944-ben menekített levéltárát pedig Zalaegerszegen bombatalálat érte. Maradtak a korabeli újságok. „A Csíki Lapokat és a Csíki Néplapot, ami az 1880-as évektől 1944-ig megjelent, végigolvastam. Minden újság a kezemen átment. Nem dicsekszem, de legalább nyolcezer újságot elolvastam.” Először cédulázott, aztán annyi lett a jegyzet, hogy megtelt velük az asztala. „Az egyiket ide tettem, a másikat oda, aztán rájöttem, hogy ezt így nem lehet.” Ettől kezdve már egyenesen számítógépbe jegyezte a talált adatokat.
A sokéves kutatás doktori dolgozatának is alapja lett, most pedig jelentős része beépült a jubileumra készült, 170 oldalas, gazdagon illusztrált A Szent Kereszt oltalma alatt. 275 év hitben együtt! című kötetbe. A város és a plébánia fejlődése mellett bemutatja az itt működő közösségeket, lelkiségi mozgalmakat és szerzeteseket, a 20. század társadalmi-politikai változásait, a korszak plébánosait és az évtizedek alatt önállósult leányegyházakat is.
A közvetlen készület hónapokat vett igénybe. Kiállítást rendeztek, dokumentumfilm készült, emlékfalat állítottak, ám az esperes-plébános szerint a jubileum lényege mégsem ezekben van. „Az vezetett bennünket, hogy a lelki oldalát emeljük ki.” Szeptember 6-tól kezdődően a jubileumi búcsúünnepig minden este szentmisével készült a közösség. A sort Tamás József nyugalmazott segédpüspök nyitotta meg, majd azoknak a közösségeknek a lelkipásztorai hirdettek igét, amelyek történetileg valamilyen módon kapcsolódnak a Szent Kereszt-plébániához: az anyaegyház, a testvérplébánia, az egykor innen önállósult filiák,szerzetesközösségek. „Az egységünket fejezzük ki, és nagyon szép számmal jöttek a hívek is.”
A lelki készületen túl a kiállítás összeállításába is bekapcsolódtak a hívek régi fényképekkel és emléktárgyakkal. Néhány darab szinte az utolsó pillanatban került elő. Szekeres József első világháború idején szolgáló plébános fényképét például évtizedeken át kereste az esperes-plébános, „és az utolsó napon, amikor már mindent át kellett adni a nyomdának, rábukkantunk. A gondviselés vezetett.” A kiállítás olyan szenteket is felidéz, akik valamilyen módon kapcsolódtak Csíkszeredához. Boldog IV. Károly király 1916-ban járt a városban, évtizedekkel később pedig Teréz anya érkezett ide. „Azt mondta: tartsuk tisztán a szívünket, hogy Jézus szerethessen általa. Olyan szép üzenet” – idézi fel az esperes-plébános.
Egy város és plébániája
A Szent Kereszt-plébánia története közben Csíkszereda története is. A 19. század végén a vármegyerendszer kialakulása és Csíkszereda megyeközponttá válása új korszakot nyitott. Megszűntek a korábbi szigorú szabályok, amelyek korlátozták az idegenek letelepedését és ingatlanszerzését, a város növekedni kezdett, vele együtt pedig a hívek száma is.
A 20. század elején már négy-ötezer ember tartozott a plébániához, és egy háromhajós új templom építésére gyűjtöttek. A Monarchia területét bejárva teremtették elő a szükséges összeget, ám a háború kitörésekor a pénzt hadikölcsönbe adták. A háborúval együtt a templomépítés reménye és az összegyűjtött pénz is elveszett. Évtizedekkel később mégis új templom épült. Amikor Darvas-Kozma József 2000-ben átvette a plébániát, felmérte az addig elvégzett munkát és a lehetőségeket. Akkor tudta meg, hogy korábban Makovecz Imrét kérték fel egy új templom tervezésére, a terv azonban meghiúsult. „Én úgy tartottam tisztességesnek, hogy ha valakit felkértek, akkor vele tisztességesen kell az ügyet lezárni.” 2001. január 30-án negyedórás találkozót kért a neves építésztől, de a negyedórából két és fél órás beszélgetés lett. Az esperes-plébános azt kérte Makovecztől, hogy az épületben egyszerre jelenjen meg a magyarság keresztény múltja és a II. vatikáni zsinat krisztocentrikus szemlélete. Így született meg a kör alaprajzú, jurtát idéző millenniumi templom gondolata.
„A nomád kultúrában a tűzhely volt a család központja. Mi pedig a Krisztust jelképező oltárt helyeztük középre. Akárhová ül az ember a templomban, mindig az oltár felé néz.” Amikor Makovecz megküldte a terveket, két héten át vetítette azokat a híveknek. „Nézzék meg, akarják-e ezt a templomot vagy nem, mert én olyat nem akarok, amit ők nem szeretnek.” A közösség igent mondott. Ezután jött a következő kérdés: miből fog megépülni?
„Mondtam: nem csak kőből, fából, betonból épül, hanem imádságból.” Két lelkiségi csoport alakult, a Mária Légió és az Isteni Irgalmasság társulata, a templom pedig két év alatt felépült. Azóta templomok újultak meg, plébánia épült, emlékművek születtek, létrejött az Angyalkert óvoda és bölcsőde, amelyben mintegy 180 kisgyermek nevelkedik, és ezzel a bölcsődétől a középiskoláig teljessé vált Csíkszeredában a katolikus oktatás intézményrendszere. A plébánián felnőtt hitoktatás is működik, a hároméves Márton Áron teológiai képzőben rendszerint „egy osztálynyi” felnőtt mélyíti el hitbeli ismereteit.
„Nem a félelem vezetett”
A 275 évből több mint negyedszázad már Darvas-Kozma József csíkszeredai szolgálatához tartozik. Amikor arról beszél, mi fogja össze az elmúlt 26 év sok kezdeményezését, nem az épületeket sorolja. „Krisztus-központúak vagyunk, és egy családot alkotunk. A polgári világgal, a civil világgal is kapcsolatban vagyunk, hiszen mindenki a maga hivatását próbálja Istennek tetszően megélni. Ilyen-olyan szálakat szövünk bele, és ettől lesz szép a közösségünk, a társadalom is. De a legfontosabb a lelkek üdvössége.”
Papi jelmondata ma is iránytű számára: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” Azt mondja, ahol lehetőséget látott, mindig megpróbálta megtenni a következő lépést. „Nem a félelem vezetett engem, hanem a népem szeretete, Krisztus szeretete.” És amikor valami mégsem sikerült, vagy egy kezdeményezés elakadt, önmagának is feltette a kérdést: eddig ezt én akartam, de vajon mit akarhat a jó Isten?
A jubileumi ünnepségsorozat által is ezt a szemléletet szeretnék továbbadni. Nem csupán visszanézni a múltra, hanem megérteni, mi az, amiért az elődök dolgoztak, és mit kell ebből továbbvinni.
Akik hiányoznak – és akikben remény van
A jelen azonban nem csak eredményekről szól. Amikor arról kérdezem, mi tölti el aggodalommal, a válasz gyorsan túllép az egyházközség határain. „A legnagyobb fájdalmam, hogy több száz – sok esetben diplomás fiatal – külföldön keresi a boldogulását. Itthon nem tud elhelyezkedni. Nincsen munkalehetősége.” A következmények a plébániai anyakönyvekben is látszanak. Míg egy évtizeddel ezelőtt még jóval több volt a keresztelés, mint a temetés, mára megfordult az arány. „Többet temetünk, mint ahányat keresztelünk. Nemzedékek mentek ki, kevés az új család.”
Ugyanezt a fogyó tendenciát érzékeli Csíkszereda többi plébániáján is. Ezért számára a város jövőjének kérdése elválaszthatatlan a plébánia jövőjétől. Munkahelyekre, itthon boldoguló fiatalokra, családokra van szükség. Újra és újra felteszi a kérdést a közélet vezetőinek: „Kinek szépítjük a várost? Kiknek?”, ha közben a fiatalok nem találnak benne jövőt. Annak is örül ugyanakkor, ha valaki Marosvásárhelyen, Kolozsváron vagy más erdélyi nagyvárosban talál otthonra. „Ott is egy egyházközséget erősítenek” – teszi hozzá, mert a veszteség mellett mindig keresi azt is, ami reményt adhat.
A remény forrását leginkább az élő közösségekben, a fiatalokban és a gyermekekben látja. Támogatja a lelkiségi mozgalmakat, imádkozik a hívekért, igyekszik személyes kapcsolatban maradni velük. „Barátkozom velük, próbáljuk Krisztushoz vinni őket, a legjobb barátomhoz.” Az idei nyáron szabadságra sem ment, a jubileumra készült. „Ezt az időt is ide áldoztam, hogy megerősödjünk lelkileg.” Mert számára az évforduló akkor ér valamit, ha nem zárul le az ünnepi szentmisével, hanem valami megmarad belőle. Az utánuk jövőknek szánt üzenetet egyszerűen fogalmazza meg: becsüljék a hitet és az elődök örökségét, szeressék közösségüket, és legyen bátorságuk tovább építeni azt, amit Isten rájuk bízott. „Amit hittel ma megőrzünk, szeretettel továbbadunk, az holnap már az ő örökségük lesz.” Márton Áron püspök gondolata is ott van e jövőkép mögött: minden nép annyit ér, amennyi értéket önmagából ki tud termelni, és addig él, amíg életét saját erejéből tudja táplálni. Darvas-Kozma József ezért azt szeretné, hogy a fiatalok között legyen felkészült, felelősséget vállaló „keresztény elit”, amely képes jövőt látni és jövőt építeni.
A 300. évfordulón
Végül 25 évet ugrunk előre: 2051-et írunk majd, a Szent Kereszt-plébánia háromszázadik évfordulóját ünnepli. Megkérdezem, milyen közösséget szeretne akkor látni? A válaszban nincs újabb templom, beruházás vagy emlékmű. „Azt szeretném, hogy itt, a templom és a plébánia között szép park legyen, idős nagymamák kedves unokákkal sétálgassanak, és gyermeksereg töltse be ezt a templomteret.”
A gyerekek különösen közel állnak hozzá. „Nem csak Mózes idejében adott a jó Isten mannát. Most is van manna a szentmisék után” – mosolyog. A kicsik tudják, hogy mise után vár rájuk valami, ezért szívesen jönnek. Olyan lelkipásztorokat szeretne 25 év múlva is itt tudni, akik felkarolják a családokat, és különösen a gyermekeken keresztül a szülőket, nagyszülőket is Krisztushoz vezetik. „Ott kell alapjaiban lerakni az értékeket. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a családok legyenek Krisztus-központúak. Tanítsák meg imádkozni a gyermekeket, együtt értékeljék ki a napot, adjanak hálát, tudjanak bocsánatot kérni.”
Néha már most megvillan valami ebből a jövőből. Óvodások térnek be a plébánia udvarára, beszélgetnek vele, s előfordult, hogy valamelyikük még a gyóntatószékbe is beült. „Gyónni akart, mert látta, hogy édesapja vagy édesanyja is gyónt, és neki is kell, mert felbosszantotta a szülőket” – idézi fel nevetve az esperes-plébános.
Talán ilyen egyszerű a 275 év titka is. Valaki valamikor megtanított egy gyermeket keresztet vetni, imádkozni, templomba jönni. A gyermek felnőtt, majd továbbadta valaki másnak. Közben templomok épültek és pusztultak, háborúk söpörtek végig a városon, hatalmak próbálták elhallgattatni a hitet, új városnegyedek nőttek ki a földből, nemzedékek érkeztek és távoztak, a lánc mégsem szakadt meg. Ha 25 év múlva valóban gyermeksereg veszi körül a templomot, nagyszülők sétálnak unokáikkal a plébánia mellett, és lesznek, akik természetesnek veszik, hogy ide tartoznak, akkor talán nem is kell majd sokat magyarázni arról, mit jelentett ez a mostani jubileum. Elég lesz annyi, hogy volt egy nemzedék, amely ismerni akarta a múltját, komolyan vette a jelenét, és nem mondott le arról, hogy legyen kinek továbbadnia mindazt, amit maga is örökül kapott.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/38. számában.
