Kora reggel van, Balázs Imre nyugalmazott plébános viszont már lelkesen vár minket a székelyudvarhelyi papi otthon udvarán. Nehéz, meleg napok után végre egy hűvösebb, árnyékos reggelen találkozhattunk, ahol szívvel-lélekkel, néha könnyes szemmel, érzelmekkel telve osztotta meg az elmúlt évek emlékeit. Bevallása szerint aranymiséjének különös fényt ad, hogy a Tiszteletreméltó Márton Áron püspöknek szentelt emlékévben ünnepelheti azt, hiszen ő szentelte pappá 1976-ban. Életprogramját így fogalmazta meg: „Add, jó Uram, ez egy kegyet, mindig, mindenben szív legyek.”
Mennyire határozta meg a családi élete a hivatását?
Hálát adok a Mindenható Istennek azért, hogy ötgyermekes családba születhettem, ahol meg kellett osztani sok mindent. Meg kellett osztani a ruhát is. Nem volt szégyen felvenni a kinőtt ruhát a következőnek, s eszünkbe se jutott válogatni benne, mert gyenge volt a világ. Meg kellett osztani a szobát, egy szobában laktunk, az egész pereputty, ha valamelyikünk elszomorodott, édesanyám odament, megsimította, megvigasztalta, s aludtunk tovább. Szüleink részéről a szeretet egyformán és bőven kijutott mindenkinek. A szüleim vallásosak voltak a maguk módján, édesapám kevésbé, de minden vasárnap azért elment a szentmisére. Ditróban a nagytemplomra büszkék voltunk és vagyunk, de a kistemplomot, a Szent Katalin-templomot is szerettük.
Mikor merült fel önben legelőször a papi hivatás gondolata?
Akkoriban olyan papjaink voltak, akiktől csak szépet és jót tanultunk. Ilyen volt Lőrincz József esperes, még ma is az ő hatása érződik Ditróban. Még ma is kerülnek ki onnan papok. Járogattam ministrálni, mert időm volt rá, az iskola pedig ott volt egészen a templom mellett. Felvételiztem ugyan a középiskolába, de amikor jött a papír, hogy felvették Balázs Imrét a kántoriskolába, el sem mentem megnézni az eredményt, az már nem érdekelt. De amikor elküldték a 156-os számot, amit belevarrnak a ruhába, hogy a mosás után könnyebben lehessen azonosítani, azt az érzést nem felejtem el soha. A jó Isten akit hív, annak mennie kell. Kacskaringó lehet útközben ide-oda, de a hívás mindig erős. Három évre otthagytam a teológiát, de a búcsúzáskor Márton Áron püspök úr nekem azt mondta, „fiam, te még ide visszajössz”. Igaza is lett. A kántoriskola nem volt ingyenes, évente egy tehén ára volt. A püspök atya anyagi segítséget adott azoknak, akik jó tanulással és jó magaviselettel kiérdemelték. Az előbbiek függvényében a segítség 300-500 és 800 lej volt. A püspök abban az időben is, 1967-ig, tíz évet volt szobafogságban. Sokszor megcsodáltuk, amikor a székesegyház bejáratához vezető keskeny járdáról soha nem lépett le. Ennyire volt engedélye. Tudta, hogy a túloldalról minden lépését figyelik.
A papi hivatásommal kapcsolatban szeretném megemlíteni azt az érzést, amely nagyon sok alkalommal elfogott, amikor Lőrincz József plébános úr a szószéken állt. Istenem! – gondoltam –, hátha valamikor én is ott állhatnék… És megadatott! Mindig hálás vagyok akkori tanáraimnak, akik közül már csak Bartalis Árpád, János atya él, akit a papi otthonban látogatni szoktam. Imádkozok érte, értük.”
Milyen útravalót adna a most szentelés előtt álló papoknak?
Mindenkinek van tanára, van papja, én nem tudnék semmi olyat mondani nekik, ami új. Amit fontosnak tartok: az őszinteség önmagához és az emberekhez. Sok mindent megbocsátanak egy papnak, de az anyagiasságot nem.
Ha találkozhatna a papszentelés előtti önmagával, milyen jó tanácsokkal látná el?
Hirtelen természetű vagyok, ezért a türelmet kellene gyakorolni. Másnak parancsolni könnyű, saját magunknak nem. Nekem se mindig sikerült. Türelmet tanácsolnék. Viszont el kell mondanom, hogy amikor aranymisés áldásra hívnak vissza volt plébániáimra, most is érzem azt a tiszteletet, szeretetet, amely mindig kölcsönös volt, s ma is az. Olyan szeretettel vettek körül, amelytől túlcsordult a szívem, s gyakran kibuggyant a szememen. Az aranymisés emlékképen, amelyen mind az ötünk neve szerepel, utolsó mondatként ezt írtuk: „Áldást osztunk, imát kérünk.” Ez kérem én is.
Ennyi év távlatából hogy gondolja, mire van szüksége az embereknek leginkább ma az egyháztól?
Hát nem is mondhatnék egyebet, mint a szeretet. A legfontosabb ma is, és azt éreztetni kell, és az ember visszakapja dupláját. A szeretet és a találkozások. Nyugdíjas vagyok 14 esztendeje, csak a jó Isten tudja, hogy hány lelkigyakorlatot tartottam, ezek jó találkozások voltak különböző emberekkel és különböző helyeken. Nagy élmények maradnak. Nagyon sok helyen tartottam ilyen kortárs találkozókat s öregek napját, hát tényleg, ezek mind szép emlékek. És nem véletlen, hogy mikor kiadják a falunaptárt, olyan naptár nincs itt a környéken, amin nem lennék valahol rajta.
Balázs Imre plébános Ditróban született 1949. július 16-án, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte 1967 és 1976 között, ott szentelte pappá 1976. június 20-án Tiszteletreméltó Márton Áron püspök. Zetelakán, Szovátán és Szászrégenben működött segédlelkészként, plébánosi szerepkörben szolgálatot teljesített Kapnikbányán, Székelyvarságon, Nyárádremetén, Farkaslakán és Radnóton, majd egy magyarországi szolgálati időt követően Zágonban lett plébános, ahol aktív szolgálati idejét 2014-ben fejezte be.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2026/31. számában.
