† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
E szavak után Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett. Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid – hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém –, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.
Jn 17,1–11
Húsvét hetedik vasárnapjához érkezve az evangélium keresztény életünk egyik legfontosabb, mi több, a leglényegesebb elemére, valóságára mutat rá, amely nem más, mint az Úrral töltött idő, a vele való kapcsolat, azaz az imádság, azon belül személyes imaéletünk. Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció korábbi prefektusa A csönd ereje című könyvében a következőket írja: „a fogyasztói kultúrában a pihenés, a szórakozás és a kikapcsolódás is árucikké vált, amelynek megszerzéséért és élvezetéért nagyon sok pénzt fizet az élményre vágyó társadalom. Ez az ember belső összeszedettségének eltompulását okozza. A zaj diktatúrája alatt szenved a világ: a természet és az emberi lélek.” Ennek a diktatúrának, lelki eltompulásnak egyetlen orvossága, gyógyírja csak a csend lehet, amelyből és ahol születik az élet, hiszen „a csendben élő, csend-életet élő emberek mindig gyógyító emberek. Olyan valakikké válnak – szinte akaratlanul –, akik fel tudják emelni megfáradt, megfásult, kiégett testvéreiket. Nem azért, mert jobbak náluk, vagy mások. Csupán azért, mert bejárták azokat a belső utakat és útvesztőket, amelyeket a mindig kifelé figyelőknek egyszerűen még nem volt lehetőségük bejárni. Belülről sugárzó emberek, akiknek egész lénye, magatartása Isten jelenlétének hordozója. A csend emberei idegenvezetők. Isten és a lélek felségterületére vezetik a hozzájuk fordulókat.” De hasonlóan vélekedik Kalkuttai Teréz anya is: „a szív csendjében Isten szólal meg, ez az az idő, amikor szólni fog hozzád. Hogy meghalld, olyanná kell lenned, mint egy kisgyermek. Az odahallgatás az ima kezdete, és amit hallgatunk, az Isten hangja. Istené, aki mindig igazat mond, és akit nem lehet megtéveszteni. Ha megőrizzük a csendet, a csend nem téved. Ha beszélünk, ha visszabeszélünk, hibázhatunk… A szív csendjében Isten szól hozzánk; engedjük, hogy Isten betöltsön minket, és csak akkor beszéljünk. Sokszor szeretetlen szavakat mondunk. Belőlünk jön, a szívünkből, nem pedig Isten beszél általunk, mert nem hallgatunk Istenre.” (részlet Teréz anya Ahol szeretet van, ott az Isten. Út a szorosabb egységre Istennel és a nagyobb szeretetre az emberek iránt című könyvéből)
Az ima a lélek levegővétele, amelyet nem érdemes kispórolni mindennapjainkból, és talán a legszebb ima, amikor nem Isten hallgat minket, hanem mi hallgatjuk őt, hogy mit mond rólunk, életünkről, hivatásunkról. Akkor történik meg a csoda, amikor nem csak hallgatjuk, hanem meg is tesszük mindazt, amit kér tőlünk az Úr.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/20-as számában.
