Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele, illetve međugorjei zarándoknaplóját is olvashatták – másodjára vágott neki a Szentföld bejárásának. A különleges utazása mozzanataiba mi is betekintést nyerhetünk az elkövetkező napokban.
Nyár van a Maszadán, gyertek ti is! Fürdeni csak gondolatban (vagy a boldogságban) fogunk, és jó, ha tudjátok, hogy egy ideje már bezárt a fridzsidárium is… Sebaj, mert megállunk majd valamelyik magasabb ponton, akár egy több mint kétezer éves palota romjainál, onnan nézünk szerteszét! Fényképezkedünk kedvünkre, magunkba szívjuk a jótékony D-vitamint, és élvezzük, hogy miénk a világ. Annyi dolgunk lesz csupán, hogy figyelünk Attilára és Viktorra: ők sok mindent tudnak Nagy Heródes király megvalósításairól, meg persze a Maszadáról is, élmény lesz őket hallgatni!
Ami elválaszt és ami összehoz; határok és egymás felé nyújtott kezek; vágyakozás a kapcsolódás iránt és a megértésre – így néz ki a mögöttünk maradó nap címszavakban. Egyik impulzus a másikat éri, dúskálunk látványban, megtapasztalásokban és információkban egyaránt. Estére jutva kissé olyanok vagyunk, mint a datolya, amelyet többfelé termesztenek a környéken; ne tessenek szó szerint érteni, de olyan volt ez a nap, mint maga a gyümölcs: „a lábunk a vízben, a fejünk meg a tűzben”.
De vissza az elejére! Szálláshelyünknek, a kényelmes kibucnak és Galilea vidékének búcsút intve a Júdeai-sivatag felé vesszük utunkat. Egy darabig az út két oldalán lévő környezetet figyelem, hasonlítgatom egyiket a másikhoz; balról a sok zöldre meg a hosszan sorjázó pálmafákra csodálkozom rá, jobbról meg arra, hogy hovatovább kopárabb lesz minden, köves, sziklás, szürke… Egyik oldalon a tavasz virulása kápráztat el, a másikon meg mintha már lecsengett volna a nyár, leégetve mindent, ami az útjába került. Viktor azt mondja, mostanság szebb a sivatag, és közben lelkesen magyarázza tovább a térség működését. Arthur Koestler, Hans Habe és Ari Shavit nevét említi – nos, akit Izrael 20. századi történelme érdekel, vegye kézbe bátran a köteteiket!
Következő megállónk a Jordán, a keresztelés helye a Holt-tenger északi részén, Izrael és Jordánia határán. A hagyomány szerint itt keltek át az izraeliták Kánaán földjére, Jézus meg itt találkozott Keresztelő Jánossal. Barna, zavaros ma a Jordán vize, a ruha pedig, amelyet alámerülésre terveztek nemrég, átlátszó lesz, ha víz éri. Egyébként annak a formái is különböznek, hogy ezen a helyen ki mennyire és hogyan kerül kapcsolatba a vízzel, függ ez az irányzattól is, meg nyilvánvalóan az embertől is. Van, aki csak beáll a folyóba, hogy aztán a fejére öntsenek egy kis vizet, mások akár háromszor is alámerülnek, és ki tudja még, hányan hányféleképpen… Néhányan tőlünk is bemerészkednek a folyóba, mások csak vágyakoznak, van aki Keresztelő János személy(iség)éhez próbál közelebb kerülni. Ki is ez az ember, aki összegubancolódott hajjal és fekete szakállal jelenik meg az emlékezetemben, aki sáskán és erdei mézen él, meg teveszőr ruhát visel? Az nem kérdés, hogy találkoznék-e vele, de vajon az én lelkemre hogyan tudna hatni, megérinteni, elgondolkodtatni? Nem ő az, akit vártunk, ez is igaz, de mégiscsak ő az, aki megteremti a kapcsolatot, hogy aztán rá tudjuk bízni magunkat arra, aki jönni fog. És egy zsoltár, amelyet együtt énekel a csoport: „Teremts bennem tiszta szívet, ó, Uram! / Az erős lelket újítsd meg bennem!…”
A víz után jöjjön egy kis tűz: a Maszada, Izrael egyik leglátogatottabb és leglátványosabb történelmi helyszíne, amely a Júdeai-sivatag keleti szélén fekszik – és tényleg egy valóságos csoda! Jól megfér itt a Tosca, a Carmina Burana, David Guetta és Jean-Michel Jarre is, meg persze Nagy Heródes király szellemisége, aki kilenc év alatt erődítménnyé, palotakomplexummá varázsolta a hegyet. Most kivételesen nem volt annyira szigorú, mint legutóbb, amikor 40 fok körüli hőmérsékletekkel „nyűgözött le” bennünket: hagyta, hogy kellemes nyárban szemléljük a megvalósításait. Az egykori paloták, ciszternák, épületek és raktárak maradványai, romjai között sétálgatva az emberi lelkületet kémlelem: mitől függ, min múlik, hogy valaki egy idő után a kegyetlenségben leli örömét? És vajon 2000 év után változott-e valami ezen a téren?
Jerikó után, Jeruzsálemen át érkezünk meg estére Betlehembe, amelyet „az örök karácsonyok fővárosának” is nevezhet, aki szeretné… Egy pillanatra a szent család helyébe képzeljük magunkat, akiket egykor nem engedtek be a szálláson, de aztán a negyedik bejáraton csak be tudunk jönni a városba. Ciszjordánia, palesztin terület, ez már egy kicsit más világ, és holnap még közelebb merészkedünk hozzá.
Jó éjszakát mindenkinek!
