A társadalomtudományok, ezen belül is a (vallás)szociológia kutatóinak eredményeit már csak azért is érdemes követni, mivel az egyház jelenét és jövőjét befolyásoló tényezőket emelnek fókuszukba – vonhatták le akár ezt a következtetést is azok, akik a Valláskutató Intézet által Kolozsváron szervezett konferencián részt vettek május 27-én. A javarészt magyarországi előadók köre kiegészült három kolozsvári kutatóval, az így elhangzott tizenegy előadás alapján gondolkodtak együtt a résztvevők a jelen egyházát kihívások elé állító, illetve felfrissülésre és szemléletváltásra hívó jelenségekről.
A konferencia „műfaját” tekintve nem beszámolócentrikus esemény, hiszen minden előadás önálló gondolatkört képvisel, amelyekről külön-külön is beszélni kellene és illene, elmélyülni bennük, és megfontolni a tanulságaikat pedig egyenesen áldásos lehetne. Alábbiakban néhány impressziót és kérdésfelvetést osztunk meg olvasóinkkal.
Mi mozgatja a mai egyházi-vallási jelenségeket?
A kérdés természetesen részben költői, részben pedig olyannak tűnik, amit feltenni is felesleges, mivel tudjuk rá a választ. Szószékekről ugyanis gyakran halljuk az alcímben feltett kérdésre felkínált választ, azaz a szekularizáció, globalizáció kifejezését, és a Nyugatról kialakított képünkhöz talán illeszkedik is mindez. De tudjuk-e, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, és vajon világos-e, hogyan működik mindaz, amit ezek takarnak?
A konferencián komoly elméleti kutatások és közelítések hangzottak el, amelyek részben a szakma számára voltak hivatottak tisztázni néhány kérdést, de kétségtelenül számtalan fontos és a mai szleng szerint red flagként aposztrofált gondolat is elhangzott, amelyekre nincsenek válaszok, sőt, amelyekre alaposan átgondolt és reflektált feleletre lenne szükség – és nem csak a kutatók részéről, hiszen ők a maguk rendjén ezt megtették, illetve meg fogják tenni. Viszont a gyakorlati megközelítés és változatások lehetősége nem tőlük függ. Lássunk néhány szabad gondolatot és kérdésfelvetést a konferencián elhangzottak kapcsán.
Elevenünkbe vágóan fontos lenne az egyházak és a helyi közösségek hétköznapjaiban például a sebzettségtudattal kezdeni valamit, mert mindaddig, amíg önmeghatározásaink, narratíváink (akár a történelmiek vagy éppenséggel az utólag kreált, historizáló, de nem tényeken nyugvóak) helyretétele nem történik meg, életünk nagyrészt a befagyott csatatér kifejezéssel jellemezhető. Ahogy az is az egyházak nyílt sebére szórt sóként tekinthető, hogy a vallási élmények iránti kereslet és igény nő, és erre nem vagy nagyon nehezen tudnak reagálni – és ennek mentén megválaszolandó az a kérdés, hogy a saját intézményi struktúra és teológiai tanítás hogyan képviselhető és adható át a „kereslet”-re válaszolva.
Ugyancsak a kereslet hívószóra rezonálhatna a zarándoklatok kérdése, amelynek mélysége a téma történeti kontextusát boncolgatva válik igazán érthetőve. Hogyan jutottunk el a Szentföld megismerésétől és áhítatos lélekkel történő beutazásától (vö. ókeresztény zarándokláseszmény) a mai gyorsan mindent és most elváró, gasztoélményekkel, esetenként mulatozásra alkalmat nyitó, amolyan feldúsított alkalmakhoz? A mai lassú zarándoklatok, a gyalogos indulás és érkezés is sokszor kiskapukkal megoldott, illetve az új virágkorát élő caminózás esetében is jó kérdés, mi inspirálja az elindulókat: maga az út, vagy pedig a téma örökzöld népszerűsége és jól mediatizálhatósága.
Megfontolandó és elgondolkodtató volt az egyházi könnyűzene témájáról szóló előadás, hiszen általában parázs vitákat szokott szülni a gitáros mise műfaja, és bár csak áttételesen és a kérdésekben fordult elő ez a jelzős szerkezet, az egyházi könnyűzene virágzó válfajait látva-hallva okvetlenül (ön)reflexióra hívott úgy általában az egyházi énekek kapcsán is. Mit tudunk és mit vagyunk hajlandóak kezdeni a dicsőítő énekekkel például, hol látjuk a helyét, és miért ragaszkodunk azokhoz a népénekekhez amolyan szent létezőként, amelyek a maguk során szintén az akkori populáris kultúrából leszivárgott dallammotívumokkal operáltak?
Önálló nagyelőadást is megérne az a téma, hogy a fiatalok miért térnek ki az egyházból. Általában ugyancsak a korábban említett szekularizáció és globalizáció és egyéb kifejezések használatával szoktuk ezt is magyarázni, és túllépni rajta, mintha a helyi közösségeknek semmi szerepük nem lenne ebben. Márpedig a kitérések mögött álló komplex okok között gyakran olyan történések állnak, amelyekben a helyi közösségek vagy éppenséggel a pap szerepe vitathatatlanul erős.
A válasz lehetősége és/vagy hiánya
Íme, néhány olyan felvetés, amely a konferencián elhangzottak közül, vagy a hallottakat továbbgondolva nagyon is aktuálisnak bizonyul a gyakorlatban is. Bár általában ezek a felvetések a védekezést szokták kiváltani, és nem a halló füleket és értelmező elmét aktiválják, ám ideje lenne ezekre érdemben választ keresni – nem az előadóknak, hanem azoknak, akiknek hétköz- és ünnepnapjaik is az egyházban, közösségekben zajlanak. A kereslet–kínálat közgazdasági fogalmára úgy tekintünk, mint valami profán és elvetendő témára, és természetesen az összes felmerülő igényt (gondolok a DIY-, avagy patchwork vallásosság modern jelenségére) nem kell az egyháznak kielégítenie, de nem lehet, hogy mindazzal az igénnyel, amit viszont teljesíteni lehetne, mert a közösségek továbbélését támogatná, azzal kezdeni kellene valamit?
A konferenciáról rövid összefoglalót a Valláskutató Intézet közösségi oldalán olvashatnak.
Fotó: Béres Emese, Fosztó László, Mészáros Tímea / Valláskutató Intézet
