A fenti címmel tartott Schefler Barna szatmárnémeti fiatal élménybeszámolót 2019-es zarándokútjáról a szatmárnémeti Szent János apostol és evangelista, közismertebb nevén a Hildegárda plébánia termében kedden, június 6-án este.
Kicsoda Schefler Barna? 2017-ben érettségizett a szatmárnémeti Hám János Katolikus Líceumban. Közismerten szenvedélyes matematikus, egyetemi tanulmányait Budapesten folytatja, az ELTE matematika karán, jelenleg ösztöndíjas doktoranduszként. A fiatalembert most egy másik oldaláról ismerhettük meg. Amint fülembe jutott, hogy megjárta az El Caminót, tudtam, hogy ezt a tényt és ezt az értékes fiatalembert kár elrejteni a világ elől. Előbb a Hám János Napokon, most pedig a plébánián teremtettünk alkalmat arra, hogy megtarthassa beszámolóját az előadásra összegyűlteknek.
A Szent Jakab-út (El Caminó-nak is nevezik) ősrégi zarándokút, ami a mai Spanyolország Galicia tartományának legnagyobb városába, Santiago de Compostelába vezet. Barni két egyetemista barátjával, Kádár Attilával és Benkő Lászlóval indult útnak a franciaországi St. Jean Pied de Portból 2019 júliusában. A közel 800 kilométeres francia utat 30 nap alatt járták meg. A hétköznapi átlagembernek teljesen hihetetlennek tűnik, hogy fiatalok egy kis csoportja hátrahagyja a világi örömöket ígérő várost, nem megy szórakozni a zsibongó teraszokra vagy üdülni a tengerpartra. Ezek helyett egyetlen, csak a legszükségesebbeket tartalmazó túlélőhátizsákkal legyalogolnak 800 kilométert.
Barni beszámolójából kiderült, hogy az út mentén 5-10 kilométerenként zarándokszállások, (spanyolul albergue-k) találhatóak. Itt a világ minden pontjáról érkezett vendéglátók (hospitalerók) segítik önkéntes alapon a napi táv legyaloglása után megpihenni vágyókat. Az El Caminót sokan vallási okokból, sokan a spirituális kiteljesedést keresve, sokan a táj szépsége miatt, sokan pedig sportolási kihívásként keresik fel. Az út hatására legtöbbjük teljesen átértékeli az életet.
Barninak és társainak nagyon nagy lelki és testi megtapasztalás volt, hogy határaikat feszegethették, jobban megismerhették önmagukat, felejthetetlen emberekkel és történetekkel találkozhattak. Valahol mindegyükük várta a katartikus élményt, közben pedig számolniuk kellett azzal is, hogy a néhol sivár táj, a lassan fogyó kilométerek, az otthoniak hiánya megtörheti őket. Minden nap volt valami, amiért az ember hálát adhatott, és tanulhatott valamit vagy magáról, vagy a világról. Rájöttek, hogy azok, akik hasonló iramban haladnak, nagyjából hasonlóan gondolkoznak a világról. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. A zarándokolás azt kell, hogy jelentse, hogy az embernek meg kell találnia a saját ritmusát. Ha ez megvan, onnantól minden adja magát. Az El Caminón mindenki figyel mindenkire, mindenki köszön mindenkinek. Teljesen mindegy, hogy milyen nyelven, amúgy általában „Camino-nyelven”.
A fiatalok is megtanultak alkalmazkodni, újra meg újra útra kelni, ha kellett éjszaka, ha kellett esőben vagy napsütésben. Fizikálisan az első két hét volt nehéz, itt volt néhány lelki mélypontjuk is. Lábuk gyakran sebesedett, elfáradt, azonban egy-egy hűs lábmosás felüdítette őket. De talán a legfontosabbnak ma már mégis azt tartják, hogy félretették fájdalmaikat, sérelmeiket. Az ember hajlamos duzzogni, haragot tartani, megsértődni minden apróságon. Aztán megtanulták ezeket elengedni úgy, hogy mindig a közös cél lebegett a szemük előtt: ép testben és lélekben sikeresen célba érni. Ahogy megtudtuk: a vándor ott az út során sokkal tisztábban, zajok nélkül látja azt, ami igazán fontos és lényeges az életében. Barni azt is elmondta, az igazi camino a Szent Jakab-út után kezdődik. Az ott tanultakat a hétköznapokba kell átültetni. Akkor válik el, hogy csupán emlék marad vagy sokkal több, dolgozik bennünk a megtapasztalás. Azt mondta, három dolgot kell hazavinnünk: az egyszerűséget, a megosztás örömét és az emberségességet. Az út csodája az is, hogy mindig akkor és ott bukkan fel valaki, amikor éppen a legnagyobb szüksége van valakinek egy gesztusra vagy jó szóra. Jó érzés adni és nyomot hagyni mások életében, minden apróságnak örülni kell, mert az segít a haladásban. Ez talán a legnagyobb tanulsága a zarándoklatnak.
Köszönjük Barninak (és társainak), hogy mindezt megtudhattuk általuk! Köszönjük Barni édesapjának, Ervinnek, hogy bár ő nem vett részt a zarándoklaton, mégis plakátrajzokkal egészítette ki fia beszámolóját, érzékeltetve a fontos momentumokat az út során. A beszámoló végén pedig azt is megtudtuk, hogy 2021-ben Barni másodszor is végigjárta az útat, ezúttal öccsével, Tomival. Ügyes fiúk!
Koczinger Tibor
