Hogyan jelenik meg egy nagymamának tett ígéret az egyetemi városban, Kolozsváron? Mik azok a pontok, helyszínek, emberek, események, amelyek formálják egy elsőéves egyetemista istenkapcsolatát? Az alábbi őszinte vallomásban szavakkal és képekkel meséli el Győrgyike Noémi-Csilla, miként változott az istenkapcsolata az egyetem kezdete óta.
Isten számomra egy olyan entitás, amely nagyon sokat jelent. Szeretem Istent, ezért róla szól ez a megosztás. Kiskorom óta bennem van, hogy a vallás fontos. A római katolikus vallási szokásokban nevelkedtem, az általános iskola nyolcadik osztálya után pedig a családommal elköltöztünk a nagyszüleim házából. A költözés napján tettem egy ígéretet a nagymamámnak, akivel addig minden este együtt imádkoztunk és kéthetente vasárnap templomba jártunk. Az ígéret az volt, hogy nem hagyom el Istent és a szokásunk szerint imádkozni fogok minden este. Én ezt meg is tettem, és milyen jól tettem! Az azután következő években, tizennégy-tizenhat éves koromban nagyon szorongó tinédzser voltam, aki nem találta a helyét a világban, és úgy érezte, semmi értéke nincs a földön. Ekkoriban öngyilkos gondolatokkal is küzdöttem és sok minden más mellett az a gondolat tartott életben, hogy ha én vetek véget az életemnek, akkor nincs helyem a mennyországban. A ne ölj parancsolat ellen vétkeznék, mert Isten adhat életet, és csakis ő veheti el azt, így tanultuk hittanórán.
Meggyőződésem, hogy a földi céljaimnak csak akkor van értelme, ha majd a végítélet napján Jézus nem azt mondja: sosem ismertelek (Máté 7,23). Az életem akkor lesz teljes, ha a végén vele lehetek a mennyországban. Úgy érzem, képtelen vagyok megfogalmazni azt, hogy miért gondolom így. Talán az a legrosszabb, hogy a mindennapokban, az egyetemi közegben néha furcsának érzem magam a vallásosságom miatt. Viszont kitartok mellette, mert csak én tudom, mit jelent számomra Isten. Ő nekem egy olyan entitás, aki mindig meghallgat, mindig kedves és szeretettel fordul felém. Olyan szeretettel, amelyet más nem tud adni.
Az istenkapcsolatom rengeteget változott ahhoz képest, amilyen eddig volt. Elsősorban nagyon örülök annak, hogy Kolozsváron nem csak kéthetente lehet misére járni, mint otthon a faluban. Másodsorban pedig tudok járni ifjúsági gyülekezetbe, ami számomra teljesen új dolog volt, és csak Kolozsvártól kaptam meg ezt a lehetőséget. Szeretek velem egykorú diákokkal összeülni szerda és csütörtök esténként. Dicsőítünk és együtt értelmezzük a Bibliát, ez pedig mindig nagy boldogsággal tölt el, és várom ezeket az alkalmakat. A harmadik dolog pedig számomra zavaró. Mióta Kolozsváron vagyok, megszegtem a nagymamámnak tett ígéretem, ha lenne időm is, nem megyek templomba és egyre többször kérdőjelezem meg Istent, mert sok ateista véleménnyel találkozom. Ez persze nem baj, de sokszor elgondolkodtat, azok az emberek, akik nem hisznek Istenben, miért nem hisznek? Szerintem ha nyitott leszek, mindenképp választ kapok rá. De legyen ez a kérdés a végszava a bevezetőmnek és most következzenek a képek.
Kilátás a Fellegvárról, a Szent Mihály- és a ferences templom tornyai a távolból ráközelítve. Ezen a két helyen töltöm el a legtöbb időt, amikor Istennel akarok kapcsolódni. A ferences templomba minden csütörtökön a Palánta egyetemista ifi csoportba szoktam járni. Év elején volt bátorságom teljesen egyedül oda menni, amit soha nem fogok megbánni, mert rengeteg embert ismertem meg, és sok értékes barátságot kötöttem. Tibor testvér, aki az ifi alkalmakon a Biblia értelmezésében segít nekünk, fergeteges szerzetes. Humoros, fiatalos és megértő, számomra ő a pozitív pap, akitől bármit meg lehet kérdezni félelem nélkül. A Szent Mihály pedig az a hely, ahol imádkozni szoktam, néha csak úgy, de most szesszióban többször is jártam ott. Már régóta tervezem, hogy részt veszek egy Light of The Night programon. Dóra és Dávid a digitális média szakról általában mindig hívnak erre az eseményre. Ők itt a szervezőcsapat tagjai, eddig mindig volt kifogás a részemről, de következő alkalommal nem lesz és elmegyek.
A ferences kolostor bejárata jobb oldalán az ajtó mellett van egy csengő. Csütörtökönként este nyolckor csengetni szoktam és mindig ajtót nyit egy szerzetes vagy egy, a ferences kollégiumban lakó diák.
Ez a szokásos imahelyem, vagyis a Szent Mihály-templom. A baloldalon van egy nagy tartóoszlop, amely nem látszik a képen. Általában annak az oszlopnak a takarásában szoktam imádkozni, úgy, hogy lássam az oltárt.
Megérint Jézus szenvedése. Felfoghatatlan számomra, hogy feláldozta magát az emberiségért, és a legtöbbször eszembe jut, hogy soha nem lennék képes ilyenre, mert még egyszerű dolgokat is nagyon nehezen teszek meg másnak feltételek nélkül.
A torinói lepel másolata a Szent Mihályban.
A kolozsvári piarista templom, ez is fontos helyszíne annak a fejlődésnek, ami az istenkapcsolatomban ment végbe. Itt szokott találkozni a Mécses nevű ifjúsági csoport. Ide is járok Dórával és Dáviddal.
Tavaly augusztusban voltam elsőáldozó és most tanulom, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért.
Egy kis kinti olvasgatás a parkban. Ez egy gyermekbiblia, amit ötödik osztályban ajándékozott nekem az osztályfőnököm, három Bibliám van, de ezt tartom a legérdekesebbnek.
A tanulás soha nem áll meg, legyen szó bármiről.
Kilátás a kollégiumból, az égben lakik Isten, és gyönyörű dolgokat és embereket teremtett erre a Földre.
Így változott az istenkapcsolatom az egyetem kezdete óta, ez pedig csak egy töredéke mindannak, amit ebben az évben vallási szempontból megéltem. Sokat fejlődtem és sokkal kitartóbb lettem a hitem mellett. A vallási viták a legérdekesebbek a baráti közösségemben, én pedig nagyon élvezek részt venni bennük, valamint álláspontot foglalni. Mert a hit szerintem olyan, amit mindenki eldönt magának azzal a szabad akarattal, amit Isten adott neki.
Győrgyike Noémi-Csilla
Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 0754 800 808-as telefonszámot, vagy írjon a hallgatlak.lelkisegely@gmail.com e-mail-címre.
