Evangélium Szent Máté könyvéből
Abban az időben amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”
Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mt 16,13–19
A liturgikus évben különösen is fontos helyet foglal el a mai nap – azaz június 29-e –, hiszen a két főapostolt, Szent Pétert és Szent Pált állítja elénk az egyház. Már a 3. századtól ismert volt az ünnep, majd jóval később, az 5. században Nagy Szent Leó szerint „az egész földkerekségen ismert ünnep”. A két apostolfejedelem alakja kétezer év elteltével sem halványodott el, és miért éppen egyik legfontosabb ünnepe egyházunknak? Talán azért, mert a mai napon újra rácsodálkozhatunk Isten mindent megelőlegező bizalmára és szeretetére, amellyel a bűnös embert körülveszi. A Biblia nagyjai, legyen szó az Ószövetségről vagy az Újszövetségről, sosem erkölcsi magaslataikkal tűntek ki, hanem a hitre való képességükkel, hogy készek voltak Istennek ajándékozni magukat, részt vállalni az üdvösségtörténet nagy művében, egyszerűbben együttműködni a kegyelemmel, amely átformálta őket és általuk a világot. Eközben nem önmagukat keresték, nem egyéni ambícióikat éltették, és nem a haszon vagy hírnév motiválta őket, hanem az az élő hit, Istennel megélt bensőséges kapcsolat, amely legyőzött minden érdeket és ellenszenvet, rossz szándékot és önzést, olyan hit volt ez, amely forrásként szolgált.
Ez a törékeny, mustármagnyi, semminek látszó hit az évezredek alatt megannyi ember életét változtatta meg, sarkallta és ösztönözte a jóra, megmutatva, hogy a jézusi életmodell nem csalfa ábránd, gyermekded dajkamese, hanem élő és éltető valóság. És csupán egyetlen feltétele van: nem erkölcsi állapotunk, hanem a hitre való készségünk, hogy el merjük-e hinni.
A mai ünnep másik lényeges pontja, amelyre figyelmünket szegezi: a Krisztus titokzatos testéhez, azaz az anyaszentegyházhoz való hűségünk. Hiszen mind Pál, mind Péter megtehette volna, hogy a maguk feje után szervezik az ősegyház életét, megkerülve az apostoltársakat, mégis tudatában voltak felelősségük súlyának, hogy csakis együtt, közösen építhetik Isten országát. Ma talán sokakból ez hiányzik: az anyaszentegyházhoz való hűség, legyen szó a pápáról, a kinyilatkoztatott igazságokról, tanítóhivatalról. Nem szabad kilépnünk Péter hajójából, mert különben elveszünk a szekták, skizmák és szakadárok tengerében, mégis ez egyre inkább növekvő tendencia, amelynek hátterében legtöbbször ekkleziogén neurózis áll (szerk. megj.: vallási neurózis), mintsem Isten akarata vagy terve. Minden egyes szent élete – és ez igaz Szent Péter és Pál apostolokra is – megmutatja, hogy Isten kegyelme mire képes a bűnös emberrel, milyen magasságokba juthat el az ember meghaladva önmagát. És kell-e ennél több Krisztus-követőként, mint az, hogy célba érjünk?
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/26-os számában.