Orbán László azért élt, hogy segítsen

0
521
Fotó: Péter Loránd

Orbán László egykori egyetemi lelkész emlékére állítottak emléktáblát a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség előterében a lelkészség harmincadik születésnapja alkalmából. A november 11-i emléktábla-avatáson Györgypál Enikő volt pasztorálasszisztens, Orbán László egykori munkatársa, Lukács János nyárádselyei plébános, Laci egykori barátja, illetve Mile Balázs, Magyarország első beosztott konzula mondott ünnepi beszédet. Az emléktáblát László Attila kolozsvári főesperes áldotta meg. Orbán László tizenöt évvel ezelőtt életét ajándékozta egy vízben fuldokló diákjáért. Lukács János ünnepi beszédének szerkesztett változatát olvashatják az alábbiakban.

Arra gondoltam, hogy jobb lett volna kimerni a tengert, mert akkor Orbán László itt lenne közöttünk fizikailag is. De így a jó, a jó Isten jobban tudja, mint mi. Tizennyolc évet nem lehet röviden összefoglalni, csak impulzusokat adni, megvillantani belőle valamit. Az első, amit felidéznék, az a fényképe, amit sokan ismerünk, amikor a kezét az arcához emelve lefényképezték. Jól kifejezi azt a tulajdonságát, hogy nagyon tudott figyelni a másikra. Úgy hallgatta az embereket, hogy ami a lelkük mélyében volt, azt is el tudták mondani. Úgy gondolom, hogy ez onnan jött neki, hogy mindig a jelen pillanatot akarta megélni, az volt a legfontosabb a számára. Aki mellette volt, az volt a legfontosabb abban a pillanatban. Ez számunkra is példa lehet, hogy ahol vagyunk, ahol élünk, akikkel élünk, aki mellettünk van, az legyen a legfontosabb.

A második, amit felidéznék, hogy egyből indult. Amikor valahol szükség volt, ő volt az első, nem gondolkodott. Ez a tulajdonsága onnan jött, hogy megtanult elsőnek szeretni. Ha este 10-kor szólt a telefonja, akkor indult, s az sem volt baj, ha késő éjszaka ért haza. Az volt számára a legfontosabb, hogy ahol tud, segítsen. Az élete végén is ezt tette. Hogyha nem élt volna így, ez nem lett volna begyakorolva, akkor biztos, hogy nem tudta volna megtenni, amit tett. Azért élt, hogy segítsen.

A harmadik, ami őt jellemezte, a derű és a humor. Nagyon szellemes volt. Három történetet osztanék meg a számtalan történet közül. Egyik alkalommal Kézdialmásra mentünk be, estefele volt, szürkület, a teheneket éppen hajtották haza. Én vezettem az autót – mindig szívesen ideadta, nekem nem volt autóm, de szerettem vezetni –, mondtam neki, hogy „jönnek szembe a marhák”. Csendesen azt válaszolta, hogy „ők is ezt gondolják”. Egy másik alkalommal Fehérvárról utaztunk valahová, szintén én vezettem, közben előztem az autókat. Ő telefonon beszélt valakivel, akinek egyszer csak azt mondta: „hogyha hallasz egy csattanást, vedd úgy, mintha elköszöntünk volna”. A harmadik eset Kolozsváron történt. A munka sokáig tartott, így este tíz után próbáltunk vendéglőt keresni, hogy valahol vacsorázzunk, de szinte minden be volt már zárva. Egy éttermet találtunk, ahol kihozták az étlapot, de csak később tudatosítottuk, hogy egy arab étteremben vagyunk. Az ajtónál volt egy férfi, úgy éreztük, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Amikor kihozták az ételt, Laci csendben azt kérdezte, hogy „megvalljuk a hitünket vagy csak imádkozunk?”

Ez a három tanulság az életéből: odafigyelni és megélni a jelen pillanatot; nem gondolkodni, mérlegelni, ha indulni kell valamit megtenni; humor nélkül nem lehet élni.

Az életemben most is jelen van ő. Azt is vele beszéltem meg, hogy mit mondjak az emléktábla-avatáson. Minden fontosabb döntésem előtt kikérem a véleményét és mindig megérkezik a válasz tőle.

Lukács János nyárádselyei plébános