Tegyük a szívünkre a kezünket, s válaszoljunk arra a kérdésre, nagyjából őszintén, hogy hány feladat van a mindennapjainkban, amit úgy halogatunk, ha nem annál is jobban, mint ha újra kétismeretlenes egyenletet kellene megoldani a matek dolgozatban – ami valahogy mindig háromszor volt nehezebb, mint amit órán begyakorolt az ember. Pszichológusok szokták mondani, hogy minél több „kötelező” dolog van az ember életében, napi rutinjában, annál jobban fenyegeti a kiégés veszélye. Fontos, hogy az ember örömét lelje a munkájában, a hétköznapjaiban, legyen hobbija – teszik gyakran hozzá; legyen közösség, ahová tartozik, s ahová örömmel tartozik – tesszük gyakran hozzá.
Sosem voltam az a rendszerezős fajta, s a nehéz feladatokat is az utolsó métereken szoktam megoldani. Az év végéhez közeledve bőven van feladat, ünnep és esemény, amire jó lenne előre hangolódni, készülni. Olyannyira, hogy életemben talán első alkalommal készítettem táblázatot a „kötelező” tennivalókkal. Az ünnepeket hamarabb nézi az ember olyan szemmel, hogy mit kell átszervezni, hamarabb csinálni az esetleges szabadnap miatt. Ezekkel a túlzsúfolt táblázatokkal csak egy baj van: gyakran nincs kellő idő, energia hangolódni, készülni egy-egy eseményre. Csak beesik az ember a képzeletbeli ajtón, s pár nagyobb levegőt véve igyekszik felvenni a ritmust. Mindenszentek és halottak napjának ünnepéhez közeledve gyakrabban cseng a fülembe egy ismert dal két sora: „Most gyertyák égnek a kezekben / Itt vannak mind, akik szeretnek”. Csak mi nem egy ausztráliai énekesre emlékszünk, hanem ki-ki a szeretteire, s mindenkire, aki eltávozott, mégis fontos. Tudjuk, hogy különböző kultúrák máshogy emlékeznek meg elhunyt szeretteikről, de az emlékük megőrzése ugyanúgy fontos mindenhol, bármilyen formában is történjen. S ezúttal mindenszentek és halottak napja apropóján mégsem a temető- és elhunyt szeretteinknek a látogatására tenném a hangsúlyt. Mert ilyenkor az is eszembe jut, hogy a szeretteinkkel addig kellene sokkal többet foglalkoznunk, ameddig köztünk vannak. Ameddig találkozni, beszélgetni lehet velük, jó nagyokat nevetni akár, vagy ezredjére is meghallgatni valamit, amit elsőre is untunk. Akkor is, ha futnánk tovább… vagy akkor is, ha amúgy tényleg rohanunk tovább, csak beköszöntünk épp egy kicsit, mert többre valóban nincs idő. Egy jó beszélgetés, egy jó kávé, ami nem kötelező, és még kiégés ellen is jót tehet. S azért is, hogy majd pár hónap múlva ne hasítson belénk a felismerés, hogy már soha nem lehet bepótolni – de ez már egy másik, személyesebb cikk lenne.
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/44-es számában.
