A jezsuita rend történetének erdélyi vonatkozásairól a Haáz Rezső Múzeum kiállításán

Az október 10-én nyílt székelyudvarhelyi múzeumi kiállítás arra tesz kísérletet, hogy a világ keresztény kultúrájában kimagasló szerepet betöltő jezsuita rend történetének erdélyi vonatkozásait tárja az érdeklődő látogatók elé. A kiállításnak a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum ad otthont, akik közösen szervezték a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományával. Kurátorok: Bernád Rita, Hegedűs Enikő, Szász Hunor. Képes beszámoló következik a kiállításmegnyitóról, valamint Szász Hunor történésznek a kiállítást, illetve a jezsuiták erdélyi jelenlétének főbb vonatkoztatásait ismertető sorait olvashatják.

Igazi ünnep volt Székelyudvarhelyen a jezsuita kiállítás megnyitója október 10-én: a megnyitó ünnepség átköltözött a Kis Szent Teréz-templomba, olyan sokan gyűltek össze, hogy a múzeum termeibe a köszöntők után a kiállítás megtekintésére tértek csak vissza az ünneplők. Nem először ad helyet a Haáz Rezső Múzeum ilyen eseménynek: korábban a pálosokat bemutató kiállítást rendezték meg, és ez egy felekezeti szempontból vegyes összetételű városban figyelemre méltó, a múzeum munkatársai sem csak katolikusok, ezen a rendtörténeti jellegű kiállításon vállvetve és nagy szakértelemmel dolgozott minden munkatárs, igazi összeszokott és jól működő csapatként, mesélte a kiállítás egyik kurátora, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa, Bernád Rita.

Az est házigazdája Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója volt, a megnyitón közreműködött Pap Attila orgonaművész és Faluvégi Chripkó Krisztina szoprán. Az ünnepi alkalomra összegyűlteket elsőként Márton József főesperes-plébános köszöntötte, aki a jezsuiták egyik erényeként az idők jeleinek felismerését említette, és örömmel összegezte az egykori jezsuita jelenlét Székelyudvarhelyen máig érzékelhető kisugárzását mind az iskola, mind a plébánia vonatkozásában. A köszöntők sorát Ölvedi Zsolt alpolgármester folytatta, majd a főegyházmegye nevében Tamás József ny. segédpüspök mondott köszönetet a szervezőknek, a jezsuitáknak, a marosvásárhelyi közösségnek, és a kiállítás létrehozóinak, azt kívánta, a legnagyobb köszönet legyen a sok látogató. Felidézte az elmúlt időszak több jeles évfordulóját a jezsuita rend életében, amelyek sorában kevéssé ismert, hogy XI. Piusz pápa a lelkigyakorlatok védőszentjének nevezte ki Szent Ignácot.

Hegedűs Enikő, a kiállítás három kurátorának egyike, a művészettörténész szemszögéből beszélt a kiállításon látható festményekről, kelyhekről és más lenyűgöző, értékes látnivalókról, amelyeket sok helyről gyűjtöttek egybe, több plébánia kölcsönzött a saját liturgikus tárgyai közül. A munkában igen jelentős a restaurátorok szerepe, akiknek jóvoltából megújult nem egy különleges kép, többek között a Pázmány Pétert ábrázoló.

Jakabos Barnabás SJ elöljárója, a helyi születésű András Attila üdvözletét tolmácsolta, és ezzel nem ért véget az udvarhelyi kötődések sora, hiszen nemrég itt, e templomban ünnepelhetett a közösség jezsuita papszentelést. Rezonancia van a jezsuiták és Udvarhely között, vonta le a konklúziót és azt kívánta a megnyitón résztvevő közönségnek, ez a rezonancia jöjjön létre a kiállítást nézők és a kiállított tárgyak, emlékek közt… Végül azt emelte ki, hogy a rendalapító imaélete és a rendalkotmány is egy irányba mutat, és ez az irány, a jezsuiták fő tájékozódási iránya három kulcsszóban foglalható össze: szentháromságos, eucharisztikus jellegű és a vigasz nyújtására irányul.

Ezzel a lelki töltettel invitálták az ünneplőket immár a kiállításra, ahol ki-ki elidőzhetett egy-egy megkapó szobor, kép, relikvia, könyv, jegyzet vagy egyéb emlék előtt, elmerülve a múlt értékeinek ma is lenyűgöző látványában. A századok viszontagságait, köztük az erdélyi meghívást, majd az azt nem sokkal követő kitiltást is felidéző út a közelmúlt olyan időszakába is elkalauzolt, amikor Erdélyben éppen börtönben ült minden jezsuita, és a kommunista korszakot mindössze ketten, Puni Emil és Godó Mihály élte túl. A kiállítás egy sarka a börtönlét tárgyait is megmutatja, a cellában font rózsafüzért, a vécépapírra készült teológiai jegyzetet… Miközben a szűk térben a látogató is szinte kézzelfoghatóan tapasztalja a falak szorítását, két nyelven hallhatja a rabság éveit felidéző emlékezéseket. Egy következő teremben aztán az egyik jezsuita túlélő, Godó Mihály állami kitüntetését szemlélhetjük meg, és főhelyre került Nemeshegyi Péter Japánban viselt reverendája, filmkockák idézik fel a nemrég elhunyt, sokak számára személyes lelki kísérőt jelentő Mustó Pétert…

A figyelmes látogató észreveszi a kiállításon végigkalauzoló, a padlóra rajzolt ösvényt, amely évszámokkal, jelentős események megnevezésével kalauzol, irányít és eligazít, vezet a kezdetektől a máig, gyönyörködtető és hátborzongató úton, amelyen az Erdély földjén élt, Erdély lelki térképét gazdagító jezsuiták jártak.

„Omnia ad maiorem Dei gloriam! Mindent Isten nagyobb dicsőségére!”, hangzik a Jézus Társaság jelmondata már öt évszázada. 1521-ben, a zord baszk hegyek között álló Loyola várában egy sebesült fiatal nemesúr, Iñigo Lopez, hosszas lelki őrlődés után Istennek ajánlotta életét. Megtérése nem csupán saját életében hozott fordulópontot, hanem elindította őt azon az úton, amely a jezsuita rend 1540-es megalapításához vezetett. Iñigo, aki később Szent Ignácként vonult be a történelembe, Jézus Krisztust állította példaképként maga elé. A Jézus nevét viselő társaság sok szempontból eltért a hagyományos szerzetesrendektől. Örök engedelmességet fogadva a pápának, térítő missziókat indítottak a világ minden tájára, iskolákat, kórházakat alapítottak, lelkigondoztak, tanítottak szegényeket és gazdagokat, keresztényeket és nem keresztényeket egyaránt. A Jézus Társaság kisebb-nagyobb megszakításokkal a 16. század végétől Erdélyben is jelen volt, gazdagítva a magyar szellemi örökséget. A 16–17. század során az országgyűlés négyszer űzte ki a rendet Erdélyből. A jezsuiták azonban, a fejedelmi hatalom és a kisszámú katolikus nemesség támogatását élvezve, minden alkalommal visszatértek. Magyarország és Erdély a jezsuita rendi szervezet keretein belül egészen 1909-ig az osztrák rendtartományhoz tartozott. Ebben az évben alakult meg az önálló magyar rendtartomány. A jezsuiták tevékenysége Erdély egyház- és művelődéstörténetét is jelentősen meghatározta. Az október 10-én nyílt múzeumi kiállítás arra tesz kísérletet, hogy a világ keresztény kultúrájában kimagasló szerepet betöltő szerzetesrend történetét erdélyi kontextusba helyezve tárja az érdeklődő látogatók elé. A tárlat kronologikusan haladva mutatja be a Jézus Társaság történetét az alapítástól és kezdetektől, az erdélyi megtelepedés nehézségein és sikerein át a 18. századi fénykorig és feloszlatásig, majd pedig az újraalakulástól kezdve, a 20. századi totalitárius elnyomáson keresztül egészen napjainkig. A gazdag múltból táplálkozik a rend aktívan alkotó és szolgáló jelene is: a lelkigondozás, a szociális és humanitárius szolgálat, gyermek- és szegénymissziók, a kulturális és oktatási tevékenység mind-mind a Szent Ignác-i lelkület 21. századi továbbélése. A kiállításnak a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum ad otthont, amelyet a Múzeum a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományával közösen valósít meg. A hangsúlyt a jezsuiták erdélyi tevékenységére helyezve kiemelt szerepet kap a gazdag egyházművészeti anyag, amely az egykori jezsuita rendházakból és templomokból érkezik Székelyudvarhelyre. Éppen ezért koncepciójában hagyományosabb, de látványban annál gazdagabb kiállításélményben van része a látogatóknak. A hithez és az emberiség lelki-szellemi gazdagításának alkotó szolgálatához makacsul ragaszkodó rend elhivatottsága példaértékű ma is. Olyan szituációban, amikor egyre erősebb a meggyőződésünk a szellemi kincseinket iránti közömbösségről, fontos tudatosítanunk, hogy vannak örök érvényű értékek, amelyek a sötét tudatlanság időszakait is átvészelték. Szász Hunor