Ismerni, elismerni

0
568
Ilusztráció: Pixabay

Már csak egy nagyobb lélegzetvétel, és kezdődik egy újabb tanév. Habár (a szokásos mércékkel mérve) mindig jó tanulónak számítottam, sosem vártam az iskolakezdést. Ősszel lehetett mindig menni az erdőközeli mezőkre, ahol makkot és egyéb érdekességeket lehetett gyűjteni. Ugyancsak ősszel kezdett érni a sok finom gyümölcs a kertben, amit nagyon szerettem, és minden szabad időmben olvashattam. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy az idő is kellemes volt. Ebből valahogy nem hiányzott az iskola.

Így a tanév közeledtével a közösségi oldalon lehetett gyakrabban látni egy eléggé elterjedt bejegyzést, amiben benne van, hogy mi az, amit mindenképp el kell magyarázni a gyerekeknek iskolakezdés előtt. Van benne jó néhány olyan tétel, ami valóban fontos, többek között az is, hogy a gyerekek tanulni járnak az iskolába, nem pedig versenyezni. Azt is sokan és sokszor emlegetik, hogy a nevelés otthon kezdődik… Mint minden lista, ez is olyan, hogy tetszés szerint lehetne folytatni a sort, jó hosszan. Ezek közül is mindenkinek vannak személyes kedvencei. Olyanok is, melyek nemcsak az iskolában fontosak, hanem később is, tanügyi kereteken kívül. Egyik ilyen fontos dolog szerintem a dicséret, amit, ha beírunk a keresőbe, rengetek oldalt, cikket, tanácsot olvashatunk. Kezdve neves pszichológusoktól, mint például Vekerdy Tamás, sokan és sokat írtak már arról, hogyan kell jól dicsérni, s hogyan ne dicsérjünk.

Dicsérjük a mások, egymás érdemeit? És hogyan tesszük? Ami a gyakorlatban gyakran megüti a fülem, az az, amikor úgy emeljük ki valaki érdemeit, úgy dicsérjük meg, hogy valaki mást ugyanakkor lealacsonyítunk. Ha gyakorlottak vagyunk, akkor ezt szemtől szembe tesszük, ha egyenesen feketeövesek vagyunk a témában, akkor jóindulatba és mosolyba csomagoljuk. Mert erre a legnehezebb jól reagálni…

Azon a bizonyos képzeletbeli listán szintén előkelő helyet foglalhatna a mások érdemeinek elismerése. Ki tudjuk fejezni a hálánkat mások felé? Akár szóban, akár kézzelfogható dologban, apróbb figyelmességben. Egy köszönő mondat vagy apró ajándék, igaz, nem elég ahhoz, hogy megjavuljon az elromlott autó, de mégis sokat számít. Igaz, tudtommal nem diplomázott pszichológiából, de egyet tudok érteni Paksi Endrével, amikor egyik kedvelt dalszövegében ezt írja és énekli: „csak egy szó, egy nyitott kéz, egy mondat kell, egy félmosoly, biztatás…”. Nem is hangzik olyan nehéznek, elvileg otthon is meg lehet tanítani a gyereknek is. Nekünk, felnőtteknek akkor miért ne menne?