A szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről, a keresztény hívő apostoli buzgóságáról szó katekézissorozatát az általános kihallgatás keretében. Beszédében augusztus 23-án Szent Juan Diegóról, a Guadalupei Szűz Mária követéről, a fáradhatatlanul evangelizáló indián apostolról elmélkedett.
Az evangélium hirdetése iránti szenvedély újrafelfedezésének útján ma Amerika földjére tekintünk, hogy lássuk, miként fejlődött az apostoli buzgóság, az evangélium hirdetésének szenvedélye az Egyház történelmében. Az evangelizációnak ott egy állandó, élő forrása van: Guadalupe. Élő forrás! A mexikóiak boldogok! Természetesen az evangélium már a jelenések előtt eljutott oda, de sajnos világias érdekek is kísérték. Az inkulturáció útja helyett túl gyakran az elhamarkodott átültetésnek és az előre kialakított – például európai – modellek erőltetésének útját választották, és nem tisztelték az őslakosokat. A Guadalupei Szűz Mária viszont az őslakosok ruhájába öltözve jelenik meg, az ő nyelvüket beszéli, elfogadja és szereti a helyi kultúrát: Mária anya, és köpenye alatt Isten minden gyermeke helyet talál.
Benne Isten testet öltött, és Márián keresztül továbbra is megtestesül a népek életében. A Szűzanya ugyanis a legmegfelelőbb nyelven, nevezetesen az anyanyelven hirdeti Istent. Hozzánk is anyanyelvünkön szól a Szűzanya, azon a nyelven, amelyet jól értünk. Az evangéliumot anyanyelven kell közvetíteni. És szeretnék köszönetet mondani annak a számtalan édesanyának és nagymamának, akik továbbadják azt gyermekeiknek és unokáiknak: a hitet az élettel adjuk át, ezért az édesanyák és nagymamák az első hithirdetők. Tapsoljuk meg az édesanyákat és nagymamákat! Az evangéliumot pedig, ahogy Mária mutatja, egyszerűséggel lehet közvetíti: a Szűzanya mindig egyszerű embereket választ ki, a mexikói Tepeyac-dombon, vagy Lourdes-ban és Fatimában: amikor hozzájuk szól, mindenkihez beszél, mindenki számára érthető beszédmódot használ, csakúgy, mint Jézus.
A Szűzanya a kicsinyeken keresztül szeret csodákat tenni
Időzzünk el hát Szent Juan Diego tanúságtételénél: ő a hírnök, ő az a fiú, ő az az őslakos, aki Mária kinyilatkoztatását kapta. Ő a Guadalupei Szűzanya hírnöke. Alázatos ember, a néphez tartozó indián: rajta nyugodott Isten tekintete, aki a kicsinyeken keresztül szeret csodákat tenni. Juan Diego felnőttként, házas emberként tért a hitre. 1531 decemberében körülbelül ötvenöt éves volt. Útközben egy dombon meglátja az Istenanyát, aki gyengéden megszólítja. Hogyan szólítja meg a Szűzanya? „Szeretett fiacskám, Juanito” (Nican Mopohua, 23). Azután elküldi a püspökhöz, hogy kérje meg, építsen templomot ott, ahol megjelent. Az egyszerű és készséges Juan Diego – tiszta szívének jóságával – megy, de sokáig kell várnia. Végre beszélhet a püspökkel, ő azonban nem hisz neki. Néha mi, püspökök… Újra találkozik a Szűzanyával, aki megvigasztalja, és kéri, próbálja meg újra. Az indián visszatér a püspökhöz, nagy nehezen sikerül elérnie, hogy találkozhasson vele, de a püspök, miután meghallgatta, elbocsátja, és embereket küld utána.
Itt van hát a fáradozás, a hithirdetés próbája: a buzgóság ellenére akadályok emelkednek, néha maga az Egyház támasztja őket. Az evangéliumhirdetéshez ugyanis nem elég tanúságot tenni a jóról, el kell tudni viselni a rosszat is. Ezt ne felejtsük el, nagyon fontos: az evangélium hirdetéséhez nem elég tanúságot tenni a jóról, hanem el kell tudni viselni a rosszat is. A keresztény ember jót tesz, de elviseli a rosszat is. A kettő együtt jár, az élet ilyen.
A Szűzanya ösztönöz az előrehaladásra
Az evangélium inkulturálása és a kultúrák evangelizálása ma is – sok helyen – kitartást és türelmet igényel, nem szabad félnünk a konfliktusoktól, nem szabad elveszítenünk a bátorságunkat. Egy olyan országra gondolok, ahol a keresztényeket üldözik, mert keresztények, ahol a keresztények nem gyakorolhatják jól és békében a vallásukat. Juan Diego, aki elkedvetlenedett, mert a püspök ismét elküldte, kéri a Szűzanyát, hogy mentse fel, és bízzon meg a feladattal valaki mást, akit többre becsülnek, és aki alkalmasabb nála. Mária azonban arra biztatja, hogy tartson ki. Az evangélium hirdetésében mindig fennáll a megadás veszélye: egy dolog nem megy, és az ember meghátrál, elbátortalanodik, esetleg saját bizonyosságaiba, kiscsoportokba vagy magánáhítatba menekül. A Szűzanya viszont, miközben vigasztal bennünket, ösztönöz az előrehaladásra, és ezáltal növekedésre késztet, mint egy jó anya, aki gyermeke lépteit követve a világ kihívásai elé állítja őt.
Juan Diego felbátorodik, és visszatér a püspökhöz, aki jelet kér tőle. A Szűzanya jelet ígér neki, s ezekkel a szavakkal vigasztalja Juan Diegót: „Ne szomorkodjon az arcod, ne nyugtalankodjék a szíved: […] Talán nem vagyok-e itt, nem vagyok-e az anyád?” (uo. 118–119). Gyönyörű ez! Gyakran előfordul, hogy a Szűzanya, amikor vigasztalanságban, szomorúságban, nehézségben vagyunk, azt mondja a szívünkben: „Talán nem vagyok-e itt, nem vagyok-e az anyád?” Ő mindig közel van hozzánk, hogy megvigasztaljon és erőt adjon, hogy tudjunk előrehaladni. Aztán arra kéri Juan Diegót, hogy menjen ki a száraz dombtetőre és szedjen virágot. Tél van, de Juan Diego pompázó virágokat talál, beteszi a köpenyébe, és felajánlja az Istenanyának, aki arra biztatja, hogy vigye el a püspöknek bizonyítékként. Elmegy, türelmesen kivárja a sorát, s végül a püspök jelenlétében széttárja a tilmáját – ilyen köpenybe öltözködtek az őslakosok –, széttárja a tilmáját, megmutatja a virágokat, és íme: a köpeny szövetén megjelenik a Szűzanya képmása, az az általunk ismert rendkívüli és élő Szűzanya, akinek szemében még ma is ott van az akkori főszereplők lenyomata.
Itt van hát Isten meglepetése: ha készséggel, engedelmességgel találkozik, akkor valami váratlan dolgot tud véghezvinni, előre nem sejthető időben és módon. És aztán felépült a Szűzanya által kért kegyhely, mely ma is látogatható.
A vigasztalás és az irgalmasság oázisa
Juan Diego mindent elhagy, és a püspök engedélyével a kegyhelynek szenteli az életét. Fogadja a zarándokokat, és evangelizálja őket. Ez történik a Mária-kegyhelyeken, melyek a zarándoklatok célpontjai és az evangéliumhirdetés helyszínei, ahol mindenki otthon érzi magát – mert az anya házáról, az édesanya házáról van szó –, és mindenki honvágyat érez, vagyis vágyat az iránt a hely iránt, ahol az anya van, a menny iránt. A kegyhelyeken a hitet egyszerű módon fogadják, a hitet hamisítatlanul, népies formában fogadják, és a Szűzanya, ahogy Juan Diegónak mondta, meghallgatja sírásunkat és enyhíti fájdalmunkat (vö. uo. 32). Tanuljuk meg ezt: amikor nehézségek érnek az életben, menjünk az anyához; és amikor életünk boldogan alakul, menjünk az anyához, hogy azt is megosszuk vele.
Szükségünk van arra, hogy elmenjünk a vigasztalás és az irgalmasság eme oázisaiba, ahol a hitet anyanyelvünkön fejezzük ki; ahol letesszük az élet fáradalmait a Szűzanya kezébe, és a szívünkben békével, talán a gyermekek békéjével térünk vissza az életbe.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír
