Számtalan szebbnél szebb gondolat hangozhat el a nagyszülők és idősek világnapjaalkalmából. Számomra mégis „csak” annyi fontos itt és most, hogy az idősek – és bár én itt mindig a nagyszüleimre gondolok, de be kell látnom, szüleim is megérkeztek ebbe az életkorba – mennyire fontosak az életünkben, még akkor is, ha a múlt és a jelen nem csupán szép és jó, hanem teljesen emberi, örömmel és bánattal, támogatással és megbántással együtt járó.
Egy ideje sokat foglalkozik a szakma a transzgenerációs traumákkal, amelyeket jobbára tudtukon és akaratukon kívül okoztak nekünk eleink. A múltat természetesen nem lehet megváltoztatni, és egy hideg, szeretni nem merő szülőt-nagyszülőt, idős rokont nem lehet lecserélni egy jobbra, olyanra, aki megfelel a mi igényünknek, ábrándunknak, vágyunknak. Hiszem, hogy nem véletlenül születtünk abba a családba, amelyikbe, és így az sem véletlen, hogy mifajta sebeket gyűjtöttünk össze. Szabad és kell gyógyítani saját magunkat, és néha nagyon tud fájni ez az önmunka, hisz át kell élnünk olyan érzéseket, amelyek zsigereinkig hatóan kínoznak, szembesülnünk kell olyan emlékeinkkel, amelyeket legszívesebben kiradíroznánk örökre. Csak ne felejtsük el, hogy eleinktől nem csupán fájdalmat és szenvedést kaptunk, hanem legdrágább földi kincsünket is általuk nyertük el: az életünket. Hiszen Isten teremtette lelkünk földi ruházata csakis őseink által jöhetett létre olyanná, amilyen. Ha ez önmagában kevésnek tűnne, hozzátehetjük azokat a tapasztalatokat, amelyeket így vagy úgy kapunk idős szüleinktől, nagyszüleinktől. Talán minden tanítás és tapasztalat, amit általuk és tőlük kapunk, csak később (akár évek, esetleg évtizedek múlva) nyer értelmet.
Viszont egy dolog teljesen biztos, hogy amíg a fájdalmunkkal foglalkozunk, addig nem az embertársunk arcát látjuk, hanem a fájdalmat, hiányt és szenvedést magát, ami pedig természetéből fakadóan eltávolít egymástól. Mi lenne, ha ezt az emberek és generációk között szakadékképző „anyagot” időről időre tudatosan félretennénk? És mi történne akkor, hogyha ez az időről időre nem csupán évente egyszer, egy erre kijelölt napon történne meg bennünk, hanem naponta legalább öt percre. Ugyanis ezek a legalább öt percek összeségében sokkal többet tesznek ki… Ha nem most, akkor majd idővel.
A transzgenerációs traumáinkat nem tudjuk meg nem történtté tenni. Viszont megtörténtté tehetjük azt, ami tőlünk függ: ha van akivel, akkor napi öt percben kapcsolódjunk össze, szóban, cselekedetben, ölelésben.
Megjelent a Vasárnap 2023. július 23-ai lapszámában.
