Úgy lépni át a küszöböt, hogy kint hagyjuk a gondokat, nehézségeket, helyette mosollyal, szeretettel és jókedvvel töltsük meg tarsolyunkat, amelyből bőven osztogathatunk egész nap – vallja Miklós Magdolna, a Gyulafehérvári Caritas ápolásban dolgozó munkatársa, s ezen elv alapján lép be munkanapjain a csíksomlyói védett lakóotthonba. Teréz anya egyik mondása meghatározó szerepet játszik életében: „Ebben a világban nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat nagy szeretettel.”
A munkája a hivatása
Magdika, ahogy mindenki szólítja, 2018 őszétől dolgozik az otthonban, ahol nagyrészt demenciával élő idősekről gondoskodnak a nap huszonnégy órájában. „Mindig szerettem az időseket, és szerettem velük foglalkozni, ezért elvégeztem a Caritasnál az idősgondozó képzést, majd 2018 őszén, ahogy a védett lakóotthon megnyitotta kapuit, elkezdtem itt dolgozni. Az első munkanap nagy kihívás volt, mert addig demenciával élő idősekkel nem foglalkoztam, úgy éreztem, mintha kicsit más világba csöppentem volna. Nem volt könnyű. Az első két túrám után sírva mentem haza, mert láttam azt, hogy egy ember, aki nagy élettapasztalattal rendelkezik, most nem ismeri fel a környezetét, a hozzátartozóit. Ez a munka nagyon sok kihívással jár, minden nap más, minden nap történik valami, minden napot másképp kell megélni. Meg kell tanulni ezeknek az embereknek a nyelvén beszélni. Nem szabad úgy beszélni velük, hogy az én akaratom teljesüljön. Inkább el kell fogadni azt, amit ők mondanak, és megpróbálni úgy állni hozzá, hogy nekik jó legyen. Ha valamit mindenképp meg akarnak csinálni, el akarnak menni, olyankor le kell foglalni őket, el kell terelni a figyelmüket valami mással: menjünk, nézzük meg a szomszéd szobában a többieket, keressük meg a babákat, írjunk vagy rajzoljunk valamit. Ez a munka nagy alázattal jár. Aki nem szereti az ápolói munkát, nem szereti az időseket, és nincs benne alázat, az nem tudja ezt hosszútávon végezni” – meséli a védett otthon munkatársa.
Új családtagok
Ha több időt töltünk valakivel, megnyílunk, levetkőzzük gátlásainkat, közel engedjük magunkhoz. Ápoló és ápolt között gyakran alakul ki szoros kötelék, főképp a bentfekvő intézetekben. „Egy kicsit mi vagyunk a családjuk, s nekünk is ők a második családunk. Az biztos, hogy nagyon sok szeretetet kapunk tőlük. Van olyan bácsink, aki sokszor elmondja, ha ő most fiatal lenne, lehet, hogy másképp alakítaná az életét, de köszöni a sorsnak, hogy vagyunk mi neki. Ezek azok a pillanatok, amelyek felemelnek” – avat be Magdika a kis családi életükbe, amelyet olykor megpróbáltatások, nehezítenek. „A koronavírus terjedése után nem sokkal kaptuk a hírt, hogy a szigorítások miatt be kell költözni az otthonba. Húsvétvasárnap reggel még négy kolléganőmmel beköltöztem két hétre. Nem volt könnyű, de megpróbáltuk kialakítani a mindennapjainkat úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Sokat sírtunk, akár azért, mert kifáradtunk, akár azért a sok támogatásért, amit kintről kaptunk” – emlékszik vissza, hozzátéve, olyan is előfordult, hogy ők bent sírtak egy idős nénivel együtt, aki lányát csak ablakon keresztül láthatta. Gyakran pedig az elválás teszi próbára az otthon munkatársait és időseit egyaránt. „Olyan jó érzés, amikor bemegyek egy szobába, és mosolyogva fogadnak az idősek, hogy milyen jó, hogy megérkeztem. Nyújtja a kezét, látszik az arcán, hogy boldog. Olyan jó ezt így megélni. Csak nehéz, amikor el kell engedni őket. Nagyon megvisel az, amikor látom, hogy valaki leépül, elmenni készül. Megfogni egy ilyen embernek a kezét, és bátorítani arra, hogy ne féljen, mert az út hosszú, de ezt mindenki végig kell járja, ő is. Minden idős elvesztése megvisel. Sokszor felidézzük az emlékeit, és a könnyeink kicsordulnak” – mondja Magdika.
Közösségi élet
Nők és idősek világnapja, húsvétra való ráhangolódás, adventi készülődés, mikulásozás, karácsonyfa díszítés – ezek mind olyan események, amelyek kiváló alkalmat teremtenek a közös ünneplésre az otthonban. „Az adventben minden vasárnap délutánra készültem versekkel, dalokkal. Ha épp szabadnapos voltam, visszajöttem, mert azt éreztem, hogy ez kell nekik. A legszebb emlékem az otthonból, ami gyakran eszembe jut, és úgy érzem, kell is vigyem magammal: amikor az adventi időszakban énekeltünk és imádkoztunk. Egy demenciával élő idős és halláskárosult néni végigülte azt az egy órát, a végén odajött hozzám, megsimogatott, és ezt mondta nekem: »ez olyan szép volt«. Érdemes foglalkozni velük. Kell nekik is az, hogy beszélgessünk, énekeljünk, kivigyük az udvarra sétálni, fényképeket nézegessünk, vagy épp babázzunk. Szeretem ezeket az embereket, szeretek velük lenni” – eleveníti fel az ápolónő az otthonhoz fűződő legszebb emlékét.
Mint ahogy Teréz anya vallotta, Magdika is megerősítette bennem: sokszor a legkisebb dolgok a legfontosabbak. Egy pohár víz, egy kocka csoki, egy közösen elmondott ima, egy rövid séta a napsütésben, egy vidám köszönés, egy bátorító kézfogás. Kis dolgok ezek, óriási jelentőséggel.
A védett otthon elsősorban olyan személyek számára nyújt gondozást, akik az időskori demencia valamely fokával küzdenek, ezért egyedül, otthoni keretek között már nem tudnak megbirkózni a hétköznapi élet teendőivel. Amennyiben gondozásra szoruló beteg van a családban, keresse bizalommal Szőcs Juditot a 0728-289 398-as telefonszámon.
György Mária Angéla, Gyulafehéri Caritas
