A Szépszeretet zarándokcsoporttal eljutni Međugorje szent helyére nem egyszerű utazás volt. Nem kirándulás, hanem válasz egy hívásra. Ez volt a Szépszeretet zarándokcsoport 100. jubileumi zarándoklata. Április 27-én, hétfőn, két autóbusszal indultunk útnak Temes és Arad megyékből.
Útközben imáinkat felajánlottuk azokért, akik itthon maradtak, szülőkért, családtagokért, rokonokért, barátokért, és kértük a Szentlélek segítségét, hogy áradjon ki az egész zarándokcsoportra. Már az első pillanattól érezhető volt: ez az út nemcsak térben vezet, hanem a szív legmélyére. Velünk tartott két lelki vezetőnk: Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébános és Fülöp Zsombor dévai plébános. Ők nemcsak vezettek, hanem velünk együtt jártak, imában, csendben, jelenlétben.
Ez az utazás nem jött volna létre csoportunk vezetője, Káfony Mária (Babi) áldozatos munkája nélkül, aki mindig beleteszi szívét-lelkét ezekbe a zarándokutakba. Adjon a Szűzanya még sok erőt és egészséget neki, hogy a következő 100 zarándokúton is ilyen lelki erővel kísérjen minket.
Istennek hála imáink meghallgatást nyertek és szerencsésen megérkeztünk Međugorje-be. Első dolgunk a Szűzanya köszöntése volt, hálát adtunk, hogy szerencsésen megérkeztünk, és kértük, hogy árassza ránk kegyelmeit az elkövetkezendő napokban. Ezután megérkeztünk az Ivona szállóba, ahol meleg vacsorával fogadtak minket, és utána minden nap reggelit és ebédet készítettek nekünk. Köszönjük áldozatos munkájukat!
Kedd – „Én vagyok a jó pásztor…”
Az első közös reggel magyar nyelvű szentmisével kezdődött, amelyet felvidéki testvéreinkkel együtt ünnepeltünk. Az evangélium szavai belénk égtek: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11) Ekkor még talán csak hallottuk. De az út során megértettük: ez rólunk szól.
A Jelenések hegyére vezető út köves volt, meredek, és mégis gyönyörű. A rózsafüzér imádságában mindenki vitte a saját életét: fájdalmakat, reményeket, kérdéseket és köszöneteket is. A Szűzanya szobránál csend lett, mély, belső csend. És ebben a csendben megszólalt Isten.
Délután a Cenacolo közösségbe látogattunk. Két ott élő fiatal tanúságtétele megrendítő volt. Nem szépítették a múltat: beszéltek mélységekről, függőségről, elveszettségről, és arról, hogyan találta meg őket Isten. A közösséget Elvira Petrozzi nővér alapította 1983-ban. Az ő hite ma is él: emberek új életet kezdenek, testben és lélekben gyógyulnak. Ott értettük meg igazán: a szeretet imája gyógyít.
Az este a nemzetközi szentmisében és a szentségimádásban teljesedett ki. Ott, a csendben már nem csak jelen voltunk, hanem megérintettek.
Szerda – „Jöjjetek hozzám…”
A nap különleges találkozással kezdődött: egy ott élő magyar testvér, Merkovic Olga tolmácsolásában hallhattunk Međugorje történetéről. Nem egyszerű ismertetés volt ez, hanem egy hívás. Szavai nemcsak a múlt eseményeit idézték fel, hanem a jelen szívünket szólították meg. A Szűzanya üzenete, amely oly sokszor elhangzott itt: „Térjetek meg, drága gyermekeim!” – nem maradt külső szó. Valahol mélyen bennünk visszhangzott. Megéreztük, hogy ez a hívás személyes. Nem a világnak szól általában, hanem nekem, nekünk. Ezzel a belső csenddel és megszólítottsággal kezdtük a napot.
Az ezt követő magyar nyelvű szentmisében pedig az evangélium tovább vezette ezt az utat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, én felüdítelek titeket.” (Mt 11,28)
Ezzel indultunk el a Križevac hegyére, a keresztútra. A kövek alattunk, a nap fölöttünk… és bennünk valami csendesen történt. Minden állomásnál nemcsak Jézus szenvedését láttuk, hanem a saját életünket is. A hegy tetején a keresztre nézve, bár testünk elfáradt, de lelkünk ujjongott, és volt időnk elmondani egy imát, volt időnk elmélkedni, köszönetet mondani Istennek. És talán ekkor kezdett bennünk megszületni a béke.
A nemzetközi szentmiséken különleges ajándék volt számunkra, hogy anyanyelvünkön követhettük az eseményeket. Olga tolmácsolásában hallgathattuk a liturgiát: rádiót és fülhallgatót kaptunk, amelyen keresztül magyarul szólt hozzánk minden szó, minden imádság. Így a sokféle nemzetből érkező hívek közösségében is otthon érezhettük magunkat. A világ különböző pontjairól érkezett emberek együtt imádkoztak, mégis minden szó személyesen ért el minket – mintha csak nekünk szólt volna.
Csütörtök – „Aki befogad…”
A reggeli szentmisében ismét az evangélium vezetett: „Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be.” (Jn 13,20) Ezen a napon különösen a tanúságtételek által szólt hozzánk Isten.
Amikor meghallgattuk Fra Danko Perutina ferences tanúságtételét a čitluki Krisztus Király-templomban, érezhető volt, hogy nem egyszerű előadást hallunk, hanem egy megélt hitből fakadó megszólalást. Arról beszélt, hogy Međugorje nem csupán egy zarándokhely, hanem a kegyelem különleges helye, ahol Isten ma is élő módon érinti meg az embereket. Egy olyan hely, ahol emberek milliói találtak vissza Istenhez, és ahol számos papi hivatás is megszületett.
Elmondta, hogy sokan érkeznek ide úgy, hogy hosszú évtizedekig – akár 30–70 évig – nem gyóntak, mégis itt történik meg bennük az áttörés. Isten kegyelme megérinti őket, és új élet kezdődik. Külön hangsúlyozta a Szűzanya üzenetét: a kegyelmi időszakot a saját megtérésünkre kell felhasználnunk. Mert gyakran halogatunk, de Isten mindig most hív. Szavai nagyon mélyen szóltak az imádságról is. Nem tanította, hanem szinte megmutatta, hogyan kell imádkozni. Azt mondta: „Szívből imádkozzatok. Ha tiszta szívvel kerestek, meg fogjátok kapni.”
Ebben a mondatban benne volt minden. Nem a szavak számítanak, nem a forma… hanem a szív. Beszélt arról is, hogy az embernek nap mint nap változnia kell, mert a hit nem egy egyszeri döntés, hanem folyamatos út Isten felé. Egy különösen mély gondolat volt, amikor arról beszélt: sokszor tudjuk, hogy Jézus szeret bennünket… de nem hisszük el igazán. Pedig Isten személyesen szeret. És életünk nem véletlen – ajándék. A cél nem az, hogy csak halljunk róla, hanem hogy találkozzunk Jézussal – mert ez a találkozás az, ami valóban átalakít. A tanúságtétel végén arra hívott bennünket, hogy amit itt megtapasztaltunk, azt vigyük haza is: folytassuk az imát, a rózsafüzért, mert a szeretet imája testet és lelket gyógyít.
Szeretnénk szívből megköszönni Kalmár Marikának, a vajdasági csoport vezetőjének, hogy segítségével megérthettük Fra Danko Perutina tanúságtételének mély üzenetét. Fordítása által nemcsak szavakat hallottunk, hanem valóban befogadhattuk azt, amit Isten rajta keresztül közvetített számunkra. Hálával gondolunk vajdasági zarándok testvéreinkre és lelki vezetőikre is. Nagy öröm volt számunkra, hogy ismét együtt lehettünk, együtt imádkozhattunk, és közösen élhettük meg ezt a kegyelmekben gazdag zarándoklatot.
Délután Mostarba mentünk. Útközben útmutatásképp felolvastuk a híd történetét – amely leromboltatott és újra felépült – talán bele se gondoltunk ebbe, de mintha a saját életünkről szólt volna. Mert Isten is újra épít bennünket.
Este újra nemzetközi szentmisén vettünk részt, majd egy csendes, bensőséges pillanat következett: lelki vezetőink megáldották a kegytárgyakat. Nem tárgyakat, hanem a hitünk jeleit.
A Feltámadt Krisztus szobránál különleges csend fogadott bennünket. Az emberek megérintették a sebeit, kendőjükkel törölték lábait, imádkoztak, sírtak, és valami láthatatlan történt. Ott megértettük: a szenvedés nem a vég. A kereszt nem lezárás, hanem kezdet. Isten végtelen szeretetének jele.
Péntek – „Én vagyok az út…”
Péntek reggel még egyszer együtt gyűltünk össze a szentmisére. Már éreztük, hogy ez a búcsú napja, mégis különös béke volt bennünk. Az evangélium szavai mintha kifejezetten nekünk szóltak volna: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) Ezek a mondatok nemcsak tanításként hangzottak el, hanem útmutatásként. Az elmúlt napok után már másként értettük őket. Nem elmélet volt többé, hanem megélt tapasztalat.
Mert ezen az úton mi is elindultunk. Kerestük Istent és ő válaszolt. A szentmise után elénekeltük himnuszainkat, elbúcsúztunk vajdasági testvéreinktől és elindultunk hazafelé. Kaptunk útravalót is – egyszerű ételt, de a szívünkben sokkal többet vittünk magunkkal. Ott hagytuk a terheink egy részét. És magunkkal hoztuk a békét. A csendet. Az imát. A bizonyosságot.
Ahogy az evangéliumban is hallottuk és papjaink is sokszor kiemelték és buzdítottak minket: „Ne nyugtalankodjék szívetek!” Mert az út, amelyen járunk, nem bizonytalan. Mert Krisztus maga az út. És ha őt követjük, nem tévedünk el.
Ez a zarándoklat nem ért véget. Mert most kezdődik igazán: otthon, a mindennapokban. Ahol tovább kell vinni azt, amit kaptunk, hisz erre hívtak, erre bátorítottak minket ezekben a napokban; vigyük tovább: az imát, a szeretetet, a hitet. Mert ahogy hallottuk: „A szeretet imája gyógyít – testet és lelket.” Ha tiszta szívvel keressük Istent, ő válaszolni fog.
Forrás: Czank Vivien/a temesvári egyházmegye honlapja
