A nap minden órájának megvan a maga jellegzetes arca. De három időpont különösen határozott vonásokkal jelenik meg előttünk: a reggel, az este és kettejük között a dél. És mindezek meg vannak szentelve. Romano Guardini gondolatait olvashatják a nap három fontos idejéről.
A reggel
A reggel arca minden más időnél jellegzetesebb, tisztábban ragyog. A reggel a kezdet. A születés titka ismétlődik meg minden reggel. Az alvásból jövünk, amelyben életünk megifjodott, és határozottan, erősen érezzük: „Élek! élek!” És ez az átélt lét imádsággá válik. Afelé fordul, Akitől jön: „Istenem, Te teremtettél engem, köszönöm Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked mindazért, amim van és ami vagyok.” És ez az új élet érzi az erejét és tettre tör. Az előtte álló nap felé, annak feladatai felé fordul. Ez is imádsággá válik: „Uram, a te nevedben és a te erődben kezdem meg a napot. Legyen amit teszek érted végzett munka!” Ez a reggel szent órája. Az élet felébred. Mélyen átérezve saját létezését, a teremtmény tiszta háláját viszi az Úr színe elé. Istentől jőve, és Isten erejében, új, teremtőalkotásra kél föl, napi munkájához fog. Látod, mi minden függ a nap első órájától? A nap kezdete ez. Az ember belefoghat a napba kezdés nélkül is, belelódulhat anélkül, hogy gondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor ez nem „nap” többé, hanem egy darab értelmetlen, kifejezéstelen idő. Ezzel szemben a nap út, mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot követel. Egy nap egész életedet magába foglalja. Életed olyan, mint egy nap. Ennek azonban arculattal is kell bírnia. Akarat és irány és Isten felé tekintő arc, – mindez együtt adja a reggelt.
Az este
Az estének is van titka, éspedig a halál titka. A Nap leáldozóban van, az ember pedig készül, hogy bevonuljon az alvás csendjébe. A reggel tele volt a megújult élet előérzetével, este azonban az élet fáradt és nyugalmat keres. És keresztül cseng rajta a halál titka. Sokszor észre sem vesszük ezt, mert belsőnk még egészen tele van a jelen élet képeivel, és a következő nap vágyától, terveitől feszül. Némelykor egészen csendesen megszólal, mint valami távoli sejdítés. De vannak olyan esték is, amikor nagyon is érezzük, hogy hajlik az élet a nagy homály felé, „amikor már senki sem munkálkodhatik.” És minden attól függ, hogy megértjük-e a halál titkát? A halál nemcsak annyit jelent, hogy az élet a vég felé közeledik. A halál az élet utolsó felszólítása, az élet utolsó, döntő tette. Ami az egyes ember vagy az egyes népek történetében végbemegy, sohasincs készen, sohasincs befejezve. Minden attól függ, mit csinál belőle az ember vagy a nép. Attól függ, hogy helyezkedik el vele szemben, hogy valami újat alkot-e a már megtörténtből, éspedig jót-e vagy rosszat? Gondoljunk például arra, hogy egy népet nagy szenvedés ér. A dolog megtörténik, de még ezzel nincs befejezve. A nép kétségbe eshetik, de meg is térhet és újra kezdhet. És csak ekkor válik teljessé az, ami már régen megtörtént, ezért a halál legmélyebb értelme: ez az a végső szó, amelyet az ember intéz saját elmúlt életéhez, az a végső arckifejezés, amelyet életének ad. Arról a nagy elhatározásról van szó, hogy az ember mégegyszer kezébe ragadja-e egész életét? A bánat megragadja, és tüzében megtisztítja azt, amit elhibázott; a véghezvitt jókért a hála és az alázat megadja Istennek a néki járó tiszteletet, és mindez belevetve az Isten iránti feltétlen odaadásba; vagy pedig az ember elcsügged, és engedi, hogy élete méltóság nélküli, erőtlen végbe csússzon át. Akkor nincsen tulajdonképpen vége, hiszen egyszerűen csak megszűnik. Nincsen formája, nincsen arculata. Ez „a halál nagy művészete”: a művészet, mely az elmúlt életet egyetlen igenben Istennek szenteli. Lásd, minden este gyakorolnunk kellene ezt a nagy művészetet, hogy az életnek valódi befejezést adjunk, mert csak az kölcsönöz az elmúlt dolgoknak végleges értéket, örök arculatot. Az est órája a befejezés órája. Isten előtt állunk, megsejtve azt, hogy egykor majd szemtől-szembe fogunk állni vele, hogy megtegyük az utolsó számadást. Megérezzük, mi van ebben a szóban: „megtörtént”. A jó, a rossz, az elvesztés, az elpocsékolás. Isten felé állíthat be minket, feléje, „akinek minden él”, az elmúlt épp úgy, mint a jövendő, és Aki még az elveszettet is vissza tudja adni a bűnbánónak. És ő előtte adjuk meg az elmúlt napnak a végleges arckifejezést. Ami abban hibás volt, megragadja a bánat, „jóvá teszi”, ami pedig jó volt, arról az őszinte hála lehánt minden hiúságot. És a feltétlen bizalom minden bizonytalant, minden elégtelent, szegényest és homályosat belemerít Isten mindenható szeretetébe.
A dél
Reggel fölkel az élet. Fölfelé emelkedik: először gyorsan és örömmel, azután növekszenek az akadályok és a haladás egyre lassúbbá válik. Végre eléri a delelőt, és egy kissé megpihen. Rövidesen aztán megindul lefelé. Egyre fáradtabb lesz, míg végre egy újabb, rövid ideig tartó föllendülés után bevonul az éjjel csöndjébe. Az emelkedés és a hanyatlás között azonban, a nap legmagasabban álló választópontját van még egy rövid, csodálatos pillanat, lélekzetvétel, a nap közepe: a dél. Ekkor az élet nem a jövőbe tekint, mert nem halad előre. A hanyatlás még nem indult meg, és így nem is tekint vissza az elmúlt időre.
Áll, de nem tétlenül. Ez az állás még tele van a pályafutás teljes lendületével. A tiszta jelenben áll. És tekintete a messzeségbe vész. De nem, egyáltalán nem irányul térre vagy időre, hanem az örökkévalóságra. Milyen mélységes a dél pillanata! A városban, ahol minden zajlik, ahol nincs hallgatás és megállás, nem érzed ezt. De menj csak ki a gabonaföldekre, vagy nyáron a csendes rétre, amikor a Nap éppen a választóponton áll, s a lég izzik, – milyen mélyen meg fogod érezni akkor ezt! Te állsz, és elsüllyed körülötted minden idő. Az örökkévalóság tekint le rád. Az örökkévalóság minden órába beleszól, a déllel azonban szomszédságban áll. Akkor az idő vár és kitárul. A dél tiszta jelen, a nap teljessége. A nap teljessége… az örökkévalóság közelsége… várni és megnyílni… Távolról hangzik az Úrangyalára szólító déli harangszó, és belemondja a néma délbe a megváltó szózatot: „Kezdetben vala az Ige, és az Istennél vala, és Isten vala az Ige…” „Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát És ez méhében fogana a Szentlélektől. És mondá Mária: Íme, az Úrnak szolgálóleánya, Legyen nekem a te igéd szerint. És az Igen testté lőn És miköztünk lakozék.” Egyszer eljött az emberiség napjának dele, „Az idők teljessége.” És vala egy ember, akiben megvolt ez a teljesség, és várt. Ez az ember: Mária. Nem sietett. Nem nézett sem előre, sem hátra. Az idő teljessége volt őbenne, a tiszta jelen, nyitva az örökkévalóság számára, és várt. És az örökkévalóság lehajolt, a híradás megjött, és az örök Ige testet öltött az ő tiszta méhében. A harang belemondja ezt a titkot a mi napunkba. A keresztény nap delében mindig újra megelevenedik az emberiség napjának titka. Minden időkön át zeng az idők teljessége. Egész életünknek az örökkévalóság közelségében kellene állnia. Mindig meg kellene lennie bennünk annak a csendességnek, amely nyitva áll az örökkévalóság felé, és figyel.
Az élet azonban hangos, és túlkiabálja azt. Ezért nekünk meg kellene állnunk legalábbis a szent déli órában, Úrangyalakor, félre kellene tolnunk mindent, ami odatolakodik, csendben kellene maradnunk és figyelnünk a titokra, amelyben „amikor mindenre mélységes csönd borult, az örök Ige leszállt a királyi trónról”, egykor a külső, történeti valóságban, de mindig újra és újra az egyes lelkekben. És az ember mennyire egynek érezheti magát ebben a csendes pillanatban mindazokkal ott künn, akik hasonló csendben állnak! Milyen mély közösségbe juthatunk ily módon, hogyan köszönhetünk így ki mások felé, hogyan küldhetjük így nekik áldásunkat…
Forrás: Romano Guardini: Örökmécs
Fordította: dr. Halamka Gyula
