Katolikus felvilágosodás?

0
92


A katolikus egyházi értelmiség válaszkeresése a felvilágosodás korának kihívásaira címen a Vigilia szeptemberi számában olvasható tanulmány Forgó András egyetemi docens tollából, amelynek részletét olvashatják itt. A szerző a Pécsi Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Történettudományi Intézetének igazgató-helyettese, az újkortörténeti tanszék tanára.

Egyház és felvilágosodás hagyományosan egymással szembenálló fogalomként jelenik meg a katolikus értelmiségi közbeszédben. De éppen emiatt időről időre felmerül e két fogalom ellentmondásos viszonyának kérdése is. Arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: milyen előnyökkel jár a történész számára a múlt megismerése és a történeti folyamatok mélyebb megértése szempontjából, ha elfogadja katolicizmus és felvilágosodás összekapcsolhatóságának lehetőségét.

A 20. század eleje óta többen rámutattak arra, hogy a felvilágosodást nem lehet egyetlen, egységes szellemi áramlatnak tekinteni. Sokkal inkább beszélhetünk „felvilágosodásokról”, mint „a” felvilágosodásról. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a felvilágosodás egyes regionális változatai nagy eltérést mutatnak egymáshoz képest, másrészt azt, hogy az eddig túlontúl előtérbe helyezett radikális gondolkodók mellett figyelmet kell fordítanunk az úgynevezett mérsékelt felvilágosodás képviselőire is. Ez utóbbi kérdés külön fejezetét alkotja a felvilágosodás és a vallás viszonya. Ezzel kapcsolatban gyakran megfogalmazott tézis a laicizálódás jelensége. Ez egyrészt a korabeli értelmiség érdeklődésének változására vonatkozik, vagyis a túlvilági témáktól az evilágiak felé fordulásra, a vallás és egyház témakörében pedig a kritikai megközelítés hangsúlyossá válására. Másrészt szintén sokszor hirdetett tétel, hogy a 18. század folyamán az értelmiség összetétele is megváltozott: a laicizálódás a személyi állományban is bekövetkezett, vagyis az egyházi mellett egyre jobban megerősödött a világi értelmiség.

Közelebbről megvizsgálva azonban mindkét állítás árnyalásra szorul. Az a megállapítás, hogy a 18. század második felében a világi témák túlsúlyba kerülnek az egyháziakkal szemben, nem kis részben annak a módszertani eljárásnak a következménye, amely nagymértékben leszűkíti a vizsgált művek körét. Irodalomtörténészek felhívják a figyelmet arra, hogy a felvilágosodás irodalmi kánonjából rendre kimaradnak a hitélettel összefüggésben keletkezett művek. Az értelmiség „laicizálódása” pedig főként katolikus közegben értelmezhető, ám itt sem egyértelműen bizonyítható, a protestáns felekezetek esetében pedig még nehezebben megragadható. (…)

A felvilágosodás korának tanulmányozásakor szükségünk van régi beidegződéseink felülvizsgálatára. Paradox módon ugyanis a két, egymással élesen szembenálló irányzat: a katolikus konzervatív és a marxista történelemszemlélet ellentétes előjellel ugyan, de egyaránt csak a forradalmi ideológiát vette észre a felvilágosodás különböző megnyilvánulási formái közül, a megfontolt reformerek törekvéseit figyelmen kívül hagyta. Differenciáltabb szemléletmód kialakításával azonban a történelmi megismerés mélyebb rétegeibe is eljuthatunk, ezzel gazdagítva ismereteinket a múltnak erről a még sok új felfedezést ígérő fejezetéről.

MEGOSZTÁS