A feszültségek úgy oldódnak, ha mesélhetővé tesszük

Kádár Annamária: Hogyan beszélgessünk gyermekeinkkel a háborúról?

0
380
Kádár Annamária a beszélgetésen. Fotók: Lévai Dávid/nagyváradi egyházmegye

A gyermek életkori sajátosságaira is tekintettel kell lenni, amikor olyan nehéz témákról beszélgetünk velük, mint a háború, fejtette ki Kádár Annamária pszichológus május 7-én a nagyváradi püspöki palota alagsorának nagytermében tartott előadás-beszélgetés során. Lehetőséget kell teremteni számukra a nehéz témák feldolgozására is. Ebben jó eszköz lehet szülőként és pedagógusként a kezünkben, ha mesélhetővé tesszük a történeteket, javasolta a mesepszichológia hazai úttörője.

Az előadás gondolata abból a dilemmából fogant, hogy miként lehet a gyermekekkel a háborúról beszélgetni, miközben még maguk a felnőttek is össze vannak zavarodva. Mindannyian megéltük ezt az összezavarodottságot, emlékeztetett Kádár Annamária, majd felidézte a háború hírének sokkhatását.

Tudjuk, hogy erről beszélni kell: Kádár Annamária szerint nincs rosszabb, mint amikor egy titok, egy tabu ott lebeg a fejünk fölött, mert az feszültséget, szorongást okoz, talán még nagyobbat, mint maga a kérdés, amiről beszélni kellene. A családi titkokat, tabukat, kibeszélhetetlen dolgokat is egyszerűen megformálhatóvá kell tenni.

Visszatalálni a belső gyermekhez

Ahhoz, hogy ezt megtehessük, először önmagunkkal kell kapcsolatba lépnünk. Az első lépés a bennünk élő gyermek megnyugtatása. Mindenkiben él egy belső gyermek, magyarázta a pszichológus, ez a belső gyerek a csodagyerek. Hogyha hozzá tudunk kapcsolódni és felnőttként is érvényesíteni tudjuk a saját érzéseinket, belátjuk, hogy jogunkban áll félni, összezavarodottnak lenni, nem tudni minden kérdésre a választ. De ha nagyon intellektuális szinten kezdjük ezt kezelni, akkor elsősorban önmagunkhoz nem tudunk kapcsolódni és akkor nem tudunk a gyermekhez sem kapcsolódni. Ha megnyugtattuk önmagunkat, utána kezdhetünk erről az egészről beszélni a gyerekkel.

Ha ez nem így történik, akkor bekövetkezik, amit a pszichológia kettős kötésű üzenetnek nevez, amikor van egy verbális és egy nonverbális szint: verbális szinten elmondjuk, hogy mennyire tettre készek és bátrak vagyunk, de közben nonverbális szinten átmegy, hogy mi magunk is rettegünk. Egy hatalmas kutya jelenlétében egy apa hiába mondja, hogy nem kell félni, miközben izzad a tenyere, amivel a gyermek kezét fogja, és az arcmimikája is ellentmond a szavainak. Minden helyzetben legyünk önazonosak, különben összezavarodik a gyermek. Előfordul, hogy az ő érzéseit sem érvényesítjük vagy elbagatellizáljuk: ha elesik, és elmondja, hogy fáj neki, de mi azt mondjuk, hogy nem is fáj.

Az érzelmi kongruencia azt jelenti, hogy hitelesek vagyunk. Ha félünk és szorongunk, akkor elsősorban magunknak merjük bevallani ezt, nézzünk szembe vele. Szülőként, pedagógusként ez a dolgunk, hogy farkasszemet tudjunk nézni a saját félelmeinkkel, szorongásainkkal. Így adunk egy mintát a gyereknek, hogy igenis ezeket is lehet kezelni, jogunkban áll így megélni ezt a szituációt. Utána ráhangolódunk a gyerekre és az életkori sajátosságainak megfelelően elmondjuk, amit el kell mondani.

Egy félelmeivel küzdő, óvodáskorú gyermeket nem lehet kognitívan megnyugtatni. Hiába emeljük fel az ágytakarót, hogy megmutassuk, nincs ott a mumus. A háború is lehet egyfajta mumus, amitől a gyerek fél. Egy óvodáskorú gyerek nem is érti, mi az, hogy ország, nemzet, háború, ezért kell nagyon jól végiggondolni, hogy mit mondunk neki. Mert ha azt mondjuk, ne félj, mert nem nálunk van, hanem a szomszédban, az összezavarja, mert a gyermek konkrét gondolkodású: a szomszéd Mariska néni a kerítés mögött. Attól nem fogja jobban érezni magát, hogy a szomszédban van a háború. Mint ahogy azt sem érti, hogy most nem kell félni, mert nálunk még nincs háború, majd ha lesz, akkor kell félni. Nem tudja megérteni, hogy ma ne féljen, csak aztán holnap. A gyereknek egyetlen időperspektívája van, a ma, magyarázta a meghívott. Nagyon sokszor, amikor egy gyerek elkezd félni a háborútól, covidtól, bármitől, az a jéghegy csúcsa. Van egy mélyebb félelme, amit belevetít abba az egészbe. Sokszor az evidens probléma vagy konfliktus ad teret a belső félelmeinek és szorongásainak. 

Már az elemisek is TikTok videókat néznek a témában

A pszichológus elmesélte, hogy ő maga ugyan gondolkodott azon korábban, hogy a holokausztot és a háborút hogyan magyarázza majd el a gyermekeinek serdülőkorukban, de arra ő sem volt felkészülve, hogy óvodás- és kisiskoláskorú gyermeknek beszéljen a háborúról. Az a tapasztalata Kádár Annamáriának, hogy a legtöbb szülőnél az történt, hogy amíg felkészültek, hogy mit mondjanak, addig a gyerek már információkkal ment haza. Már rég le voltunk késve mindennel, fogalmazott az előadó. Már az 1-4. osztályosok is TikTok videókat néztek a témában. A gond az, hogy rengeteg olyan tartalommal szembesültek, amelyek nem az életkori sajátosságaiknak megfelelőek. Ma már vannak háborús influencerek, vannak, akik korábban divattermékeket reklámoztak és egyszercsak Ukrajnában egy háború közepén találták magukat és arról tudósítanak gyerekként, hogy ők hogyan élik meg ezt az egész helyzetet.

Rengeteg kutatás kimutatta, hogy a legtöbb, amit a gyermekünknek az önbecsülés, küzdőképesség, rugalmas alkalmazkodóképesség szempontjából adhatunk, hogy elmeséljük a nehézségek történetét is. A legnehezebb ezekben a helyzetekben, amikor kilúgozzuk a konfliktust és elbagatellizáljuk, ezt emelkedő narratívának hívják. Ezt számos élethelyzetben alkalmazzuk, amikor egy család úgy mesél magáról, hogy náluk soha nem hangzik el egy hangos szó sem, veszekedést is csak a filmekben látnak. Ha valamit mesterségesen meg akarunk szépíteni és elvesszük az élét, az még szorongáskeltőbb, mondta az előadó. Ez a legrosszabb stratégia, amit alkalmazhatunk. A másik lehetőség az ereszkedő narratíva, amikor pozitív pontból eljutunk egy negatívba: „na tudtam, hogy nekünk soha nem lesz nyugtunk, mindig ide jutunk, mindig lesz háború, nekünk lőttek, végünk van…” Az olyan történetek tartoznak ide, amikor egy család arról beszél, hogy nekik megvolt mindenük, családi békéjük, gyermekük, de a nagyszülő elkártyázta a családi vagyont; az apa tíz éve összetörte az autót, már rég nem itt állnának…

Vannak tehát családok, akik kikozmetikázzák a történeteket, másoknál folyamatosan a negatív narratívákat mesélik. Amikor egy gyerek meghall egy ilyen mondatot, lehet mellbevágóbb számára, mint a háború. Váltakozó, oszcilláló narratívának hívják, amivel helyre tudjuk rakni egy gyerek körül a világot: leégett a ház, de újraépítettük; régebb is volt háború, dédszülők, nagyszülők is megélték a háborút. Ezeket el tudjuk mondani, és ezt a mese teszi meg gyönyörűen: nehézségek, konfliktusok vannak, de a vége mindig jó. Úgy tudjuk lekerekíteni a világot, hogy mi magunk is elhisszük, magyarázza a pszichológus. A valóságban persze nincs mindig így, de ez azt jelenti, hogy még a történet közepén, a sárkányoknál vagyunk. Nem lehet úgy élni, hogy nem hisszük el, hogy a vége mégiscsak jó kell legyen, mint a mesében, hogy mégiscsak a jó győz. Még akkor is, ha időnként a rossz, a gonosz is hatalomra kerül. Kell az a biztos belső hit, amiből a gyermek azt az üzenetet kapja, hogy itt vannak a szülei, biztonságban van, megvédik. A legfontosabb üzenet, amit a gyerek kaphat: „bármi legyen is, mi kibogozzuk, megoldjuk”.

Az élet szép

A háborúval nem új narratíva kezdődik, hanem próbára teszi azokat az életmeséket, amiket addig mondtunk a világról. Ahhoz, hogy a rend helyreálljon körülöttünk, beszélni kell és össze kell kapcsolódni. Az nem gond, ha prepubertárs korban bekerülnek olyan információk, amelyek a realitásról szólnak, részletezi az előadó. Egy serdülőkorú gyerekkel arról is lehet beszélni, hogy mi a hír és álhír, hogy milyen hírfolyamból tájékozódunk, hogyan ellenőrizhető egy hír valóságértéke. Nem hagyhatjuk ki a hírcsatornákat, közösségi felületeket sem mint információs forrásokat. Viszont óvodás-, kisiskoláskorban mindenképpen érdemes egy erős határt vonni.

A La vita e bella (Az élet szép) című film jó példa erre, mondja Kádár Annamária: az apa a világháború borzalmait teszi mesélhetővé a gyermeke számára, aki elhiszi, hogy a lágerben pontokat kell gyűjteni és egy tankot lehet nyerni. A film egyik legjobb jelenete és a legszebb szimbóluma, amikor a náci tiszt magyarázza a szabályokat, az apa pedig egy párhuzamos történetet mesél, az általa kitalált játék szabályaiként tolmácsolja a tiszt szavait. A többiek rezzenéstelen arccal végignézik ezt, mivel ez nem a gyermek szemének és fülének való.

Csak 4,5-5 éves kortól lehet varázsmeséket mondani, magyarázza az előadó, amikor a gyermeknél megjelenik a kettős tudat, vagyis beleéli magát a mesébe, de nem téveszti össze magát a szereplővel. Ha túl korán hall ilyen meséket, szorong a gyermek, mert nem tud különbséget tenni. Amikor a gyermek mesét hallgat, egy belső képet alkot róla. A legnagyobb „hamuba sült pogácsa”, hívja fel a figyelmet Kádár Annamária, hogy megadjuk a gyermeknek a belső képteremtés lehetőségét, mert a mese és a játék által feldolgozhatja a szorongásait. Az is feszültségoldó lehetőség, hogy a gyermek lejátssza a játékában a háborúsdit, és attól sem kell megijedni, ha agresszív jelenetek vannak benne, mert azt ő irányítja, ő kontrollálja. A külső kép ezzel szemben kontrollálatlanul jön, azzal szemben nincsenek eszközeink. Ha utána beszélgetünk róla, enyhíthető az ebből fakadó szorongás, de a külső kép már betódult és ott van a gyermekben.

A hasonló esetekben az elején mindig van egy szenzációértéke a történeteknek, de egy egészséges gyerek visszatér a saját életéhez, a háború csak egy szelet lesz az életéből, ugyanúgy fontos lesz számára a kortárs csoport, a szerelem, hogy dolgozatot kell írni. Akkor lesz függőségszerű, amikor az élettől veszi el a teret. Az nem gond, hogy az iskolában, szüneten ez is szóba kerül, de ha mellette ott van a többi dolog, helyreáll az egyensúly. Akkor van gond, ha csak ez a téma, figyelmeztet az előadó.

Most annyit tehetünk, hogy a családunkban békét teremtünk. Ha mindenki „csak” annyit tenne, akkor béke lenne a világban. A legtöbb, amit tehetünk, hogy elkezdjük tovább élni az életünket, nyomatékosította Kádár Annamária. A rítusok, a szertartások tudják megnyugtatni az óvodás-, kisiskoláskorú, sőt serdülőkorú gyermeket is. A megtartó erejük abban rejlik, hogy ha a világ a feje tetejére állt is, belül megvan a dolgok rendje.

Háború és béke

Feszültségek mindig lesznek, ha nem a háború, akkor más, akár a családon belül is. Paranormatív vagy akcidentális krízisnek nevezzük a jelenlegi helyzetet: nem számítottunk rá. De az életünkben vannak normatív krízisek is: házasság, gyerek születése, a gyermek óvodás, serdülőkor, üres fészek… Az egyik időszakban béke van, majd az felborul, „háború” lesz, aztán megint béke. Szembesülnünk kell ezekkel a feszültségekkel és meg kell tanulnunk ezek levezetési módját, figyelmeztet a pszichológus. A művészet is segíthet ezen feszültségek levezetésében.

De hogy fel tudjuk ezeket dolgozni, családon belül is meg kell legyen engedve, hogy a feszültség bejöhessen. Meg kell húzni a védővonalat, de nem lehet zárt burában tartani a gyermeket. A szakirodalom helikopter szülőségnek nevezi azt, amikor a szülő folyamatosan a „gyerek feje fölött köröz”, ha nincs is háború, mégis folyamatos a veszély, a mászóka, a fa, minden veszélyes. A küzdőképességét, az életenergiáját veszik el ezáltal a szülők a gyermektől, hogy ő maga nézzen szembe ezekkel a történetekkel. Nem arról van szó, részletezi a meghívott, hogy háború kell ahhoz, hogy a gyermek életképes legyen, viszont fontos, hogy elengedjék a kezét, hogy megbízzanak benne, hogy a feszültségeivel szembenézhessen, hogy fel tudja dolgozni azokat, mindez kell a felnövekedéshez.

Ha egy gyermek minden gondolatot átvesz a szüleitől a háborúról, a járványról, mindenről, anélkül, hogy szembemenne velük, akkor hiányzik a krízis, ami kiformálná egy önálló személyiséggé: korai zárásnak nevezik ezt, mondja az előadó. Ha egy gyermek felesel, becsapja az ajtót, egy jó jele annak, hogy felnőtté válik, biztonságosan kötődik, mert nem kell félnie a szeretet elvesztésétől.

Az, hogy a szülő mennyire tud nyugodt maradni egy ilyen helyzetben, hogy a szomszédban háború zajlik, mennyire tudja tovább élni az életét, vagy éppen felemésztik a szorongások, a félelmek, az is egy mintát jelent a gyermek számára. Felnőttként el kell viselni bizonyos feszültségszintet. Krízis- vagy gyászhelyzetben sokszor az menti ki az embert, hogy tesz egy lépést, aztán még egyet.

A proaktivitás az, amikor teszünk valamit, ami a legtöbb a lehetőségeinkhez mérten. A háború alatt sokan megnyitották a házukat, szállást, pénzt adtak, ételt csomagoltak, gyermekeknek segítettek, szép volt látni ezeket a gesztusokat Kádár Annamária szerint. Egy gyermek sokat tanulhat abból, hogyha azt látja a felnőttektől, hogy nem ragadnak be, hanem altruista módon ki tudnak tekinteni a saját életükből. Jó az, ha valaki felkarol, szívén visel egy ügyet, amibe beleáll a lehetőségei függvényében, azonban egy családban az is konfliktusforrás lehet, ha valaki erején felül másoknak ad, és nem marad energiája arra, amiben létezik. A segítésnél a kiégés abból is fakadhat, ha nem figyelünk saját határainkra.

Fontosak a történeteink

Ha volt egy nehézség az életünkben, amibe beleálltunk és végigcsináltuk, az egy koherens élettörténeti narratívává válik, az egy mesélhető, megélt életélmény. Akinek nincs tapasztalata, de van egy alapszorongása, az ilyen helyzetekbe belepakolhat mindent. Az előadó elmondta, hogy a környezetében is lát olyan példákat, ahol a család készenlétben van, össze van pakolva, hogyha menekülni kellene a háború miatt, akkor menni tudjanak. Nem lehet úgy élni, hogy folyamatos szorongásban, készenlétben legyünk, figyelmeztetett az előadó. Ma már klímaszorongó gyermekek is vannak. A kognitív technikák közül alkalmaznunk kell a gondolatstop technikáját: eszünkbe jut a rossz gondolat, de le kell tudni állítani.

Napjaink mumusa, hogy a negatív érzéseket kipakoltuk, és olyan, mintha lenne egy irracionális elvárásunk, hogy csak jól érezhetjük magunkat. Pedig lehet félni, gyászolni, negatív érzéseket megélni, ez is egy fontos üzenet a gyermekek számára. Az életünk része az utóbbi is. A háború ezzel szembesít, hogy ezek is ott vannak.

Ahhoz, hogy egy kisgyerekkel beszéljünk nehéz témákról, jól kell ismerni az életkori sajátosságait. Érdemes, ha a gyermek kérdéseit engedjük megfogalmazódni, azokra próbálunk válaszolni. Természetesebb lesz a párbeszéd. Az sem gond, ha van olyan gyermekcsoport, amelyik nem foglalkozik a háborúval.

A trauma nem ott kezdődik, hogy egy gyermek átél egy traumát, hanem amikor a szülő-gyermek közötti bizalmi kapcsolat megszűnik, amikor a gyermek nem tudja elmondani a szülőnek, hogy bántották. Élő kapcsolatra van szükség, hogy bármi van, arról lehessen beszélni. A feszültségek úgy oldódnak, ha mesélhetővé tesszük, ha szavaink vannak rá. A naplóírás is segíthet.

A gyermek adja a legjobb reflexiót, sokat tanulhatunk tőlük, ha van fülünk meghallani. Az előadó pár évvel korábban elveszítette az édesanyját egy orvosi műhiba következtében. Nagy dühöt és fájdalmat érzett emiatt. Három-négy hónap telt el, amikor elment a legjobb barátnője esküvőjére. Egy játék során a gyermeke nem ismerte fel az arca tapogatásából. Hazafele megkérdezte, hogy miért nem ismerte fel. A gyermek válasza az egész világképét megfordította: azért, mert az arcáról hiányoztak a „mosolygömböcskéi”. Rájött arra, hogy vagy arra teszi fel az életét, hogy harcol és törvényszékre jár, vagy a gyermekének a gyermekkorára fókuszál. Ez a gyászfolyamatában egy új utat indított el.

Amikor van egy háború, egy konfliktushelyzet, akkor a mesék azt a hitet adják vissza, hogy a világ kerek és gyönyörű, a háború és minden ellenére a világ mégis egy jó hely. Ha elveszítjük ezt a hitet, végünk van, fogalmazott az előadó. Vissza kell adni a gyermekeknek azt a hitet, hogy a háború véget ér. Egyszer minden háború véget ér.

Böcskei László nagyváradi megyés püspök a beszélgetés végén kifejezte köszönetét az előadásért és a beszélgetésért. „Akárhogy is nézzük, ez a világ egy olyan hely, ahol érdemes élni. Ezt kell látni, keresni, és akkor másként tudunk beszélni egymással” – fogalmazott Böcskei László püspök.