Lelkesít, hogy Isten nagy kalandra hívott meg

1
1622

Albert István fr. Leánder, a csíksomlyói kegytemplom templomigazgatója közel 26 éve tett örökfogadalmat Szent Ferenc rendjében. Hivatásának alakulásáról és megéléséről kérdeztem.

Szemedben gyakran ott bujkál a nevetés, egyfajta gyermeki pajkosság. Mesélj, kérlek, kicsit a gyerekkorodról… Honnan indultál? Milyen meghatározó emlékeid vannak? Mibe szerettél belefeledkezni gyerekként? 

Minél többször tekintek vissza az elmúlt évekre, annál nagyobb csodálattal látom, milyen sok ajándékot kaptam a jó Istentől. Brassóban születtem, szüleim szép életpéldájukkal neveltek. Szerették egymást és minket a nővéremmel. Rendszeresen imádkoztak, a vasárnapot szentmise nélkül nem lehetett elképzelni családunkban. Gyermekkoromtól szüleim és nővérem mellett sok jó ember vett körül, sok szépre emlékszem, de csínytevésekből is bőven kivettem a részem. Óvodás voltam, amikor egy nap, óvodából hazamenet, a troli ablakából észrevettem, hogy az állomás melletti térre megérkezett a vándor vidámpark. Ahogy megláttam, kértem édesanyámat, hogy azonnal szálljunk le a troliról, és nézzük meg, de édesanyám visszatartott, mondván, hogy most ebédelni kell, és máskor jövünk el a vidámparkba. Ebéd után kimentem játszani a tömbház elé a barátommal. Elmeséltem neki is, hogy milyen csodálatos dolgot láttam, és hívtam, hogy menjünk el ketten. Nem kellett sokat biztatni. Elég messze laktunk az állomástól. Mikor odaértünk, örömmel léptünk be a játékok és fények világába. Pénzünk nem volt, így beértük azzal, hogy másokat nézzünk, ahogy a körhintán hintáznak vagy éppen célba lőnek. Az idő hamar elrepült, és a fények világában nem vettük észre az idő múlását. Amikor véletlenül felnéztem az égre, és megláttam a holdat, akkor döbbentem rá, hogy beesteledett. Nagyon megijedtünk, mert amikor kiléptünk a vidámpark fényei közül, csak a sötét félelmetes utcák fogadtak. Megfogtuk egymás kezét és elindultunk… Mivel nem kérezkedtünk el, otthon mindenki minket keresett. Édesanyám gondoskodott, hogy feledhetetlenné tegye ezt az eseményt. Évek múlva, amikor eszembe jutott ez a történet, rádöbbentem, hogy érdemes többször feltekinteni az égre, nehogy a hamis fények távol tartsanak az otthontól.

Milyen életútról álmodtál gyerek- és ifjúkorodban?

Gyerekkoromban az életútról szóló álmaimat azok a személyek határozták meg, akiket kedveltem. Nagyon szerettem a fizikatanárnőt, abban az időben fizikus akartam lenni. A tiszti egyenruha is megkísértett, nyolcadikban tiszti iskolába szerettem volna menni. Egyszer-kétszer a papságon is gondolkodtam, mert tetszett, ahogyan a papjaink foglalkoztak velünk, fiatalokkal, de arról nem sokat gondolkodtam, mert a családról nem akartam lemondani. Középiskolában autómérnöki egyetemre készültem, azzal a szándékkal, hogy autókat tervezzek.

Hogyan kanyarodott utad mégis a papság és a szerzetesség felé? 

Ötéves koromban kezdtem ministrálni úgy, hogy egy esti szentmise előtt a sekrestyés János bácsi megfogta a kezemet, és bevezetett a sekrestyébe, mivel nem volt más ministráns. Csendes szelídsége megfogott, és attól kezdve rendszeresen ministráltam. A plébánosaink Kovács Béla, később Máthé Vilmos teret biztosítottak a fiataloknak a plébánián, a káplánok és diakónusok ügyesen foglalkoztak a gyerekekkel, fiatalokkal. Nagyon jó közösség volt a plébánián, sok programot, kirándulást szerveztek, így szinte második otthonommá vált a plébánia. Tizenkettedikes voltam, amikor azt éreztem, hogy több csendre van szükségem. Ebben az időszakban nagyokat sétáltam, és elkezdtem imádkozni a rózsafüzért. Egy ilyen alkalommal született meg bennem a gondolat, hogy Istennek szenteljem életemet. Nem sokkal ezután az ifjúsági csoporttal Csíksomlyóra mentünk; ott ismertem meg Ivó testvért. Vele beszéltem először a papi-szerzetesi hivatásról. Amikor azt mondtam, hogy ferences szeretnék lenni, azt felelte, hogy Isten nem ad hiábavaló hivatásokat (mert a kommunista időben a szerzetesrendek be voltak tiltva), és azt ajánlotta, hogy legyek jó egyházmegyés pap. Érettségi után jelentkeztem a gyulafehérvári teológiai főiskolára.

Mi ragadott meg annyira Szent Ferencben és követőiben, hogy ferences akartál lenni már abban az időben? 

Az ifjúsági csoporttal néztük meg Zeffirelli filmjét, a Napfivér, holdnővért. Szent Ferencben és társaiban megragadott, hogy mekkora kaland volt az Istennel való találkozásuk, és hogy ebből fakadóan milyen szabadon és boldogan éltek. Nem sokkal később találkoztam Ivó testvérrel, aki érdeklődve figyelt rám, meghallgatott és lelkesített, és közben sok derűt sugárzott a jelenléte. Azt láttam, hogy ő is olyan boldog és szabad, mint Szent Ferenc. A nagyböjti triduumot plébániánkon Albert atya tartotta, akinek pedig a közvetlensége ragadott magával.    

Végül aztán mégis ferences szerzetes lehetett belőled. Melyek ferences zarándokutad meghatározó állomásai? 

A zarándokútnak minden perce kegyelem. Ezt tapasztaltam attól a perctől, hogy beléptem a rendbe. Vajdahunyadon és Csíksomlyón voltam jelölt, ekkor ismerkedtem meg a ferences közösséggel, beleláthattam a testvérek hétköznapjaiba, megleshettem, hogyan élik meg azt a karizmát, amit Szent Ferenctől örökölt a rend. Az esztergomi noviciátus Esztergomban az elmélkedés, a ferences imádság iskolája volt, és mindazt, amit addig hallottam, tanultam a ferencességről, ott kezdtem elmélyíteni. Szegeden végeztem a teológiát, a teológiai tantárgyak mellett ott láthattam, tapasztalhattam, hogyan kell közösségben hirdetni az evangéliumot. Papszentelésem után a csíksomlyói, dési és dévai közösségekben éltem, különböző feladatokat bíztak rám a testvérek. Szent Ferencről írták, hogy azokat a kincseket osztotta meg az emberekkel, amelyeket a csendben, Istentől kapott. Lelkipásztori feladataimban ezt tűztem ki magamnak célul, hogy keressem az Istennel való találkozást, próbáljam meglátni azokat a szép, jó dolgokat, amelyekkel naponta megajándékoz Isten, és ezeket a kincseket vigyem az embereknek. Papként meghatározóak voltak azok a pillanatok, amikor sikerült ezekből a kincsekből ajándékoznom.

Mi lelkesít leginkább, és mi jelent kihívást számodra? 

Nagyon szeretem a természetet, a hegyeket és a tengert. Gyermekkoromban és később is nagy lelkesedéssel készültem egy-egy ilyen útra, nagy kalandként éltem meg ezeket a kirándulásokat. Egy alkalommal fiatalokkal indultunk a Retyezát-hegységbe. Az volt a célunk, hogy teljes felszereléssel a Bukura-tóig megyünk, és onnan szervezünk csillagtúrákat. Nagyon nehéz volt csomagokkal megmászni a hegyet. Útközben többen megálltak, és mondván, hogy nem bírják, nem akartak továbbmenni. Jó volt látni, hogyan segítenek egymáson a fiatalok. Az erősebbek vitték azok csomagját, akik nem bírták, mások pedig a vizüket osztották meg a többiekkel. Amikor felértünk a csúcsra, gyönyörű látvány tárult elénk. Az egyik fiatal megjegyezte, hogy ezért a szépségért megérte fáradozni. A lelki élet hasonlít ezekhez az utakhoz: Isten nagy kalandra hívja az embert. Engem az lelkesít, hogy Isten nagy kalandra hívott meg. A kihívás az, hogy kitartsak az úton; amikor már elfogyott az erőm, és azt gondolom, hogy én nem tudok továbbmenni, merjem elfogadni másoktól a segítséget. Kihívás az is számomra, hogy tudjak másokat bátorítani, megállni azokkal, akik elfáradtak ezen az úton, és megtalálni azokat az eszközöket, amelyek segítenek végigjárni az utat.

Ossz meg, kérlek, egy irányjelzőt az útkeresők számára!

Isten minden embert megkedvel, megszólít és küld. Fontosnak tartom, hogy az útkeresők higgyék, hogy Isten megkedvelte őket. Nem kell azzal időt tölteniük, hogy Istennel megkedveltessék magukat. Fontos elcsendesedni, ha tehetik, akkor az Oltáriszentség előtt, egy kereszt előtt, vagy a természetben, hogy Isten szavát meghallják. És azt, ami a szívükben megfogalmazódik, azonnal kezdjék el megvalósítani!

Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. március 7-ei számában jelent meg.