EVANGÉLIUM
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédjai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” (Lk 1,57-66)
Dönteni sokféleképpen lehet: megfontoltan, felületesen, hirtelenjében, meggondolatlanul, dacból, alázatból, hagyományhűen. De van, amikor nagyon jól kell dönteni! Van, aki bölcsen teszi ezt, és van, aki tanul a múlt hibáiból. Zakariás, ha követi az angyal kérését születendő fiának a nevét illetően, szembemegy a hagyományokkal. De mit számít most a hagyomány, a leszármazottság, a tisztelet és a tekintély, ha az üdvösség forog kockán?! Vajon én mit lennék hajlandó feladni üdvösségemért? Az agg, szentéletű, lassú mozgású Zakariás megadja magát…, és megoldódik a nyelve. Életünk ha Istenben visszhangra talál, csak akkor ér célba. Tanuljunk Zakariástól meghajlást Isten akarata előtt.
Kovács F. Zsolt, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója
