Néha úgy érzem, szárnyaim vannak…

0
1887

A gyergyóditrói könyvtár több, mint kölcsönzési, informálódási hely: igazi kulturális-közösségi központ benyomását keltette amikor pár alkalommal ott jártam. Igaz, mindkétszer könyvbemutatóra mentem, de érződött, hogy a résztvevők otthon vannak a könyvtárban, számukra az ott szervezett események szinte hétköznapjaik szerves részei… Ami először meglepetésként ért, az teljesen érthetővé vált számomra, amikor megismertem a könyvtárost: Köllő Enikőt. Lelkesedése, érdeklődése, mosolya, felkészültsége, esztétikai érzéke vele születettnek tűnő vezetői képességekkel társulnak. Mindkét alkalommal ízlésesen előkészített terem, telt ház, barátságos mosoly fogadott, majd szép, precízen megfogalmazott bevezető következett. A hallgatóság tagjai pedig rutinos résztvevőkként kapcsolódtak be a beszélgetésbe, de akár meglepőbb gyakorlatokba is. A végén pedig nem maradt el a kötetlen együttlétet bátorító kínálkodás sem. Már akkor éreztem, Enikővel szeretnék mélyebben megismerkedni és őt minél többeknek bemutatni.

Nem hiszem, hogy neked szakmád a könyvtárosság, Enikő… Így csak hivatást lehet megélni. Hogyan találtatok egymásra a könyvtárral? Mindig is könyvtáros akartál lenni vagy volt ebben az útban egy-két kanyar is?

Teljesen véletlen volt a „találkozásunk’’ – ha mondhatom így – a ditrói könyvtárral. Tanulmányaimat a csíkszeredai Matematika-Fizika Líceum (ma Márton Áron Gimnázium) filológia-történelem szakán végeztem. Mozgássérültként nem sok lehetőség adódott, szinte lehetetlen volt munkahelyet találni. A korlátaim szűkre szabták a teret. A fizikait. Rengeteg  utánajárás és bonyodalom után gyors- és gépíróként dolgoztam, 4 órás beosztásban, a lemásolt papírok és anyakönyvi kivonatok száma után kapott bérezéssel. Első fizetésként  45 lejt kaptam. Megalázó, nehéz időszak volt , szerencsére rövid. Másfél év után jött a változás az  országban  és az életemben úgyszintén.

Rég bezárt intézmények nyíltak meg újra, többek között a könyvtárak is. Így, a végzettségem okán, meg hogy legyen egy rendes munkahelyem, megkaptam a könyvtárosi állást. Mivel nem  szerettem volna Ditróban maradni, így nem igazán örültem neki. Gondoltam, megoldás egy időre, amíg valami szép nagyvárosba kerülhetek. (Mosolyog.) Az ifjúkori lázadás, elvágyódás engem sem került el.

Mivel, hogyan csalogatott magához ez a hivatás? Hogyan bontakozott ki az utad, közös utatok?

A könyveket mindig nagyon szerettem. Gyerekként is rengeteget olvastam, néha annyira beszippantott a könyv lapjain rejlő világ, hogy ha valaki hozzám szólt, hirtelen nem tudtam, honnan került oda. Elkezdtünk barátkozni a könyvtárral. Rendeztem az állományt, minden könyv a kezembe került. Némelyik hosszabb ideig, ugyanis vagy olvastam már, és ezért lapoztam fel újra, vagy nem ismertem és újat nyújtott, így szintén elidőztünk egymás társaságában. Kezdtem jól érezni magam a könyvtár falai, polcai között.

Az  olvasók beiratkozásával  a könyvtár lassan életre kelt. Van olvasó – idén lesz  90 éves –, aki a kezdetektől a mai napig rendszeres látogatója a könyvtárnak. Ha két hét után nem jön, már elkezdek aggódni.

Hogyan néztek ki a mindennapjaid a járvány előtt?

Könyvtár, olvasók,  beszélgetések,  baráti találkozások. Idénre nagy tervezések. Egyébként  nyugodt, békés napok.  Ezeket szeretem leginkább.

Sokrétű tevékenységedből mi a kedvenced?

Nem tudnék csak egyet kiragadni. Nagyon szeretem  a diákokkal való közös könyvtári tevékenységeket. Sok alkalom adódik arra, hogy több osztály, akár az egész iskola részvételével ünnepeljünk  jeles évfordulókat (például a Magyar kultúra napja, a Magyar nyelv napja, Költészet napja, felolvasómaraton stb.) A velük való tevékenységek után mindig megtelik a szívem reménnyel, hittel és bizakodással. Hogy mégiscsak van miért, van kiért.

Három napig is szokott tartani egy-egy ünnep,  ugyanis  mindenki  szeretne  bekapcsolódni és osztályonként a könyvtárba jönni. Tanítóktól, tanároktól tudom: ha a könyvtárba hivatalosak, nincs ellenkezés, szívesen jönnek. Ez külön örömmel tölt el. Egyre többen beiratkoznak, olvasóként is visszatérnek. Mindig a szállóige jut ilyenkor eszembe : „Apró  cseppekből lesz a zápor.” És bízom a  metaforikus eső áldásában.  A szomszéd település magyar ajkú tanulói is a mi könyvtárunkhoz csatlakoznak jelesebb napok  és rendezvények alkalmával. Nagy örömet jelent ez nekem. Egymás felé kinyújtott kezek ezek.

Az olvasókkal való kapcsolat szintén kedves szelete a könyvtárosságnak. Sokkal több rejlik a kölcsönzés mögött, mint egy sima könyvcsere. Minden emberrel van személyes kapcsolatom, kötödésem. A könyvválasztás sokat elárul az olvasó személyiségéről. Beszélgetünk: ki mit  szeretett az adott olvasmányban, most vajon mit válasszon? Mit csinál a gyermek,  merre van az unoka, most éppen mi bújt ki a kertben stb.

Nagyon szeretek könyveket válogatni a könyvtárnak, figyelve arra, hogy minden réteg találjon majd kedvére valót. Kihúzom ezt, beteszem helyette azt, aztán mégse ez legyen, szóval képes vagyok napokig elpepecselni ezzel. Érdemes, mert örömet szerez az olvasóknak, ha kedvenceiket, az újdonságokat is megtalálják a polcon.

Másik kedvenc tevékenység az események szervezése. Mindig is fontosnak tartottam, hogy csakis  színvonalas, értékes rendezvényeknek, eseményeknek adjunk otthont. A mai magyar kulturális élet értékteremtő képviselőit próbálom meghívni, eddig eredménnyel. Közösségünk tagjai megérdemlik, hogy igazi értékekhez, minőséghez jussanak a könyvtár által szervezett programok révén. Elmondhatatlan érzés egy sikeres könyvbemutató, előadás,kiállítás, koncert. Napokig táplálkozik a lelkünk ezekből. Az is meghat, hogy a résztvevők  utána is bejönnek a könyvtárba megosztani az átélt élményeket, elmesélni kinek mit nyújtott. Van a könyvtárnak egy „alapcsapata’’: olvasók, rendezvénylátogatók, így nagy fába is merem a fejszét vágni, mert mindig számíthatok rájuk. Neves írók, költők, színművészek, festők, zongoristák, népzenészek,együttesek és még sorolhatnám voltak sokszor a vendégeink. Meghívottaink is mindig elégedetten távoztak, sőt vannak már visszatérő előadóművészeink is.  Sokukkal ma is tartjuk a kapcsolatot.

Karácsonykor immár évek óta sütemény adományozó akciót szervezünk, amely szinte az egész falut megmozgató esemény. Teljesen önkéntes alapon működik az egész akció. Tavaly is több mint 80 család ajánlott fel süteményt, így közel 150 dobozzal sikerült megörvendeztetni idős embereket, nagycsaládokat. A diákok is bekapcsolódnak, képeslapokat készítenek a dobozok mellé, szintén nagy örömet okozva , főleg az idősebbeknek. Felelevenednek a régi idők ezáltal. Volt rá példa, hogy az ötödikesek zsebpénzüket összeadva vásároltak süteményt, egymást segítették ki pár banival is, hogy mindenki tudjon hozzátenni, bekapcsolódni az adományozásba. Két kis barátnő mézeskalácsot sütött. Hát van szebb és felemelőbb az egymásnak ajándékozott időnél?
Látod Silvia, mindjárt be sem tudom fejezni, annyi minden jut eszembe. (Mosoly…) Így alakul ki  szoros kötelék a közösség és a könyvtár között. Fontos szerepünk van a község életében.

Mi jelent kihívást és hogyan küzdesz meg vele?

Ha kihívásként élném meg, az életem és  minden napom az lenne, reggeltől estig.  Hosszú lenne a lista: korlátok, megoldhatatlan dolgok, csupa nehézség. Mégsem érzem annak. Valamiért simának, gördülékenynek tűnik minden, szinte mindig. Néha úgy érzem, szárnyaim vannak.  Ellensúlyozva  a járásképtelenséget.

Ki, mi segíti ezt az értékes szolgálatot?

Elsősorban édesanyám mindennapi segítsége. Nélküle semmi nem lehetne így.  A testvéreim és családjaik is támogatása. A munkatársaim, barátaim segítsége, a  munkába és hazaszállítástól kezdve millió kis apróságig. A körülöttem lévő drága emberek – egyszerűen így fogalmaznék. Hosszú lenne a névsor. Mindannyiuknak végtelenül  hálás vagyok.

A virágokat az olvasók hozzák…

Hogyan szerveződött közösség köréd és a könyvtár köré?

Csak úgy alakult minden magától. Az olvasók, a barátaim, az ismeretlen emberek, akikből aztán a rendezvények résztvevői is lettek. Azt hiszem itt is láncszerűen kapcsolódtak, illeszkedtek a darabok egymáshoz. Egy könyvtár sem létezhetne csak úgy, önmagában. A személyes kapcsolatok , olvasók, könyvbarátok nélkül csak lelketlen tér lenne. Élettel az emberek töltik meg. A mi könyvtárunk lüktet, él.

Mik jelentik a könyvtáron kívüli életed örömeit, forrásait?

A családom. Édesanyám. Édesapám velünk élő emléke, a testvéreim családjai, gyermekeik mindennapi örömforrást  jelentenek. Ez kiapadhatatlan. Ők a legfontosabbak.

A barátaim, a találkozások. Mindig  rendkívüli emberek kerültek az utamba. Mindegyikük adott valamit, felemelt, előrevitt.  Hálás vagyok a sorsnak emiatt is. Mi ez, ha nem kegyelem?

Az időnkénti utazgatások. A filmek. A könyvek. Hogy hangzik, ha itt mondom az olvasást? 🙂 Hisz lételemem.  A virágok. A fák. A füvek. Az emlékeim. Az új történések. Az apróságok. A világ. Hisz az  élet szép.

Miként élted meg a vesztegzár idejét?

Nem viselt meg. Eleinte volt bennem feszültség, félelem. Aztán helyükre kerültek a dolgok. Azokat a napokat is szerettem. A lassúságot.  Ahogy  zöldült az udvar, kinyíltak a százszorszépek. A teraszon kávézva azon méláztam, évente vajon hányszor nyílnak? Ahányszor füvet vágunk, ők is elesnek. Pár nap múlva, mintha mi sem történt volna, teljes pompában virítanak! Üzennek. Századszor is? Idén megszámolom.

Üzeneted a Vasárnap olvasói számára?

Én inkább hallgatni, meghallgatni szeretek. Silvia felkérése megijesztett. Mert mit is mondhatnék én magamról? Miért  lennék érdekes? Semmi rendkívüli nincs az életemben. Szeretem a munkám. Szeretem az életemet. Elégedett vagyok. Ma már tudom, sehol máshol nem lennék boldogabb, mint itthon. Már rég  érzem, a helyemen vagyok. Ott, ahol lennem kell. Valaki fent szeret minket. Csakis ezért lehetek ma itt.

Egyik kedvenc íróm, Fredrik Backman gondolatát osztom meg: „Mert az élet több a csónaknál, amelyben evezünk. Több, mint az ember, aki vagyunk. Összetartozás. Saját magunk darabkái valaki másban.”  Ugye önök is így gondolják?

(Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap hetilap június 14-ei számában.)