Vándorlásunk társa lett

Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus történészi szemmel

0
408
Fotók: NEK

Hiánypótló kötet jelent meg az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról. A könyv szerzői nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy kiszabadítsák a katolikus világtalálkozó emlékezetét a tévhitek és a marxista történelemértelmezés fogságából. Többek között erről is beszélgetett a Gondola Hegedűs Andrással, a Vándorlásunk társa lett című mű szerkesztőjével, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Egyháztörténeti Bizottságának társelnökével.

– Szerkesztő úr, meglepő, hogy napjainkig mindössze három könyv jelent meg az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról. Pontosabban nemrég a Keresztény Múzeum és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Egyháztörténeti Bizottsága által kiadottal együtt immár négy. Mi az oka annak, hogy kevés publicitást kapott ez a téma?

– Amikor bejelentették, hogy hazánk 1938 után ismét Eucharisztikus Világkongresszust rendez, sokan fordultak a múlt felé, érdeklődve, hogy miként zajlott le a korábbi kongresszus Budapesten. Elsősorban a 82 évvel ezelőtt kiadott 1938. évi Emlékalbumra lehetett támaszkodni. Ez azonban – amint a címe is jelzi – nem történettudományi munka, hanem a korabeli újságcikkekből összeállított gyűjtemény, amely egyébként rendkívül színvonalas kiadvány. Mindössze néhány hónappal a kongresszus befejezése után jelentették meg. 1938 novemberében, amikor Serédi Jusztinián bíboros Rómába utazott, megköszönve a rendezés lehetőségét, a kötetet ajándékként nyújtotta át XI. Piusz pápának. Hetven évvel később, Katona István püspök tollából született meg ennek az albumnak egy kivonata, ami szép írás, de nem támaszkodott levéltári forrásokra. Az ötvenedik évfordulóra megjelent Gergely Jenő könyve, ám ez magán hordozza a marxista történetírás sajátosságait. Emiatt is szükségesnek tartottuk egy új, modern történeti munka megjelentetését.

Tények és állítások: Zsidótörvény és a főpapság

– Hogyan lehet kiszabadítani ezt a témát a tévhitek, az ideológiai szemüvegen át történő értelmezés alól?

– A mostani kongresszus híre adott olyan impulzust, hogy történészi szemüvegen keresztül és ne bármilyen politikai megfontolás mentén, a fellelhető levéltári forrásokra támaszkodva, tárgyilagosan vizsgáljuk meg az akkori eseményeket. Gergely Jenő könyve levéltári forrásokra épített, de hiányolok belőle egyfajta objektivitást. Két példával szemléltetném ezt. Munkájában rendkívüli részletességgel taglalja az esemény pénzügyi jelentését. Az elszámolásra hivatkozva megállapítja, hogy pozitív mérleggel zárt a kongresszus és ezt a pénzt a főegyházmegye magára költötte, vett belőle egy bérházat. Arról viszont hallgatott, pedig a Karitász-kiállítás anyagában megtalálható, hogy az esztergomi főegyházmegyei segítőszolgálat milyen komoly tevékenységet folytatott, hogy budapesti külkerületi családok lakásait felújítsák, hatalmas erőfeszítéssel megoldották, hogy senki ne éhezzen az Eucharisztikus Kongresszuson és a rászorulóknak ezenfelül biztosították a téli tüzelőjét is. A bérházból származó bevétel tehát karitatív célokat is szolgált. Látható, hogy valójában mi minden húzódott meg a kongresszus bevételeinek felhasználása mögött, míg Gergely Jenőnél annyit olvashatunk, hogy vettek belőle egy házat.

– Két példát említett…

– A másik, ennél sokkal fontosabb, hogy Gergely Jenőre hivatkozva a történeti szakirodalom egy jelentős része azt állítja, hogy a felsőházban a katolikus főpapok megszavazták az úgynevezett első zsidótörvényt. Bár ez a kijelentés az országgyűlési dokumentumokra való hivatkozással történik, elolvasva az ülés jegyzőkönyvét megállapítható, hogy az nem tartalmazza az ülésen résztvevők névsorát! Az eucharisztikus kongresszushoz kapcsolódó események pontos rekonstrukciójából viszont egyértelműen megállapítható, hogy a katolikus püspökök a felsőház ülésén nem vettek részt, következésképpen nem is szavaztak a törvénytervezetről!

A Szentszék intése

– Mi volt az a hívószó, amely nemzeti egységet tudott teremteni 1938-ban? Hogyan vették rá a politikai élet szereplőit az önmérsékletre, a revíziós propaganda minimalizálására, arról nem is szólva, hogy a szélsőséges eszmék, kommunista és nyilas körök is hallatták a hangjukat?

– Egy ekkora kongresszus szervezésének elnyerése józanságra intette a korszak közéleti szereplőit, felismerték, hogy ez nemzeti ügy. Hozzátartozik az is, hogy a magyar sajtó, a politikusok hallgattak a Szentszéknek arra az intésére, hogy a kongresszusnak ne legyenek politikai felhangjai, hanem a hitről és az Eucharisztiáról szóljon. Abban az időszakban a világgazdasági válság után, Európa és az USA kezdett talpra állni, felpezsdült a turizmus. A magyar szervezők jól ismerték fel a folyamatot és az ebben rejlő lehetőségeket, így a világ minden tájáról ideutazó zarándokoknak a lelki programokon túl, érdekes élményeket, kirándulásokat kínáltak a fővárosban és szerte az országban. A vezetők és az emberek is úgy érezték, hogy ha már a világ hazánkra figyel majd, nem vallhatunk szégyent. Ez egyfajta nemzeti egységet teremtett, hogy meg kell mutatnunk magunkat országnak-világnak. Szendy Károly, Budapest polgármestere is azt az álláspontot képviselte, hogy egy ragyogó világvárost kell látniuk az USA-ból, Japánból, a Fülöp-szigetekről és más országokból érkezőknek is. A főváros saját költségen olyan építkezéseket valósított meg, amelynek eredményeit ma is látjuk. A Szent István-bazilika előtti teret akkor alakították ki úgy, hogy bérházakat bontottak le. A Hősök tere is megváltozott, részben akkor nyert betonaljzatot a Városligeti tó, amelyből le kellett engedni a vizet és padokkal megtölteni a medret, hogy elférjenek a kongresszuson részt vevő emberek. A főváros vezetősége bölcs belátással munkálkodott, és felismerte, hogy a városrendezési feladatok most egy adott célt szolgálnak, de azok a jövőben is kamatozhatnak.

– A hétköznapi emberek életében hogyan jelent meg ez a „most mutassuk meg!” érzés?

– Az egyik leglátványosabb a divatvilág reakciója volt. A főnemesi körökből indult el az a kezdeményezés, hogy azok is viselhessenek modern, magyaros női öltözetet, akik nem arisztokrata családok tagjai. Utóbbinál a díszviselet a ruhatár része volt. Éppen ezért olyan ruhákat lehetett kapni, amelyek jól ötvözték a hagyományos, magyar motívumrendszert az aktuális szabásmintákkal. A külföldi sajtó nagy teret szentelt annak, hogy milyen gyönyörűek a magyar viseletek. Az emberek nemesi származástól függetlenül megtisztelték a kongresszus ünnepét azzal, hogy a legszebb ruhájukban jelentek meg.

„Mit csináltunk mi ezzel a nemzettel Trianonban?”

– A szervezők eltaláltak szinte egy tökéletes egyensúlyt az évezredes magyar kultúra, kereszténység történelmi hagyományaink bemutatása és a 20. század modernizálódó országképének felmutatásában.

– Valóban, az 1938-as kongresszus tökéletes egyensúlya volt annak, hogy megmutatjuk a nagy magyar hagyományokat, amelyeket át tudunk ültetni a modernitásba. Ezt jól megérezték a külföldi vendégek is. Az amerikaiakat megdöbbentette, amikor azzal szembesültek, hogy egy olyan, több mint ezeréves országba utaztak, amely ápolja hagyományait. A korabeli amerikai lapok cikkeztek arról, hogy mekkora múltja van Magyarországnak, és ennek kapcsán feltették azt a kérdést is, hogy: „mit csináltunk mi ezzel a nemzettel 1920-ban Trianonban?” Elgondolkodtak azon, hogy igazságos volt-e az akkori rendezés. Látták ők is, hogy Csehszlovákiából 10 ezer zarándok érkezett Budapestre, de 8 ezren Felvidékről. A tulajdonképpeni csehek és szlovákok lakta vidék kétezer embert mozgatott meg, a többi nyolcezer magyar pedig hazajött. Sírva találkoztak, ölelkeztek az egymástól elszakított családok, barátok. Ezek az emberi történetek is feledhetetlenné tették az akkori kongresszust. Említhetném azt a székely atyafit is, aki Budapestről földet vitt magával Erdélybe, hogy a kertjében majd szétteríti, de a román hatóságok letartóztatták. Vagy ott voltak a Bácskából kerékpárral útnak induló zarándokok, akik Kecskeméttől Budapestig szakadó esőben tekertek, hogy bekapcsolódhassanak a nagy közös ünnepségbe. Ezek egyéni történetek voltak: a szív szólt a szívhez, de sokat hozzátettek az esemény lelki tartalmához.

– A városkép átformálása kétségtelenül látványos dolog, de mi adta meg a lelki mélységet a kongresszusnak, hiszen a korabeli résztvevők visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a mély élményeket nem a lenyűgöző város adta elsősorban, hanem maguk a kongresszus eseményei.

– Munkált egy erős katolikus öntudat a korszak emberében, hogy a hitünkről tanúságot kell tennünk! Ennek olyan egyszerű megjelenési formái voltak például, hogy ha kiléptek az utcára, kitűzték a kongresszus jelvényét. Ez egy szavak nélküli tanúságtétel arról, hogy vallom és hiszek benne, hogy Jézus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Ugyanakkor, ha az iratokba betekintünk, láthatjuk, hogy rengeteg munka volt e mögött és számtalan problémát kellett megoldaniuk a szervezőknek. A kiválóan megszervezett előkészítő év lelkiségi programjai érlelték meg azt az egységet, amelyen ma mi már csodálkozunk. Megemlítem, hogy a Budai Várban hangzott el a fiatal lányok felé a buzdítás, hogy legyenek jó katolikus édesanyák. Gondoljunk bele, hogy a mi nagyanyáinkról beszélünk, akik ezt ott hallgatták. Ők voltak, akik az üldöztetés idején is kézen fogták unokáikat és bevitték a templomba. Ők azok, akik ezeket a távolinak tűnő gondolatokat, amit ott kaptak, valóra váltották a saját személyes és valahol a mi életünkben is, ez az igazi siker. Most is célul kell kitűzni, hogy olyan mély nyomot hagyjon a kongresszus a lelkekben, hogy egész életre szóló indíttatást adjon, hogy a hitünkben mindez megmaradjon.

A szolgáló szeretet csendes

– Rábukkantak az ismert levéltári forrásokon kívül olyan adatokra, amelyek még egy kutatót is képesek meglepni?

– A nemrég kiadott tanulmánykötet az 1938. évi Eucharisztikus Világkongresszusról szóló, a Keresztény Múzeummal közösen előkészített tematikus kiállítás tudományos alapvetése, amely kiállítás az idén szeptemberre tervezett, de végül egy évvel elhalasztott kongresszushoz kapcsolódott volna. A könyvben publikált 150 fényképhez képest a rendelkezésre álló gyűjtemény ennek öt-hatszorosa. Megpróbáltuk például dokumentálni, amint 1938-ban Pacelli bíboros végigmegy Budapesten, az Oktogonon köszöntötte a polgármester és képviselőtestület. A fotósok egy kijelölt területről örökíthették meg mindezt, ezért szinte mindenütt ugyanolyan beállításban láthatóak a szereplők. Találtunk viszont olyan felvételt, amely úgy készülhetett, hogy a riporter elhagyta a kijelölt területet és olyan ritka pillanatot rögzített, amikor Horthy Miklós szállt be az autójába és éppen elmosolyodott. A korabeli iratokból kiderült, hogy kulcsszerepe volt a hangosításnak a kongresszuson, elkezdtük ennek a technikai hátterét is kutatni. A Keresztény Múzeumban van egy fotóalbum, amelyben olyan felvételek is vannak, amelyeket a rádiótoronyban készítettek. Máshol még nem láttuk azokat a képeket, amelyek megmutatták, hogyan szolgálták ki a magyar és nemzetközi sajtó munkatársait, milyen módon oldották meg kétszáz külföldi tudósító mozgását a városban, hogyan biztosították a korszak legmodernebb technikai eszközeit a munkájukhoz.

Nemrég találtam egy dokumentumot arról, hogy Serédi bíboros annyira szerény volt, hogy saját személyes pénzügyi keretét karitatív célokra fordította, de elhallgatta.

– Miből derült ki mindez?

– Serédi rászoruló, idős paptestvéreinek szeretett volna ellátást nyújtani, ezért egy papi otthont építtetett Esztergomban. Célja volt, hogy ilyen módon is megörökítse 1938 emlékét. Az épület zárókövébe falazott dokumentum másolatára bukkantam, abból derült ki, hogy az otthon építését jelentős részben a saját megtakarított pénzéből fedezte. Megmutatta, hogy a szolgáló szeretet csendes, nem csődítette oda a sajtót, hogy kérem szépen ennyi pénzt adtam és fotózzátok le, ahogy kitöltöm a nagy csekket és átadom.

A szeretet kötelékétől a kínvallatásig

– A művészvilág is felsorakozott a kongresszus ügye mögé, legalábbis ez derül ki a kötetükből.

– Minden elemében átgondolt, alaposan megtervezett volt a kongresszus. Próbáltam átélni az egész lelkiségét, ezért meghallgattam a kínált zenei programot. Ennek egyik eleme volt Mozartnak az Oltáriszentség tiszteletére írt műve (Litaniae de venerabili altaris sacramento), amelyet a korabeli sajtó szerint 1938-ban játszottak először Magyarországon. Bár ennek ellenőrzésére nem végeztünk zenetörténeti tanulmányokat, a lényeg, hogy a litánia szövegében elhangzik a kongresszus Szent Ágostontól vett jelmondata: A szeretet köteléke (vinculum caritatis). Ez is rávilágít arra, hogy a legapróbb részletekig mindent összecsiszoltak zeneileg, művészileg, lelkiségben, híradástechnikailag. Ez a teljesség adta az emberek számára az életre szóló élmény érzését. Még úgyis, hogy ne feledjük, 1938 után kitört a háború, majd közel fél évszázadig hallgatniuk kellett a résztvevőknek a kongresszuson átélt élményeikről. Gondoljunk bele, hogy a kongresszus után tíz évvel gyakorlatilag börtönbe kerültek, meghaltak, hitvallóvá váltak mindazok, akik akkor még a pódiumon álltak.

– Említene közülük párat?

– A Magyar Újságírók Egyesületének vezetője, Tóth László a Mindszenty-per hetedrendű vádlottja volt, súlyos börtönbüntetést kapott, két éven belül a váci fegyházban meghalt. Az 1938-as kongresszuson még arról beszélt, hogy nagyon sokan szenvednek újságírók üldöztetést a világban katolikus meggyőződésük miatt. Tíz év múlva eljött a pillanat az ő életében is, amikor neki is szenvednie kellett, és hű maradt az 1938-ban kimondott gondolataihoz. Említhetem Schmidt Sándor bányamérnököt, aki A Katolikus Akció és a világiak az eucharisztikus élet forrásánál címmel tartott előadást a kongresszuson. Schmidt Sándort talán csak a dorogiak és az esztergomiak ismerik. Ő a marxista történetírók nyomán egy népnyúzó kapitalistaként volt megbélyegezve, miközben Dorogon kórházat, templomot, városházat, bányakaszinót, két iskolát, óvodát, bányafürdőt, művelődési házat, sporttelepet épített. A legfontosabb szociális intézkedése, hogy aki 25 évet eltöltött a bányánál, öröklakást kapott. Tudjuk, hogy amikor őt börtönbe zárták, a dorogi bányában komoly vízömlés volt. Kénytelenek voltak a kiváló bányamérnököt kihozni a rácsok mögül, hogy elhárítsa a problémát. Ekkor találkozott volt patronáltjával, Erdős Mátyás atyával, az esztergomi szeminárium egykori spirituálisával, és neki monda el, hogy a fejénél fogva lógatták egy vallatóhelyiségben úgy, hogy amikor meglendítették akkor néhány milliméterrel ment el a feje a betontalapzattól. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban szétloccsanhat a feje. Azt mondta, ha továbbkínozzák, fél, hogy megtörik majd és árulóvá válik. Visszavitték, és ma sem tudjuk, hogy hol a sírja.

– Ön szerint mi az 1938-as kongresszus üzenete 2020 embere számára?

– A most megjelent tanulmánykötet szerzői nem kaptak semmilyen előzetes iránymutatást és mégis egymástól függetlenül arra jutottak, hogy a kongresszus olyan mérföldköve és teljesítménye volt a 20. századi katolicizmusnak, amely példaként állítható a későbbi nemzedékek elé: a lelki felkészítést, a szervezést tekintve éppúgy, mint annak lelki gyümölcseit. Bennem az 1938-as kongresszus azt az érzést keltette, hogy az Úristen akkor annyira megerősítette a magyar egyházat, hogy az később azt a hatalmas próbatételt, üldöztetést, elnyomást, amit hosszú évtizedekig viselnie kellett, kibírja. Tehát ezáltal is igazolva látjuk az előttünk álló kongresszus jelmondatának érvényességét: „Minden forrásom belőled fakad.”

Forrás: Gondola, NEK